A karácsonyi kajakóma kellős közepén, 2018. december 28-án mutatta be a Netflix saját gyártású sorozatának, a Black Mirrornak legújabb epizódját. Az ötödik évad premier epizódjáként aposztrofálható Bandersnatch újat hozott a streaming szolgáltató kínálatába: a nézők interaktív módon maguk dönthették el, hogy milyen irányba haladjon a történet, mi pedig három órán át kattintgattunk, hogy megfejtsük, mit akart a Netflix elmondani legújabb groteszk meséjével.
A Bandersnatch az a fajta alkotás, ami belemászik az ember fejébe, vele van, miközben eszik, zuhanyzik vagy a dugóban ül, ezért muszáj róla minden forrást elolvasni a neten, hogy mások mit gondolnak róla, mi a megoldás, mi az, ami esetleg elkerülte a figyelmet. Esetünkben sem volt ez másképp, és féltucat kritika tanulsága végül egy megállapításra szintetizálódott: minden elemzés elsősorban az amúgy izgalmas, és a rendkívül addiktív, interaktív formátum megfejtésével volt elfoglalva, míg a lényegi mondanivaló elsikkadt a lehetséges útvonalak szövevényes labirintusában.
A Bandersnatch számokban
A legnagyobb figyelmet a Bandersnatch formátuma kapta, pedig az interaktív filmélményt nem a Netflix találta fel. Nem kell túl messzire mennünk, a magyar Chili vagy Mango sorozat ugyanerre a logikára építve a nézők kezébe adta a cselekmény alakításának lehetőségét, és az ő választásaiknak megfelelő úton haladt tovább a történet. A Bandersnatch is épp ilyen, néhol lényegtelen – milyen zenét hallgasson a főszereplő -, néhol pedig a film végkimenetelét meghatározó – inkább nem spoilerezünk -, sorsfordító döntéseket hozhatunk. A koncepció a már régóta létező create your own adventure, azaz kaland-játék-kockázat könyvekből ered, amit a modern technológiák és erőforrások révén a film médiumára is átültettek.
A néző így szinte félistennek, avagy forgatókönyvírónak érezheti magát, és végül is a film világában a kettő egy és ugyanaz. Az előbbieknek köszönhetően a Netflix összesen 312 percnyi anyagot gyártott, amit elágazó narratíva révén 1 billiárd különböző úton lehet megnézni, és végezetül ötféle végjátékban bukkanhat felszínre a Bandersnatch univerzumába alámerült néző – a Black Mirrort ismerve talán nem túl nagy spoiler, ha eláruljuk, egyik végkimenetel sem happy end. A történetet 40 perc alatt is le lehet nyomni, de a számítások szerint átlagosan 90 perc szükséges a bejárásához, aki azonban az összes lehetséges lezárást szeretné látni, az jó pár órát eltölthet a képernyőt kattintgatva, akárcsak egy videójátéknál.
A Bandersnatch univerzum
A Netflix már korábban is készített interaktív filmeket gyerekek számára, de a Bandersnatch az első, amely felnőtteknek szól. A kísérlethez a Black Mirror sorozat tökéletes választás volt, hiszen itt epizódról-epizódra különálló történetek helyezik a modern társadalom kérdéseit kicsavart kontextusba. A Charlie Brooker író által kreált Bandersnatch univerzum 1984-be repít vissza minket, amikor a 17 éves Stefan Butler (Fion Whitehead) programozó egy videójátékot készít a Tuckersoft nevű cég számára – és itt kezdődik a vég, az amúgy is labilis idegrendszerű Stefan számára. A játék neve Bandersnatch és egy Jerome F. Davis nevű író azonos című könyvének átültetése számítógépre. A könyv maga is a kaland-játék-kockázat elvet követi, így a játék is erre épít, tehát összességében három rétegben is a néző/olvasó/játékos választásán múlik az események alakulása. Amit pedig a legtöbben félreértelmeznek, hogy az interaktív formátummal nem a televíziózást akarja megreformálni a Netflix, hanem egy nagyon izgalmas kérdést tesz testközelből megtapasztalhatóvá: mégpedig, hogy létezik-e szabad akarat. A Bandersnatch név is érdekes választás ehhez a gondolatmenethez, ugyanis Lewis Carroll Tükörország (1872) című könyvének egyik szereplőjét (egy hosszú lábú, madárszerű lényre utal), akit csak úgy lehet meglátni, ha a tükör mögé nézünk.
A játék készítése során kicsúszik Stefan lába alól a talaj, beszippantja az elméje által teremtett sötét világ, akárcsak a Bandersnatch könyv szerzőjét, aki mint a filmből kiderül, megőrült, miközben a párhuzamos világok, az idő és a választások jelentőségét, vagyis jelentéktelenségét akarta demonstrálni. Stefan úgy érzi, már nem ura saját magának, valaki más irányítja tetteit – de hisz ezek mi vagyunk, vághatnánk rá. De valóban van döntési lehetőségünk? Tényleg mi irányítjuk a filmet, vagy csak az irányítás illúzióját kapjuk? Hiszen a végkimenetelek száma adott, minden lehetséges utat leforgattak előre, és többször előfordul, hogy egy rossz döntés után a Netflix visszadob minket egy korábbi elágazáshoz. A kérdést a valóságra is ki lehet vetíteni, hiszen Elon Musk is azt vallja, hogy valójában egy videójáték szereplői vagyunk. Különösen gyönyörű felvetés ez a Netflix részéről, hiszen a szolgáltató döntötte le a lineáris műsorszolgáltatás monopóliumát, új korszakot nyitva ezzel a filmezésben. Mégis, miközben a nézői szabadságot tűzték ki zászlójukra, egy idő után ez a platform is csak olyan filmek gyűjteménye, amit már láttunk vagy nem érdekel bennünket. Az egész kérdéskör esszenciáját a film legjobb karaktere, a Tuckersoft sztárprogramozója, Colin Ritman (Will Poulter) adja elő egy LSD hallucináció közben. Egyszóval, ha lehetőség adódik rá, Stefannak egyszer érdemes Colint követnie, ahelyett, hogy pszichiáterhez menne.
Az interaktív formátumban rejlő lehetőségeket maximálisan kihozta a Netflix. Meghökkentő, és a frusztráló hangulat ellenére vicces fordulatokkal is találkozhatunk. Furcsa módon viszont a film legnagyobb gyengesége maga a történet. Mivel többféle magyarázatot is feldobnak a Stefannal történtekre, sokáig párhuzamosan futnak ezek a szálak, így valójában egyik sincs teljesen kidolgozva, és a befejezések is hirtelenek, összecsapottak. Iszonyatos munka egy kerek történetet összerakni, főleg ennyi lezárással, és a történet is sok helyen darabos, ezért sem valószínű, hogy a jövő filmezési trendje lenne az interaktivitás. Mégis nehéz leállni a Bandersnatch-el, az ember még többet és újabb utakat akar látni, mígnem magától úgy nem dönt, hogy már elégszer nézte végig ugyanazokat a jeleneteket.
