A szarvasvadász hőseinél minden fejben dől el

Újra mozivásznon látható Michael Cimino író-rendező öt Oscar-díjas kultfilmje, A szarvasvadász, amely minden hatásvadász és történelmileg hiteltelen volta ellenére vált a vietnámi, és egyben valamennyi háború kegyetlenül pontos allegóriájává. Az ember, ha háborúba megy, mindegy melyik oldalon áll, csak vesztesként térhet haza. Már ha egyáltalán hazatér.

A szarvasvadász nem egy szórakoztató film. Nyugtalanító alkotás, a háromórás játékideje sem nézőbarát, a megtekintése után pedig órákig nyomasztóan nehezedik az ember lelkére. De témájából fakadóan nem is lehet másmilyen. Hogyan ábrázolható másképp az őrületig fokozódó nyomás, amely végül összetöri és megnyomorítja az ép elmét? A szarvasvadász a gépromboló düh a háborús gépezetben, ahol az ember a legutolsó, cserélhető és eldobható fogaskerék.

Még csak nem is a háborúról szól. Magasról tesz rá, csupán a következményeivel foglalkozik. Ami ott csapódik le, mint minden ebben a színes-szagos társadalomban. A kisemberben.

Ebből fakadóan A szarvasvadász hősei szimpla acélgyári melósok egy pennsylvaniai iparvárosból. Életüket a napi munka és az esti pia teszi ki, amelybe csupán egymás társasága és a hétvégi vadászatok hoznak némi színt. A piálás, a szarvasvadászat, de még egymás froclizása is kőbevésett rítusok mentén zajlik. Elitklub ez, ahol a másik nemnek helye nincs. A férfivilágban a nő bajjal jár. Kisvárosi nihiljüket bevilágítják a vietnámi háború tüzelte patriotizmus fellobbanó lángjai, amelyre csak olajat jelent a másodgenerációs bevándorló örökségük. A háborús szerepvállalás nemcsak erkölcsi önigazolásként tűnik föl szemükben, hanem jó bulinak is, ami elűzi az unalmat.

A film rendkívül hosszú expozíciója egyáltalán nem öncélú. Fölvázolja a karakterek komplex viszonyrendszereit – még ha olykor nem is látszanak többnek improvizációs helyzetgyakorlatoknál ­–, és Steven esküvőjének boldogan önfeledt pillanataival ad kontrasztot a háború borzalmainak. Ugyanakkor előre vetíti az elkövetkezendőket: figyelmeztető jel Stan mindig magával hordott kézifegyvere, a vadászaton felmagasztalt „egy lövés” koncepciója vagy az ortodox közös kehelyből ivás, ahol olyannak hat az Angela esküvői ruhájára csöppenő bor, mint a fejsebből származó vér. Ómennek bizonyul Linda figurája is Meryl Streep alakításában, aki csak komplikáltabbá teszi a két főszereplő, Michael és Nick közötti meghitt barátságot.

A banda: előtérben John Cazale, háttérben a festői természet, Zsigmond Vilmos módra Fotó: Universal Pictures

A kocsmai zongorafutamból a háború poklába történő vágás felér a nézőnek lekevert jókora pofonnal. A vietnámi falu szétdúlásának grandiózus akciójelenete csupán ürügy, hogy hőseinket a hadifogolytábor lélekölő rabságába száműzze. Életterük, akárcsak esélyük a túlélésre, drasztikusan lecsökken. Ezen kívül még egy látványos szekvencia fért bele a filmbe, a balul sikerült helikopteres kimentésé, de A szarvasvadászt nem az ilyen explicit képsorok teszik emlékezetessé. Hanem az orosz ruletté, amelyre a foglyokat egymással szemben kényszerítik.

Robert De Nirónak jól áll Vietnám (is) Fotó: Universal Pictures

Louis A. Garfinkle és Quinn K. Redeker forgatókönyvíróktól származik az orosz rulett ötlete, de az ő filmjüknek a helyszíne eredetileg Las Vegas lett volna. Cimino és Deric Washburn írta át a történetet a vietnámi háborúra. Rengetegen kritizálták A szarvasvadászt azért, mert az életre-halálra szóló szerencsejátékkal meghamisította a történelmet. Ugyanakkor az egyetlen tölténnyel megpörgetett forgótár, és a fejhez szorított pisztoly a háború találó metaforájává nőtte ki magát. Cimino konzekvensen vezette végig az orosz rulett motívumát az alkotásán, amely filmje jelképévé vált. Az egymással szembeültetett Christopher Walken és Robert De Niro közös jelenetei ezer fokon égtek bele a filmtörténelem legjobbjai közé.

