5 Christopher Nolan-film, amit legalább egyszer neked is látnod kell

Egyesek valóságos zseninek, korunk Stanley Kubrickjének tartják, mások inkább „csak” egy ügyes mesterembert látnak benne, egyvalami azonban biztos: a héten új rendezéssel jelentkező Christopher Nolan munkássága nem csupán egy lábjegyzet lesz a jövő filmlexikonjaiban.

Bár – számos más kortársához hasonlóan – ő is alacsony költségvetésű, minden létező értelemben szerzői típusú filmekkel kezdte, Christopher Nolan neve mára összefonódott az igényes, pazar kiállítású, de az átlagnál összetettebb hollywoodi blockbusterekkel.

A brit gyökerekkel rendelkező rendező manapság valóságos ikonnak számít az amerikai filmkultúrában.

Vizionáriusként, egyedi látásmóddal bíró szerzői filmesként tartják számon, aki egyúttal lenyűgöző közönségvonzó képességgel bír. Ezt példázza, hogy alkotásai eddig több mint 5 milliárd dollárt hoztak a konyhára a hollywoodi stúdióknak. A Time Magazin 2015-ben még a világ legbefolyásosabb személyiségeinek előkelő százas listáján is „helyet szorított neki.”

Nolan már egészen fiatal korában élénk érdeklődést és fogékonyságot mutatott a mozgóképművészet iránt, de a University College Londonban még angol irodalmat tanult. A kilencvenes években egyre nagyobb figyelmet keltett formabontó rövidfilmjeivel, majd elkészítette első egészestés produkcióját, a Követés című neo-noirt, és lassacskán nemzetközi tekintélyre tett szert. Igazi belépőjét a Memento című, a noir és a thriller határmezsgyéjén álló sikerfilmje jelentette, melyet az ezredfordulón már Oscar-díjra is jelöltek.

Nolan a Memento óta tíz nagyjátékfilmet dirigált, és szinte minden egyes új darabja forradalmasította a közgondolkodást, hosszadalmas és tanulságos vitákat generált, vagy épp filmesztéták, kritikusok és lelkes mozirajongók számára szolgált hivatkozási alapként. Most következő összeállításunkban a rendező legjobbnak vélt munkáit vesszük górcső alá. Az alant olvasható lajstrom nem sorrendiségen alapul: egyszerűen csak megpróbáltuk összegyűjteni azokat a Nolan-filmeket, melyeket különböző okokból, de legalább egyszer látni kell és érdemes akár többször is újranézni.

Batman: Kezdődik! (2005)

Nolan első igazán grandiózus stúdiófilmjével rögtön vakmerő célt tűzött maga elé: megkísérelte újragondolni a mozgóképes Batman-mítoszt, amit Joel Schumacher két korábbi filmjével (Mindörökké Batman, Batman és Robin) annak rendje és módja szerint a porba döngölt. Csakhogy rendezőnk egészen más irányvonalon haladt, mint akár Schumacher, akár az 1989-es Batmant és folytatását, a Batman visszatért jegyző Tim Burton: az álarcos igazságosztót sebzett lelkű, súlyos identitásválságban szenvedő, a világban tétován a helyét kereső polgárőrként ábrázolta.

A Christian Bale alakította „szuperhős” (az idézőjel kiváltképp indokolt, hiszen a Nolan-féle Denevérember rugaszkodik a legmesszebbre a latexruhás világmegmentőktől) többszörösen traumatizált figura, akinek előbb szülei halálával, majd az abból fakadó önváddal és a hősszerepben rejlő erkölcsi kihívásokkal is meg kell birkóznia. Burton gótikus ihletettségű, álomszerű filmjei és Schumacher émelyítően rózsaszín giccskavalkádjai után Nolan koromfekete árnyalatokkal megfestett, földhözragadtabb Batman-univerzuma teljesen új stílusminőséget jelentett.

A folytatásokat (A sötét lovag, 2008; A sötét lovag: Felemelkedés, 2012) eluralja a radikális pszichologizálás, és túlságosan sokat akarnak markolni, míg a 2005-ös Batman: Kezdődik! hagyományos felépítésű, egyenes ívű hőstörténet kellően feszes dramaturgiával és fantasztikus színészválogatottal (Michael Caine, Liam Neeson, Morgan Freeman, Cillian Murphy, Gary Oldman, Tom Wilkinson, Rutger Hauer).

A sötét lovag (2008)

Az elmondottaktól függetlenül természetesen a Batman-trilógia középső epizódja, A sötét lovag is roppant fontos darab, merészsége pedig egyenesen lefegyverző. Míg a 2005-ös első felvonás során a Denevérember kitapogatta a saját határait, kialakította a maga sajátos kötelességetikáját, addig a folytatásban egy olyan fenyegetéssel szembesül, melyet az előzmények során megszerzett tudása birtokában képtelen elhárítani.

