A főszerepben Párizs: 5 lenyűgöző film, ami a világvárosban játszódik

Párizsra most épp az idei nyári olimpiai játékok miatt összpontosul hatalmas figyelem, mi viszont egészen más szemszögből vesszük nagyító alá a francia fővárost: felvonultatjuk azokat a mesteri filmalkotásokat, melyek igazán ellenállhatatlanná varázsolják.

Nem mintha Párizs „pőre valósága” nem lenne ámulatba ejtő, de a kreatív észjárású filmalkotók mindig megtalálják a módját, hogyan lényegítsék át a világvárost a kameralencséjük, na meg a találékony operatőri munka segítségével. Egyáltalán nem véletlen, hogy a mozgókép mestereit szoros érzelmi szálak fűzik „a szerelem európai fellegvárához”. Amellett, hogy seregnyi romantikus mozi hátteréül szolgált, ódon hangulata, valamint elképesztő történelmi és kulturális öröksége miatt is ideális helyszíne a különböző filmforgatásoknak.

„Nekünk megmarad Párizs” – rebegte az utánozhatatlan Humphrey Bogart a világ leghíresebb filmjelenetében, a Casablanca torokszorító fináléjában. Az embernek akkor is belefacsarodott a szíve ebbe a mondatba, ha sosem járt a francia fővárosban.

Lássuk hát azokat az örökbecsű mozikat, melyek rengeteget tettek azért, hogy mezei filmrajongók milliói habarodjanak bele Európa talán leggyönyörűbb településébe! Felsorakoztatunk öt kultklasszikust, mely Párizsban játszódik, s ezer szónál is többet mond el a városról.

Felvonó a vérpadra (Ascenseur pour l’échafaud, 1958, r.: Louis Malle)

A szárnyait bontogató Louis Malle (Zazie a metrón, Lidércfény, Szívzörej) első filmje csavaros mese a tökéletes(nek) hitt bűntényről, s a végzet – pontosabban a szeszélyes vakvéletlen – leküzdhetetlen hatalmáról. Az alaphelyzet végtelenül egyszerű: a dúsgazdag Florence (Jeanne Moreau) a szeretőjével akarja megöletni a férjét. Noha maga a gyilkosság ténylegesen megtörténik, a „mestertervbe” számos hiba csúszik, a bűnös szerelmeseknek pedig hirtelen szembesülniük kell vágyaik megmosolyogtató kisszerűségével, valamint a világ alapvető kiszámíthatatlanságával is. Malle biztos kézzel, de rafináltan mozgatja a cselekmény szálait, egyre képtelenebb helyzetekbe hajszolva szinte már szeretnivalóan gyarló hőseit. A rendező volt a kor első meghatározó filmese, aki felismerte a női főszerepet játszó Jeanne Moreau művészi karizmáját. A színésznő élete egyik legmarkánsabb alakítását nyújtja, ráadásul a mozi csúcspontja is az ő karakteréhez fűződik: a céltalanul tengő-lengő Florence az álomszerű, ködös-nyirkos Párizs utcáit rója, a méregerős fekete-fehér képeket pedig az isteni Miles Davis dzsessz-zenéje festi alá – aligha létezik ennél hangulatosabb, egyszersmind kifejezőbb jelenetsor az egyetemes filmtörténetben.

Kifulladásig (Á bout de souffle, 1960, r.: Jean-Luc Godard)

A Jean-Paul Belmondo főszereplésével készült Kifulladásig a francia új hullám hamisítatlan emblémafilmje, de a modern európai filmművészet szempontjából is kulcsfontosságú mű. A néhány évvel ezelőtt elhunyt Godard a „romantikus modernizmus” jelképértékű alkotását álmodta vászonra. A Kifulladásigra még nem jellemzők azok a radikális filmnyelvi eszközök, melyek később a rendező védjegyévé válnak. Godard csak az elbeszélés okozatiságát és folyamatosságát töri meg olykor, alárendelve mindezeket a történetben kifejeződő szubjektív érzelmeknek – írja A modern film irányzatai című könyvében Kovács András Bálint filmesztéta. A rendező emellett leleményesen idézi meg a film noir és a gengszterthriller határzónájában elhelyezhető „menekülő szerelmes”-filmeket („lovers on the run”), sőt a Kifulladásig valójában ezek modern paródiájaként is tételezhető. Godard munkájának legalább ennyire fontos érdeme, hogy fantasztikus képeken örökíti meg az ötvenes-hatvanas évek fordulójának fejedelmi – éppen sokadik reneszánszát élő – Párizsát.

