A te házad az én házam? Erre a kérdésre keresi a választ az év meglepetés horrorja

A Netflix menekült horrorjában két afrikai bevándorló otthontalanságukkal, beilleszkedési nehézségeikkel és a múlttal való szembenézésükkel festi falra az ördögöt.

A társadalmi rezgésekre rezonáló horrorok köre Remi Weekes alkotásával új filmmel bővül, ami pont olyan, mintha Jordan Peele mondta volna tollba. A humorista Peele 2017-ben gyalogolt be a horror állóvizébe és az Oscar-gálára a Tűnj el! című opuszával, jól felkavarva mindkettőt. Azóta a Mi rémes élőláncával ismét ránk hozta a frászt, amely abszurditásával kenterbe veri a korábbi moziját. A Kinek a háza? mind felütésében, mind stílusában remekül beleillik a Peele-i sorba. Még úgyis, hogy nem a jeles rendező keze munkája, aki újabban hol Lovecraft földjén bóklászik, hol pedig a tükör előtt ismételgeti: „Kampókéz, Kampókéz, Kampókéz”.

Weekes filmje kamaradarab, ami egy frusztrálóan összenyomott térben játszódik. Valószínűleg az is hozzájárul a sikeréhez, hogy a koronavírusos időszakban került bemutatásra. A filmben látható házaspár izolációja így első kézből átélhető. A terekkel való játék közvetve a film témájában is tetten érhető: hősei az afrikai szavannákról menekülnek a britek négy fala közé. Vajon tényleg ezt jelentené a szabadság?

Rial és Bol a dél-szudáni népirtás elől menekül az Egyesült Királyságba. Azonban hiába kapnak az ideiglenes tartózkodási engedéllyel egyetemben egy egész házat London peremkerületében, képtelenek aklimatizálódni: a falakba képzelt démonjaik nem hagyják őket békén, elnyeléssel fenyegetik az életüket.

Kukucs! Itthon vagyunk? (Wunmi Mosaku és Sope Dirisu) Fotó: Netflix

A Kinek a háza? az afrikai házaspár kapcsolatának gyásszal, bűntudattal és kilátástalansággal terhelt vesszőfutása. Bezárva négy fal közé. Egy ismeretlen városban. Egy ellenséges kultúrában. Egy vadidegen országban. Átkelés közben egy gyermeket hagynak hátra a tengerben, amikor a törékeny lélekvesztő felborul velük. Nyagak halála éket ver kettőjük közé. Rial még gyászolna, képtelen maga mögött hagyni a múltat, nem érzi otthon magát a házban. Vele szemben Bol már a jövőbe tekint: kész az újrakezdésre, belevetné magát az új életbe, maga mögött hagyva, hullámsírba temetve mindent. Ez az óriási feszültség aztán életet lehel a falakba.

Hova mész, szívem? Már megint az idegeimre? (Sope Dirisu és Wunmi Mosaku) Fotó: Netflix

A beilleszkedést a brit hatóságok sem könnyítik meg. A rendszer, amit a film felvázol, inkább azt lesi, mibe köthetnének bele, hogy kitoloncolhassák a nyűgnek tekintett bevándorlókat. A kopott tornateremben összeülő, életunt bevándorlási bizottság tagjaira, a megnyúlt képüket elnézve, éppoly terhet rónak ezek az emberek, mint magára a társadalomra. Pedig nekik ez a munkájuk. Az alapelgondolás jó, hogy a kormány segít a migránsokon, de a kivitelezés méltatlan és embertelen. Erre remekül reflektál az a jelenet, amelyben Rial eltéved az egyforma tömbházak közt, és néhány fekete sráctól kér útbaigazítást. A kölyköktől azonban hiába is vár sorsközösséget, ők másik társadalomban szocializálódtak. „Nem látunk szívesen”, akár a homlokukra is tetováltathatnák (meg is érdemelnék). Sajnos az empátia ma nemzeti színekben pompázik. És nemcsak a brexitelő szigetlakóknál.

A kulturális különbségek még inkább elmélyítik a bevándorlókra kényszerített izolációt, ahogy arra az orvosnál játszódó jelenet is rámutat, amikor Rial a testén megcsodált törzsi tetoválások valódi jelentésébe beavatja az érdeklődőt. Az értetlenkedő félrenézés, a rosszul leplezett lekezelés és az ingerült szemforgatás valójában mind-mind a társadalom reflektálása a bevándorlásra.

A múlt nem ereszt (Sope Dirisu) Fotó: Netflix

A Kinek a háza? igazi pszicho-thriller, amely belerágja magát a szereplői fejébe, és kifordítja őket. A belsejüket kivetíti a falakba: suttogásokkal, nyögésekkel és motoszkálással tölti meg a lakást, amíg szép lassan mindent elnyel a bűntudat tengere. A vízben oszló tetemek a múlt emlékei, amelyektől megszabadulni képtelenség, csak együtt élni lehet velük. Weekes nagyon precízen bánik a jumpscare-ekkel, és félelmeinkkel megtölti a zárt teret. Nem rest megidézni David F. Sandberg Amikor kialszik a fényét sem, amikor a szobányi rémlényével „itt a démon, hol a démon” játékba bocsátkozik. A befejezéssel ügyesen fordít egyet a cselekményen, és némi elsietett testhorrorral szájbarágósan zárja a történetet.

A film azonban minden profizmusa ellenére sem működne, ha a két főszereplője nem vinné el a hátán az egészet. Kamaradarabról lévén szó, kettőjük közti kémián múlik minden. Wunmi Mosaku neve keveset mond, arcvonásai annál többet: legutóbb a Lovecraft földjénben nyújtott nagyszerű alakítást a kétszínű nővér szerepében. Most sokkal érzékenyebb és sebezhetőbb asszonyt játszik, aki a valóság helyett anyai álomvilágba menekül. Sope Dirisu gyakorlatias karaktere ezzel szemben a jövőbe tekint, múltbéli tettei következményeivel azonban neki is számolnia kell: a karma kereke fordul, ami ezúttal őt temeti maga alá. Matt Smith Ki vagy, dokija bevándorlásügyi biztosként teszi tiszteletét, akinek a migránsok ügyes-bajos gondjai alaposan meggyűrik a homlokát. Smith egyszerre tud megértő, lekezelő és távolságtartó lenni.

Hát te meg ki vagy, doki? Edinburgh hercege legyek, ha tudom! (Matt Smith) Fotó: Netflix

A Kinek a háza? remek vizualitásával, kiemelkedő színészi játékával és magvas mondanivalójával az év meglepetés horrorja. Elsőfilmes rendezőtől ritka ilyen kiforrott filmet látni, amely bátran reflektál a bevándorlás kényes megítélésű társadalmi jelenségére, különösen a brexit-lázban égő briteknél. Ezúttal a magyar cím ezerszer találóbb: hol válhat egy ház, egy város, egy ország igazán az otthonunkká? Ahol szívesen látnak.

Bányász Attila