A hátizsákos amerikai újságíró, aki beépült a jakuzák közé
Az HBO Max egyik újdonsága volt tavasszal a Tokyo Vice sorozat, ami Jake Adelstein amerikai író-újságíró azonos című memoárját dolgozza fel.
A sorozat egy eddig kevésbé feldolgozott szcénába, a japán alvilágba kalauzolja el a nézőket, ahogy a hátizsákos amerikai fiú Tokió vibráló neonfényei alatt beszivárog a jakuzák közé. A sorozat elviekben megtörtént eseményeket dolgoz fel, de egyre több szereplő vonja kétségbe az azonos című kötet írójával, Jake Adelsteinnel saját elmondása szerint megtörtént eseteket.
Akár igaz amit látunk, akár a fantázia szüleménye, a sorozat atmoszférája azonnal beszippantott minket.
Nézőként hiába ítéljük el a bűnözést és a bűnözőket a való életben, a képernyő előtt ülve perverz vonzódást érzünk ezekhez az alakokhoz és a sorozatokhoz, amelyek elkalauzolnak az alvilágba. Ki ne kedvelné Tony Sopránót, aki amellett, hogy maffiavezér, valójában egy nagy mackó, vagy a kisember erkölcsi dilemmái által felőrölt Walter White-ot? Senkinek se legyenek azért kétségei afelől, hogy a valóság teljesen más, mégis, a forgatókönyvírók könnyű kézzel rajzolják fel ezeket a bűnszervezetekből kiemelt alakokat. Azonban az sem véletlen, hogy Tony Sopránónak nincs japán megfelelője – míg az olasz maffiát némi túlzással el lehet adni egy mackónadrágos társaságként, addig nagyon is kilógna a lóláb, ha ugyanezt a költői túlzást a jakuzákkal próbálnák megtenni.
A Tokió Vice sorozat sem kertel, a japán maffia legkegyetlenebb oldalát mutatja be egy Jake Adelstein nevű amerikai újságíró visszaemlékezésein keresztül, amiket a 2009-es “Tokyo Vice: An American Reporter on the Police Beat in Japan” című memoárjában írt meg. A történet szerint Adelstein volt az első gaijin a ’90-es években, aki bekerült a világ legnagyobb lapjához, a The Yomiuri Shimbunhoz, – a sorozatban Meicho Shimbun a neve, míg Adelsteint Ansel Elgort alakítja -, ahol lényegtelen bűnügyekről tudósít. Bár a fiatal újságírópalánta japán nyelvtudása kiváló, amerikai mentalitását nem tudta a tengerentúlon hagyni, és bár a főnökei próbálják az utasítások betartására kényszeríteni, mégis privát nyomozásba kezd néhány rejtélyes öngyilkosság nyomán. Egy olyan helyen, ahol minden cikk mérete karakterre és centire ki van mérve nyilván nem díjazzák ezt az önálló kezdeményezést, de idővel Adelstein főnökei is belátják, hogy jó szimatot fogott az amerikai. A szálak a tokiói maffiáig vezetnek, ahova Adelstein maga is szerez kapcsolatokat, ezzel egyidőben pedig egy magas beosztású nyomozóval is jó viszonyt kezd el ápolni, így halad előre az ügy felgöngyölítésében.
A sorozat első pár epizódja már-már kusza a történetvezetés szempontjából, elég nehéz beazonosítani, hogy ki-kicsoda pontosan és csak kapkodjuk a fejünket az események között, de a hangulat magával viszi a nézőt. Tokió talán még sosem volt ennyire komor és esős, mint ebben a sorozatban, a szürkeséget pedig csak egy-egy neon szikrázó fénye töri át. Már a legelső jelenet is kiemelkedő filmes munka, különösen ritkán látni ilyet sorozatokban, de a maga uniformizáltságával és monotonitásával az újság írásbeli felvételi vizsgáját bemutató jelenet is izgalmas és sokat mondó. Külön kuriózum látni, hogyan írnak kézzel és használják a számítógépet a cikkek szerkesztéséhez. Ahogy haladunk előre a történetben a jakuzák szervezeti dinamikáját is megismerjük, a szőnyeg szélére állítástól a kisujj levágásáig.
Valóság, vagy csak képzelet?
Amellett, hogy a Tokyo Vice nem romanticizálja a bűnözést, fontos különbség a legtöbb alvilági sorozathoz képest, hogy nem fiktív, hanem megtörtént eseményeket dolgoz fel. Állítólag.
A sorozat megjelenését követően ugyanis egyre többen szólaltak fel a látottak hitelességét illetően, még az Adelstein memoárjában említett szereplők is komoly kétségeket támasztanak azzal szemben, hogy ezek az események valóban ilyen formában zajlottak le. Naoki Tsujii, Adelstein kollégája például kétli, hogy olyen módon tudott volna információt szerezni egy újságíró, ahogy azt Adelstein megírta.
„Egyáltalán nincs mód arra, hogy egy újságíró a Yomiuriban titkolózzon – egy újságíró meg sem kérdezné a főnökeiktől, hogy megteheti-e ezt” – mondta Tsujii. „Japánban még a rendőrség sem végez valódi fedett nyomozást; alapvetően illegális és bizonyítékokat így nem lehet gyűjteni, pedig az utóbbi időben történt néhány jogi reform. A Yomiuri nagyon szigorú volt az ilyesmit illetően” – olvasható az Indiewire cikkében.
Adelstein, akit eredetileg Joshnak hívtak, és egy Missouri államban található farmon nőtt fel, azonban kitart a saját verziója mellett, és állítja, hogy az események valóban megtörténtek. „Nem volt ilyen szabályunk az információszerzésre; ez bármilyen módon lehetséges volt, egyetlen kivételként az információ megvásárlása volt tilos” – mondta.
A sorozat készítőit sem kimondottan foglalkoztatja a történet igazságtartalma, mivel szerintük ez nem egy dokumentumfilm vagy életrajzi alkotás, inkább egy érdekes történetet mutatnak be. „Annyi olyan dolgot díszítettünk fel és hoztunk létre, amihez semmi közük, mondjuk úgy, hogy az igazi Jake Adelstein-történethez” – mondta John Lesher vezető producer. Tsujii különbséget tesz a két nézőpont között, elismerve, hogy a történetek nagy része valószínűleg kitalált, ugyanakkor hozzáteszi, hogy nem feltétlenül ártalmas a valóság eltúlzása a jó fikció érdekében. „Japán egy olyan ország, amely rendszerek szerint működik, így biztosan vannak olyan dolgok a könyvben, amelyek nem úgy történtek, ahogy meg vannak írva. Minden bizonnyal vannak túlzások” – mondta Tsujii. „De ez része annak, ami Jake-et érdekessé teszi.”
Másképp tekintünk egy alkotásra, ha tudjuk, hogy megtörtént eseményeken alapszik, mint például a The Staircase sorozat esetében. Ettől függetlenül azonban a szórakoztató értékéből egyáltalán nem von le, és egy pillanatra fellebbenti a fátylat a nézők előtt egy messzi és zárt világról, amiről egyébként vajmi keveset tudunk.
És hogy hol van most Adelstein? Még mindig Tokióban él, és a The Daily Beast, illetve az Asia Times lapoknak ír. 2017-ben zen buddhista pap lett, emellett pedig tervezi a Tokyo Vice folytatását.