Anthony Hopkins történelmi figurák bőrében

one life - anthony hopkins - film

Oroszlánszívű Richárd, Lloyd George, Adolf Hitler, Pablo Picasso, Freddy Heineken, Richard Nixon, XVI. Benedek pápa, Ptolemaiosz fáraó, John Quincy Adams, Alfred Hitchock, Pál apostol és Galeazzo Ciano gróf – csak egyetlenegy színész van a filmtörténetben, aki az összes felsorolt történelmi személyiséget eljátszotta: Sir Anthony Hopkins.

A 85 éves walesi származású színészóriást a nagyközönség még mindig az emberevő pszichiáter, Dr. Hannibal Lecter karakterével azonosítja. Tény, hogy Hopkins A bárányok hallgatnak című kultikus thrillerrel aratta élete legnagyobb szakmai sikerét, de személyében igazi átváltozóművésszel van dolgunk: egy remek ösztönökkel és megfigyelőképességgel bíró kaméleonnal, aki tényleg ezer színben képes ragyogni.

Hopkins már karrierje korai szakaszában az életrajzi ihletettségű, illetve történelmi mozik specialistájává vált. Öt és fél évszázadot felölelő pályája során rengeteg valós személy bőrébe bújt, és e jó szokásával a mai napig nem hagyott fel.

Mi is beszámoltunk már arról az életrajzi drámáról, melyben a kétszeres Oscar-díjas színésznagyság a brit Schindlert személyesíti meg, de a magyar közönség hamarosan abban a moziban is üdvözölheti Hopkinst, mely az idős, rákbeteg Sigmund Freud életének utolsó szakaszáról szól: a Freud’s Last Session hangulatos előzetese nemrég debütált az interneten.

Most viszont ugorjunk vissza az időben, és egy képzeletbeli nagyítólencsével fussunk végig azokon a remekbe szabott életrajzi alkotásokon és történelmi drámákon, melyekben Hopkins ékesen bizonyította: nála jobban senki sem érti a nagy formátumú történelmi személyiségek bonyolult lelkivilágát.

Burt Munro – A leggyorsabb Indian (The World’s Fastest Indian, 2005, r.: Roger Donaldson)

Az új-zélandi Burt Munro évtizedeket töltött egy 1920-as Indian márkájú motorbicikli újjáépítésével, majd a hatvanas évek elején kalandos körülmények között Amerikába utazott, hogy valóra váltsa régi álmát: induljon – és diadalt arasson – a Utah sivatagában évente megrendezett gyorsulási versenyen. Munro a hatvanas években végül meg is döntötte a gyorsulási világrekordot, elképesztő teljesítményét pedig azóta sem múlta felül senki. A kétezres évek első felében nem tolongtak a nagynevű színészek, hogy eljátszhassák a hóbortos, de csupaszív, nagy álmokat kergető kisöreget Roger Donaldson életrajzi filmjében. Hopkins azonban meglátta a soha vissza nem térő lehetőséget a felszínen egyszerűnek tűnő, de valójában végtelenül komplex Munro figurájában. Minden egyes rezdülése aranyat ér: alakításában – tőle ritkán látott – sziporkázó humor elegyedik mély életbölcsességgel, humánummal és szívszorító drámaisággal. Hopkins A leggyorsabb Indian lelke: olyan hatalmas svunggal, egyszersmind finom eszközökkel játszik, hogy még a film kevésbé izgalmasnak tűnő etapjait is megfűszerezi.

Oroszlánszívű Richárd – Az oroszlán télen (The Lion in Winter, 1968, r.: Anthony Harvey)

Hopkins nagyjátékfilmes antréjára a hatvanas évek alkonyán került sor, méghozzá egy epikus történelmi drámában. Az azonos című színdarab alapján íródott Az oroszlán télen a XII. századi Angliában, II. Henrik király (Peter O’Toole) udvarában játszódik, s az uralkodó és felesége, Aquitai Eleonora (Katherine Hepburn), valamint gyermekeik örökös békétlenségtől és viszálykodástól terhes kapcsolatát mutatja be. Az akkor még pályája elején járó, fiatal Hopkins önbizalomproblémákkal küzdött a forgatás során, ám a végeredményt ez a körülmény nem igazán befolyásolta. A heves, de intelligens és érzékeny Oroszlánszívű Richárd bőrében már 32 évesen oroszlánkörmöket villant. (Érdekesség, hogy a szünetekben az édesanyját alakító Katherine Hepburn öntött lelket Hopkinsba: az a színésznő, aki paradox módon a művész egyik ihletforrása volt, amikor Hannibal Lecter figuráját kellett megmintáznia.)

XVI. Benedek pápa – A két pápa (The Two Popes, 2019, r.: Fernando Meirelles)

Meirelles már korábban is együtt dolgozott Hopkinsszal, A két pápa című közös projektjük azonban több vonatkozásban is unikális. A tavaly szilveszterkor (épp a színész 85. születésnapján) elhunyt XVI. Benedek szemlátomást “egy tömbből faragott”, konzervatív karakter, akinek egyetlen mozgatórugója a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás. Hopkins azonban vívódó drámai hőst farag belőle, méghozzá anélkül, hogy a teatralitás vagy a túlcsorduló szentimentalizmus hibájába esne. A szikár, érzékeny kamaradrámában XVI. Benedek tökéletes ellenpontja a haladáselvű, belső reformokat sürgető Jorge Bergoglio (Jonathan Pryce). A két egyházfő hosszú éveken átívelő ellentmondásos kapcsolata a főszereplők elementáris alakítása miatt tűnik ennyire valószerűnek. A két pápa Hopkins színészi redivivusát jelentette a 2010-es évek végén, amit az is jelez, hogy több mint 20 év után először ismét Oscar-díjra jelölték. (A szobrot csak egy évvel később kapta meg, Az apa című drámában nyújtott alakításáért.)

