Az 5 legemlékezetesebb tárgyalótermi dráma

A legsikeresebb, legösszetettebb tárgyalótermi drámák középpontjában nem pusztán egy jogi természetű konfliktus áll: a néző megannyi személyes sorsdrámával és erkölcsi dilemmával nézhet farkasszemet, sőt az emberi természet árnyékos oldalával is szembesülhet.

Már önmagában az is csoda, ha a pergős ritmusú hollywoodi blockbusterekhez szokott közönség gyomrát nem ülik meg e – mai szemmel nézve – kifejezetten komótos, lassú sodrású, és főként szóbeli konfliktusokra felfűzött történetek. Nos, egyrészt roppant élvezetes nézni, ahogy a pulpitus előtti tér afféle arénává alakul, ahol ügyészek, bírák és ügyvédek modern – de sokszor szinte vérre menő – gladiátorjátéka elevenedik meg a szemünk előtt. Másfelől az is igaz, hogy a legsikeresebb tárgyalótermi drámák korántsem csak egy jogi természetű problémáról szólnak.

E történetekben ugyanis seregnyi érdekfeszítő sorsdrámával és erkölcsi dilemmával találkozhat a néző, nem is szólva a hol burkoltabb, hol nyersebb, de mindenképp gondolatébresztő társadalomkritikáról.

És hogy melyek a hollywoodi filmtörténet legemlékezetesebb tárgyalótermi drámái? Arra most következő összeállításunk derít fényt! Jöjjön hát ötös toplistánk:

5. Egy becsületbeli ügy (A Few Good Men, 1992, r.: Rob Reiner)

Rob Reiner, a Stephen King-adaptációk specialistája (Állj mellém, Tortúra) a kilencvenes évek hajnalán alkotta meg a korszak egyik legkitűnőbb tárgyalótermi filmjét, melyben Tom Cruise ifjú, idealista katonai jogásza és Jack Nicholson sátáni mosolyú ezredese méri össze erejét a bíróságon. Invenciózus történet, pergő dialógusok, utánozhatatlan színészek (Cruise és Nicholson mellett Demi Moore, Kevin Bacon, Kiefer Sutherland, Kevin Pollak és Cuba Gooding Jr. is megjelenik a vásznon), valamint egy olyan zárójelenet, ami minden egyes alkalommal gombócot ültet az ember torkába: mi kell még egy tökéletes tárgyalótermi drámához?

4. Ítélet Nürnbergben (Judgment at Nuremberg, 1961, r.: Stanley Kramer)

Stanley Kramer felejthetetlen alkotása a náci vérbírák felelősségre vonásának kényes témáját dolgozza fel, ám korántsem dokumentarista stílusban. A neves rendező lélektani nézőpontból elemzi a hajdanán Adolf Hitlert is kiszolgáló jogászok motivációit és tetteit, a kisebb-nagyobb szerepekben pedig a kor legnagyobb álomgyári sztárjai (Spencer Tracy, Burt Lancaster, Judy Garland, Marlene Dietrich, Richard Widmark, Montgomery Clift) fordulnak meg. Az Ítélet Nürnbergben egyetlen hátulütője, hogy 3 órás játékidejével komoly fejfájást okozhat a töményebb, gyorsabb ritmusú filmek kedvelőinek.

3. Az ítélet (The Verdict, 1982, r.: Sidney Lumet)

Paul Newman egy lecsúszott, alkoholfüggő ügyvédet játszik ebben a manírmentes, egyszerű elemekből építkező, de mélyen emberi történetben: az Oscar-díjas színészóriás által megformált Frank Galvin zátonyra futott élete romjain kesereg, amikor a sors hirtelen megajándékozza egy utolsó nagy lehetőséggel. A csavaros eszű, ám fásult jogásznak egy orvosi hanyagság miatt kómába került nő érdekeit kell képviselnie a bíróságon – Galvin megacélozott lelkülettel és hatalmas svunggal lát munkához, hiszen mind önmagának, mind pedig környezetének bizonyítani szeretné, hogy van még értelme az életének. Sidney Lumet jó ritmusú, karcos hangulatú, mégis optimista derűt árasztó filmjét a műfaj igazi ínyenceinek ajánljuk.