Robert De Nirónak elgurul a gyógyszere Fotó: Universal Pictures

Ma már közhely, hogy a háború kiöli az emberből a lelket, de ezt az alapigazságot A szarvasvadászhoz hasonló filmek hintették el a popkultúrában. A film önjelölt hősei sem térnek igazán haza: sem a vietnámi kalandjuk során fizikailag is megnyomorodott Steven, sem a Robert De Niro alakította Michael nem találja otthon a helyét. „Olyan távolinak tűnik mindenki”, fakad ki a címszereplő. Az egykori közösség, amely a mindent jelentette a számára, kiüresedett. Hiába kapja meg Nick nőjét, Lindát, akire mindig is vágyott, rá kell ébrednie, hogy a Vietnámban hátrahagyott bajtársával mélyebb kapcsolat, már-már testvéri kötelék fűzi össze. Ezért pedig már megéri bármit – szerelmet, életet – kockáztatni, és talán fel is áldozni.

Hazafutás: testben, nem lélekben (Robert De Niro) Fotó: Universal Pictures

Mindenki másképp dolgozza fel a traumákat. Steven és Nick képtelen velük szembenézni: az egyikük a veteránkórházban, a másikuk a drogmámorban és a halálközeli élményben keresi a maga igazát. Michael mindig is más volt, erősebb mindenkinél, de a belülről fakadó maszkulinitás sem képes megvédeni az embert a démonjaitól. Bűntudatát a széthullott társaságuk újrakovácsolásával kívánja enyhíteni, és fejébe veszi, hogy mindenkit megment.  Stevennel könnyű dolga van – tiltakozása dacára csak felkapja és hazaviszi a családjához –, de Nick más tészta, őérte vissza kell menni a saigoni pokolba. Elhatározása azonban bukásra van ítélve: Nick olyan mélyre ereszkedett a háborús sokk, a heroin és az önsajnálat bugyraiba, ahonnan már nincs visszaút, nem vezetheti vissza még a barátságuk sem. Helyette forgótárral pörgeti ki a „szerencséjét”, és golyóval tesz pontot az elemésztő belső zűrzavar végére.

Meryl Streep és Robert De Niro andalog Fotó: Universal Pictures

Zsigmond Vilmos fantasztikus felvételei lehelnek életet ebbe a nem mindennapi történetbe. A magyar származású operatőr filmezett földön, vízen és levegőben. Képein a washingtoni Cascade-hegység lírai szépsége váltakozik a thaiföldi zöld pokol nyers brutalitásával. A szarvasvadász neki köszönheti a szinte kézzel fogható realizmusát. Még Pennsylvania meleg nyarát is képes volt hideg és borongós ősszé varázsolni.

Christopher Walken kiradírozza a fejéből a háborút Fotó: Universal Pictures

Amit Robert De Niro és Christopher Walken művel az orosz rulett során, azt tanítani kellene. Walken meg is kapta érte a maga Oscar-szobrocskáját, a lehengerlően vehemens De Nirónak és a finoman visszafogott Meryl Streepnek 1979-ben csak jelölésig futotta. Az izgága és csajozós Stan szerepét A keresztapa Fredója és a Kánikulai délután Sal-je, John Cazale már nagybetegen játszotta végig: a kész filmet már nem is láthatta, az utómunkálatok során hunyt el tüdőrákban.

Robert De Niro és a csodaszarvas Fotó: Universal Pictures

Bár A szarvasvadászt rasszistának bélyegezték az észak-vietnámiak egyoldalú ábrázolása miatt, semmiképp sem mondhatjuk rá, hogy amerikai propagandafilm. Az első nagyjátékfilmek között említhetjük, amely egy dicstelen háború következményeivel, azon belül is a veteránok poszttraumás stressz szindrómájával foglalkozott. Hősei a munkásnegyedek reménytelenségéből indulnak, és ugyanoda térnek vissza, de már jóval kevesebbel. Egy darabkájuk örökre elveszett. Csapdába esett a hadifogolytáborokban, a vértől és belsőségektől iszamós rizsföldeken, a napalmtól égő dzsungelekben. Ezért szól olyan falsul a film végén a God Bless America című dal. Mert nincs rosszabb annál, mint amikor a hazafi kiábrándultan, hitetlenül és álmatlanul tér meg a Nagy Amerikai Álom földjére.

Bányász Attila