Richard M. Nixon elnök – Nixon (1995, r.: Oliver Stone)

A máig ellentmondásos megítélésű Richard Nixon amerikai ex-elnököt több közismert színész is megformálta a vásznon és a televízióban egyaránt. Nixon egyik legismertebb mozgóképes inkarnációja Frank Langella nevéhez fűződik: az amerikai filmszínész a Frost/Nixon produkcióban játszotta el a bukott politikust, olykor szinte tökéletesen imitálva annak jellegzetes gesztusvilágát és beszédmodorát. Az Anthony Hopkins és Oliver Stone nevével fémjelzett Nixon (melyet nyugodtan nevezhetünk a kilencvenes évek Oppenheimerjének, sőt számos vonatkozásban felül is múlja Christopher Nolan idei sikerfilmjét) egészen más irányvonalat képvisel. Nagyszabású, de erősen stilizált (töredezett cselekményű, zilált képi világú, olykor szinte álomszerű) portré egy karizmatikus és tehetséges, ám a hübrisz megbocsáthatatlan bűnébe eső politikusról. Hopkins – Langellával ellentétben – nem törekedett rá, hogy beszédstílusával és arcjátékával is hajazzon az egykori elnökre (pedig az azonosulásnak nem lett volna akadálya, hiszen Hopkins kiváló hangutánzó), a karakter megformálásakor inkább a fantáziáját hívta segítségül. Zsenialitását dicséri, hogy Nixonja így is zavarba ejtően realisztikus: hol nagyszerű államférfiúi erényeket csillogtat, hol pedig a gyarlóság, az önmarcangolás és a megalománia mély bugyraiba zuhan. Nixon felemelkedése és bukása valódi hollywoodi tragédia, a nagy amerikai álom megtestesülése és szertefoszlása. A 20. század második felének egyik legmeghatározóbb amerikai politikusa egyszerű sorból származott, Lincolnhoz hasonlóan kisvárosi ügyvédként kezdte, majd Eisenhower alelnökeként a nagypolitika tűzvonalába került és óriási rutint halmozott fel, hogy aztán minden idők legellentmondásosabb amerikai elnökeként fejezze be a pályafutását. Hopkins mesteri precizitással mutatja be e sokszínű és összetett életmű minden egyes árnyalatát: itteni teljesítményével talán még A bárányok hallgatban nyújtott alakítását is felülmúlja. (Pedig a szerepet eredetileg nem is neki, hanem Jack Nicholsonnak szánták, aki azonban nemet mondott a felkérésre.) A Nixon sikerének másik fontos összetevője, hogy a baloldali Oliver Stone nem villásfarkú ördögként, hanem tépelődő-őrlődő, a hatalomtól megrészegült, de mégiscsak nagyszabású személyiségként ábrázolta az egykori amerikai elnököt.

C.S. Lewis – Árnyékország (Shadowlands, 1993, r.: Richard Attenborough)

Richard Attenborough méltatlanul elfeledett, gyönyörű melodrámájának középpontjában ír származású író-teológus (a modern gyermekfantasy egyik atyja) áll, akit Hopkins alakít. A férfi az ötvenes években, Oxforban találkozik egy válófélben lévő amerikai nővel (Debra Winger), s bár először csak az irodalom szeretete sodorja össze őket, később gyengéd érzelmek szövődnek kettejük között. A régóta remeteéletet élő, visszafogott, sztoikus Lewis és a szókimondó, tűzrőlpattant asszony kapcsolata már csak a társadalmi-kulturális különbségek miatt sem indul zökkenőmentesen. Szerelmüket végül ellehetetleníti a nő betegsége, a rák. A veszteség szorongató közelsége megrendíti Lewis Istenbe vetett mély hitét, és döntő befolyást gyakorol az egész életére. Az Árnyékország e sorsfordító találkozás megrendítő erejű krónikája. A néhai Richard Attenborough rokonszenvesen konzervatív, sallangmentes szerelmi históriája azokkal a melodrámákkal (David Lean: Késői találkozás, 1945; Clint Eastwood: A szív hídjai, 1992) rokon, melyekben két meglett, középkorú és/vagy családos ember között lángolnak fel a mindent elsöprő érzelmek. Hogyan lehet megbékélni a szerelem (sőt: a szeretett lény elvesztésének) gondolatával abban az életszakaszban, amikor az ember már amúgy is rengeteg szenvedést és megpróbáltatást élt át? Megéri kockáztatni, áldozatot hozni, alámerülni a fájdalom óceánjába a másik fél kedvéért? Attenborough rendkívül nehéz kérdéseket boncolgat, és bár nem marad adós a megnyugtatónak tűnő válaszokkal, az Árnyékország mégis epekeserű film. Anthony Hopkins egyszerűen felülmúlhatatlan a főszerepben: az 1992-es Napok romjaihoz hasonlóan (melyben egy érzelemmentes komornyikot játszott) itt is bebizonyítja, milyen remekül tudja kontrollálni az érzelmeit. Hihetetlen emocionális szélsőségeket fejez ki anélkül, hogy játéka modorossá válna, s úgy kezdünk lassan azonosulni a rigorózusnak és hűvösnek tűnő, mégis megejtően emberi Lewisszal, hogy észre sem vesszük. Mi ez, ha nem varázslat? (Végül egy apró érdekesség: a már említett Freud’s Last Sessionben a címszereplő mellett C.S. Lewis lesz a másik központi karakter, de ezúttal értelemszerűen nem Hopkins alakítja, hanem Matthew Goode brit színész.)

Hirdetés

Hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Iratkozz fel hírlevelünkre és értesülj elsőként az újdonságokról!