2. Aki szelet vet (Inherit the Wind, 1960, r.: Stanley Kramer)

Az 1925-ös daytoni majomper eseményeit elbeszélő filmben a Biblia-tudósként ismert, nagytekintélyű közvádló (Fredric March) kerül szembe egykori barátjával, az elismert védőügyvéddel (Spencer Tracy). A per tétje pedig jelentős. A vádlott egy tanító, aki a bigott déli állam törvényeivel szembeszegülve az ember eredetének darwini tanait hirdette egy kőkonzervatív kisvárosban. Ha bebizonyosodik a fiatal férfi bűnössége, az a betokosodott helyi társadalom önigazolásának záloga lehet; ha viszont a Tracy által megformált – jóval korszerűbb szemléletű – ügyvéd rávezeti a vádat súlyos tévedésére, és megfordítja a per menetét, akár a helyi közgondolkodást is forradalmasíthatja. Vallási vakbuzgóság és racionális gondolkodás, hit és tudomány, hagymázas (tév)eszmék és rideg tények, parázsló szenvedélyek és jéghideg logika feszül egymásnak a két hajdani barát vérre menő küzdelmében. Az Aki szelet vet kötelező tananyag lehetne minden igényesebb filmakadémián: Kramer hűvösen profi, mégis figyelmes rendezése, bravúros feszültségkezelése, March és Tracy önkínzásig hiteles, mélyen átélt játéka és a bátran boncolgatott – máig érvényes – erkölcsi, társadalmi, filozófiai kérdések az Aki szelet vet legfontosabb erényei.

1. Tizenkét dühös ember (Twelve Angry Men, 1957, r.: Sidney Lumet)

Sidney Lumet már első nagyjátékfilmjével a korabeli Hollywood élvonalába katapultált: a Reginald Rose azonos című színdarabja nyomán készült kamaradráma egy gyilkossággal vádolt fiatal férfi ügyét tárgyaló esküdtszék több órás, késhegyre menő vitákkal tarkított üléséről szól. A vád szerint az elkövető kioltotta saját édesapja életét, s a per során felsorakoztatott bizonyítékok mindegyike alátámasztani látszik bűnösségét. Rose – aki korábban maga is átélte, hogy milyen szorongató lehet olykor az óriási felelősséggel terhelt esküdtszéki tagok helyzete – testközelbe hozza a tizenkét eltérő társadalmi hátterű, mentalitású és vérmérsékletű férfit: a zárt ajtós tárgyalás során kaleidoszkópszerű jellemek, mélyen eltemetett sérelmek és mérgező késztetések törnek felszínre, a kellően rétegzett, gondolkodásra késztető párbeszédek pedig lépésről lépésre tárják fel a kezdetben kissé zavarosnak tűnő bűnügy részleteit. Persze korántsem lényeges, hogy a férfi valóban elkövette-e a szörnyű bűntettet (erre természetesen maga a történet sem ad megnyugtató választ), a hangsúly ugyanis mindvégig a saját előítéleteik hálójában vergődő hősökön marad. Lumet rendezése mesteri (az ifjú direktor már 1957-ben bebizonyította, hogy a kamaradráma „zsánere” a kisujjában van), a kiváló ütemezésű dramaturgiának köszönhetően a sztori egy másodpercnyi üresjáratot sem rejt magában, a színészek (Henry Fonda, Lee J. Cobb, Martin Balsam stb.) pedig lubickolnak a szerepeikben. A Tizenkét dühös ember a tárgyalótermi mozik alfája és omegája: sebészkés-pontosságú, örökké érvényes látlelet a modern ember lelkében rejtőző fenevadról – és könyörületességről.