A Heath Ledger által alakított Jokert sokan a 21. századi hollywoodi mozi legemlékezetesebb és legmarkánsabb gonosztevői közé sorolják, s valóban: „a bűn bohóchercegét” kiszámíthatatlanul agyafúrt, Gotham City-t káoszba taszító intrikusként viszontlátni hideglelős élmény. A sötét lovag egyébként is minden idők legvigasztalanabb hangulatú és legnyomasztóbb Denevérember-filmje, ami tizenöt év elteltével is pörölycsapással ér fel. (Ráadásul hihetetlen pénzügyi sikernek bizonyult: több mint 1 milliárd dollárt produkált világszerte.) Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének hibái: néha túlontúl vontatottá válik, Kétarc (Aaron Eckhardt) jellemfejlődése – pontosabban jellemtorzulása – pedig kissé elsietett, dramaturgiailag nincs kellőképpen megalapozva.

Dunkirk (2017)

Nolan és a háborús film? Bizony, nem is annyira abszurd párosítás, mint amilyennek elsőre hangozhat. Igaz, a rendező nem virtigli háborús mozit készített: nem a dunkerque-i konfliktus jegyzőkönyv-pontosságú rekonstrukcióját kapjuk (Nolan már-már hanyagul kezeli a történelmi tényeket), hanem inkább egy benyomásokon, hangulatokon, impressziókon alapuló, igencsak töredezett és epizodikus mesét arról, hogy mit jelenthetett a megannyi fogságba esett katonának ez a feloldhatatlannak tűnő csapdahelyzet.

A Dunkirk egyik legcsodálatosabb és legfontosabb erénye, hogy Nolan szinte teljesen háttérbe szorítja már-már alkotói védjegyévé vált megalomániáját. Tökéletesen arányos, sallangok nélküli cselekmény, „ismeretlen”, de nagyszerűen játszó színészek, a képekkel és hangsávval folytatott kreatív, de mindig mértéktartó játék: a Dunkirk tömény, mégis könnyen emészthető filmélmény. Valójában egy kísérleti alkotás, ami „blockbusterként” érkezett a plázamozikba.

Álmatlanság (2002)

Egy elfeledett Nolan-film, melyhez a nagyközönség jelentős része a mai napig makacs közönnyel viszonyul. Pedig az Al Pacino és Robin William főszereplésével készült neo-noir épp azért állhat(na) közel rengeteg filmrajongó szívéhez, mert üdítően más, mint az életmű későbbi tételei. Erik Skjoldbjærg azonos című norvég mozijának remake-jével van dolgunk, mely egyes vélemények szerint azért nem lett eléggé „nolanes”, mert a rendező – szokásától eltérően – nem vett részt a projektben forgatókönyvíróként.

Pedig a ködös Alaszkában játszódó történet nemcsak borzasztóan izgalmas, s nem pusztán az atmoszférateremtés elsőrangú, de a színészi játék is fenomenális. Ha a 2019-es Az írt nem számítjuk, akkor az Álmatlanság Pacino eddigi utolsó remekműve, a tragikus sorsú Williams pedig bebizonyította, hogy lubickol a pszichésen megbillent, egyszerre szánandó és visszataszító gonoszok bőrében. (Ebből a szempontból az Álmatlanság párdarabja a szintén 2002-ben készült Sötétkamra, mely ugyanúgy kihagyhatatlan.)

Az Álmatlanság ráadásul a klasszikus film noir egy régi, mára szintén feledésbe merült válfaját, az úgynevezett „rogue cop noir”-t is feltámasztja (ennek az alműfajnak a lényege, hogy a középpontjában bűnre csábuló rendőrfigurák állnak). És ha már Pacino: egész egyszerűen lenyűgöző, hogy a színészlegenda az eredeti film fölé emelt minden olyan remake-t, melyben eddig szerepelt (az Álmatlanság mellett A sebhelyesarcú és az Egy asszony illata című klasszikusokra gondolunk).

Oppenheimer (2023)

Nolan első életrajzi filmje J. Robert Oppenheimerről, minden idők egyik leghíresebb elméleti fizikusáról szól, aki a Manhattan-projekt igazgatójaként óriási szerepet játszott az első atombomba kifejlesztésében. Ha a rendezőtől elsősorban látványos akciójeleneteket vársz, akkor bizony csalódni fogsz az Oppenheimerben: a mintegy 180 perces mű egy gigantikus történelmi tabló, melynek minden részletét csak az fogja érteni, aki a 20. századi Amerika avatott ismerője. Ám ha ezen a nem elhanyagolható tényezőn sikerül felülemelkedned, akkor egy hihetetlenül hangulatos, fantasztikus ritmusú, egyenesen úttörő vizuális megoldásokkal teli mozi élményével gyarapodhatsz.

A címszerepet alakító Cillian Murphy önkínzásig hiteles alakítást nyújt (gyakorlatilag a vérét folyatja el a kamerák előtt), de Matt Damon, Florence Pugh, Emily Blunt, Kenneth Branagh és a többi nagyágyú is brillírozik. Az pedig garantált, hogy a kísérleti robbantás mágikus erejű képei örökre beleégnek a retinánkba.

(Kiemelt Kép: Christopher Nolan és Cillian Murphy, Universal Pictures)