Playtime (1967, r.: Jacques Tati)

A legendás Jacques Tati utolsó előtti filmje mély, szomorú humorú remekmű, mely egyben annyira kaotikus és rejtélyes is, hogy az ember csupán a második-harmadik megtekintéskor tudja önfeledten élvezni. A rendező három évig várt arra, hogy bemutassák a Playtime-ot, s a fáma szerint a gyártási munkálatok minden vagyonát felemésztették. A laza, mozaikszerű cselekmény a hosszú lábú, búsképű Hulot úr (Tati) párizsi kalandjairól szól, de valódi bukéját nem a (jószerivel elmesélhetetlen) történet adja, hanem a stiláris sokszínűsége. Tati bravúros módon hajt fejet a némafilm-korszak legtehetségesebb nevettetői, Charlie Chaplin és Buster Keaton hagyatéka előtt, mindeközben pedig szép lassan eléri, hogy a néző őszintén megszeresse e zűrzavaros, mégis oly ismerősen otthonos Párizst.

A nap szépe (Belle de Jour, 1967, r.: Luis Buñuel)

Luis Buñuel, a társadalmi egyenlőtlenségek, a vallási túlbuzgóság és a szexualitás témáját kendőzetlen nyersességgel kezelő rendezőzseni Spanyolországban és Mexikóban bontakoztatta ki tehetségét, legsikerültebb alkotásainak egy része mégis Párizs városához kötődik. Egyik kiemelkedő műve, A nap szépe 1967-ban forgott, főszerepét pedig a korszak női szupersztárja, Catherine Deneuve alakította. A sztori középpontjában egy tekintélyes orvos (Michel Piccoli) és látszólag frigiditásban szenvedő neje (Deneuve) áll. A kivételes tartással bíró, nagypolgári eleganciát sugárzó asszonynak van egy titkos élete is: luxusprostituáltként kezd dolgozni egy dúsgazdag kuncsaftok által látogatott bordélyházban, méghozzá csak azért, hogy kiélhesse mazochista szexuális vágyait. Buñuel nem moralizál, nem ítélkezik a pusztító késztetések béklyójában vergődő hősei felett, és – jó szokásához híven – sokkal inkább elementáris erejű képeivel (a színszimbolika telitalálat), semmint párbeszédekkel mesél. A nap szépe már önmagában is a hatvanas évek európai modernizmusának egyik legegyedibb filmje lenne, ám összértékét az érzékletes – Párizs polgári miliőjét és titokzatos romlottságát egyaránt bemutató – atmoszféra is nagyban emeli.

Éjszaka a Földön (Night on Earth, 1991, r.: Jim Jarmusch)

Az Éjszaka a Földön Jim Jarmusch egyik legismertebb és legkedveltebb mozija. Az elragadó hangulatú szkeccsfilm öt különböző sztorit ölel fel: a történetek egyidejűleg, de különböző időzónákban és kontinenseken játszódnak, sőt még az egyes figurák sem azonos nyelveket beszélnek. A szkeccseket egyedül a taxizás motívuma köti össze: minden sztori egy sofőrről szól, aki színes jellemű utasokat vesz fel az autójába, Jarmusch pedig arról regél, hogy a röpke fuvarok során milyen kapcsolat fonódik a taxis és aktuális kuncsaftjai között. A Párizsban játszódó história főszereplői a taxisofőrt alakító Isaach de Bankolé, valamint az utasokat megszemélyesítő Emile Abossolo M’Bo és Pascal N’Zonzi. Az Éjszaka a Földön egyik legnagyobb erősségét a mesterien megírt, egyszerre frappáns, mégis mély értelmű párbeszédek jelentik, s ez a megállapítás természetesen a párizsi szkeccsre is érvényes. Jarmusch kamerája egyébként objektív realizmussal szemléli a várost: Párizs ebben a moziban nagyjából úgy fest, akár a valóságban – és ennek dacára (vagy talán épp ezért) gyönyörűbb, mint valaha.