A Moszul ostroma nem háborús dráma, inkább pörgős akciófilm, amelyet az iraki aspektus és maga a város hitelesít. Kőkemény akciói közt felcsillan a remény, hogy a romhalmaz mélyén még meg-megdobban a város hatalmas szíve, melyet az érte küzdő emberek éltetnek.
A Netflix akciófilmjének valódi főszereplője Moszul (a valamikori Ninive), Irak második legnagyobb városa. 2014-ben az Iszlám Állam alig maroknyi katonával hódította el a tekintélyes létszámú Iraki Haderőtől. A kevert etnikumú, főleg szunnita lakosság nagy örömmel fogadta a szintén szunnita Iszlám Államot (helyi elnevezéssel: Daesht), és az Irakot vezető síita rezsim távozását. A közvélekedés azonban megfordult, miután az elkövetkező két év a brutális terror jegyében telt. A moszuli olajvidék stratégiai fontosságú, nem maradhatott sokáig a Daesh kezén. 2016-ban kezdődött meg a város felszabadítása százezres létszámú koalíciós erőkkel, megtámogatva az USA hírszerzési és légitámogatásával. A néhány ezer főt számláló Iszlám Állam azonban még ezek után is több mint fél évig tartotta uralma alatt a várost. A felszabadítóknak minden egyes négyzetcentiméterért meg kellett küzdeni, és megadni az olykor rendkívül drága, emberéletekben mért árát.
Moszulban a hagyományos háborúról tanultakat el lehetett felejteni: az ISIS katonái rettentő elszántak, a városi gerilla-hadviselést a tökélyre fejlesztették. Mindent aláaknáztak, ahonnan kivonultak, és alagutakkal hálózták be a várost, hogy a föld alatt szabadon mozoghassanak. A lakosságot élő pajzsként használták; nem haboztak százakat feláldozni, nemcsak a civilek, hanem saját maguk közül is. Öngyilkos merénylőik bárhol ott lehettek. Miután lecsaptak, elbújtak a lakosság között. A koalíciós erőknek házról házra kellett megtisztítaniuk a várost, amíg jóformán ép épület is alig maradt. A Daesh fanatikus ideológiája nem engedte a meghátrálást. Vezérük, al-Baghdadi Moszulban kiáltotta ki a Kalifátust. A székhelyük elvesztése felért számukra az ideológiai vereséggel. Épp ezért bármeddig hajlandóak voltak elmenni… és még azon is túl!
Ez a mi városunk – kívül tágasabb
Az ostromlott város káoszában a ninivei SWAT kommandó önállósítja magát. A hajdani elit rendőrosztag, mint kés a vajon, siklik át dzsihádisták gerillaegységein. Rejtélyes küldetésük nyomában járnak. Épp az utolsó pillanatban érkeznek egy támadás alatt álló rendőrőrshöz. A megmentett fiatal kurd rendőrt beveszik a csapatba. Persze a bizalmat ki kell érdemelni. A zöldfülű Kawa szemszögéből ismerhetjük meg a darabjaira hullott várost, a romok közt rutinosan mozgó kommandót és az Iszlám Állam moszuli végnapjait. Kawa a brutális bevetéseket követően a SWAT-osztag egyik legádázabb harcosává válik: tökéletes fegyverré, akit nem érdekel a miért, elég, ha a célra tartanak.
Matthew Michael Carnahan eddig jóformán csak a tollat forgatta, írói repertoárja az akciófilmektől a társadalmi drámákon át a politikai thrillerekig igen széles skálán mozog, első rendezéséhez mégis egy vérgőzös háborús akciófilmet választott. A zöldfülű rendező bizonytalan kezeit a produceri teendőket ellátó Russo-tesók (a legjobb Marvel-filmek hozzájuk fűződnek) vezették, ami meg is látszik a végeredményen: a Moszul ostroma akciójelenetei pörgősek, dinamikusak és párjukat ritkítóak. Helyenként megidézik A Sólyom végveszélyben mogadishui őrjöngését.
Jassem őrnagy és a különítmény – nem meghívót hoztak (Suhail Dabbach)
Szerencsére a film nem pusztán faltól falig akció: a harcok közti pihenőidőben, ha a karaktereket nem is, de a köztük fennálló viszonyrendszert jobban megismerjük, és a figurák szépen lassan elkülönülnek egymástól. Emberi vonásaik ilyenkor kiütköznek: találva egy működő televíziót, szívesen vetik le magukat akár tíz percre is valami trash reality elé; kicsomagolják a magukkal cipelt vízipipát, vagy megosztják egymással az iPad fülhallgatójának a párját. Funkcionális családot alkotnak, amelyben mindenkinek megvan a maga dolga. A családfő, az apa Jasem őrnagy pedig mindenre elszántan vigyáz rájuk. Kawát, az új fiút is pátyolgatja, nem rest mélyebb érzelmeket is kimutatni, ha szükségét látja. Jasem igazi vezető, akire az emberei érzelmileg is támaszkodhatnak. A háború azonban megkéri a túlélésük árát: szinte mindegyik ütközetben elveszítenek valakit, annyi lehetőségük és idejük sincs, hogy magukkal vigyék a holttestet vagy imádkozzanak a lelki üdvéért. A húsdaráló szörnyeteget folyamatosan etetni kell.
Bár megkapjuk a film végi nagy csatát, amikor egy útjukba kerülő Daesh-bázisnak rontanak neki fejjel – sokszorosan meg is fizetik az árát -, a film csúcspontja mégsem ez a küzdelem, hanem a küldetésük lelepleződése: az a bensőséges és mélyen emberi pillanat, amelytől a véres romok közt felparázslik az emberség szikrája. És a reményé. Hogy felül tudunk emelkedni a bennünk tomboló ösztönlényen, a kulturális, vallási és etnikai különbözőségeken, valamint a társadalmi elvárásokon. Hogy valami még egységbe kovácsolhat bennünket.
Kawa – zöldfülűből Terminator (Adam Bessa)
A Netflix háborús darálójában a végszó a városé: az elképesztő, kiterjedt romhalmazé, ami úgy fest, mint valami régészeti feltárás. Az idő vasfoga csak évszázadok alatt képes olyan rombolást és pusztítást véghez vinni, amit az ember a drónjaival, a bombáival és a lőfegyvereivel néhány óra alatt. Kreativitásunkkal és intuíciónkkal elképesztő csodákra vagyunk képesek, az ösztöneinkbe madzagolt korlátoltságunkkal pedig mérhetetlen erőszakra. Vajon miért választjuk még ma is oly gyakran az utóbbi opciót? Mert nem látjuk a fától az erdőt: a város valójában mindenkié.
Bányász Attila
