Valahányszor rossz a napom, összeszedem a gyerekeket munka után az oviból, autóba pattanunk és irány a játszóház.
Valahogyan mindig kompenzál, ha ők jól érzik magukat. Itt ülök a többi szülő között és nézem a mosolygós pofijukat, miközben azon tűnődöm, hogy nemrég még három pici babát pelenkáztam, most meg a segítségem nélkül, egyedül kúsznak-másznak, csúzdáznak ebben a hatalmas játszóházban. Persze olykor fel-fel kapom a fejem egy-egy kiabálásra, integetésre, de teljesen jól megoldanak már nélkülem is mindent.
Amint ezen gondolkodom, elesik egy gyerek és sírni kezd.
Minden szülő megáll, egy picit az idő és a levegő is megfagy, de csak egy pár másodperc erejéig, hiszen az az egy szülő, akinek a gyereke elesett, már a sírás frekvenciájából tudja, most neki kell rohanni, vigasztalni és megnézni mi történhetett. A többi szülő fellélegezve nyomkodja tovább a telefonját, folytatja a beszélgetést vagy csak a munkából éppen felocsúdva fáradtan bámul a vakvilágba.
Ülök a székemen és kortyolgatom az automatás kávémat, miközben a fejem mellett repül el egy pici színes labda a több ezer közül. Igen veszélyes terep a játszóház az apukáknak, soha sem tudhatod, hogy mikor talál el egy játék vagy hajtanak végig a lábadon egy háromkerekű biciklivel.
Miután boldogan könyveltem el túlélésem és hatalmas küzdelmek árán meggyőztem magam arról, hogy nem lenne felnőtthöz méltó viselkedés a labdákkal teli medencében lubickolni – pedig leginkább most engem is ez tenne boldoggá -, beérem csupán annyival, hogy nézem a gyerekeim, milyen önfeledten, problémák nélkül tudják élvezni az életet.
Aztán körbenézve látom, hogy minden gyerek mosolyog és a boldog, a szülők pedig ezzel ellentétben megfáradtan várják, hogy ennek a napnak is legyen már végre vége.
Persze akad egy-két úttörő, aki kúszik-mászik és a gyerekekkel tombol, de legtöbben a mindennapi problémájukkal érkeznek ide is. Pedig milyen jó volna, ha elengednénk a normákat, problémákat és önfeledten élveznénk mind a játékot a gyerekekkel.
Mindezeken gondolkodom, mire hosszú várakozás után, végre szükség van rám is: gyermekeimet hívja a varázslatos játszóházi wc. Miután mindhárman elhagyták a trónt és igénybe vették édesapjuk szolgáltatását, tovább folytatódnak játszóházi kalandjaim.
A kapcsolódó értékesítést kihasználva üdítővel és némi anya által sohasem jóváhagyott (ami persze titok) rágcsálnivalóval lepem meg önfeledten játszó gyermekeim, akik kipirosodva, izzadva, pillanatok alatt, mint egy velociraptor banda elpusztítják az eléjük dobott vadat, majd ismét beveszik a csúszdákkal tarkított várat.
Addig, amíg ők játszanak, gondos apa és példaértékű férjként próbálok feltűnni az anyukák között, így pillanatok alatt rendet varázslok az asztalon az üdítős kupákat a kukába dobom a használt szalvétákkal és mint aki jól végezte dolgát, büszkén ülök a helyemre. Tart is az örömöm néhány percig, amíg a gyerekek nem kezdik el rajtam keresni az üres üdítős kupákat.
Mert honnan is sejthettem volna, hogy a címke alatt egy életbevágóan fontos matrica bújt el? Szuper apuként, aki próbálja kijavítani a baklövését, könyékig a kukában keresem a kupákat, amikor felnézve látom, hogy valaki megáll mellettem. A pultos hölgy igen furán néz rám, miközben közli, hogy hamarosan zárnak.
Először végigfutott a fejemben, hogy lehet el kellene magyaráznom a szitut, de végül is ez egy játszóház, ahol tuti nap, mint nap guberál egy apuka a kukában, így tovább folytatom a keresgélést.
Tehát totál hülyét csinálva magamból, három boldog matricatulajdonossal távozom, természetesen utolsóként a játszóházból, ahonnan ismét rengeteg szülői tapasztalattal gazdagabban és szociális élmények tömkelegével hajtom be magam után a kaput és az tűnődöm azon, hogy milyen izgalmas délután kerekedett a napom végéből.
