Másfél évvel ezelőtt sokakat meglepett a kívülről nézve hirtelen döntés, pedig valahol számítani lehetett rá. Amikor szereted a munkád, sikeres vagy abban, amit csinálsz, mindened a hivatásod és látszólag irigylésre méltó az életed, akkor mi az, ami mégis 180 fokos fordulatra késztet? Meddig lehet napi 10-12 órát dolgozni, folyamatosan úton lenni és meddig lehet az üres hotelszobákat élvezni? Mikor kell azt mondani és vajon képes vagy-e azt mondani, hogy elég?

Hol ér véget a kihívás és mikor kezdődik a kiégés?

Veszelei Krisztiánt négy éve ismerem és én is azok között voltam, akiket meglepett a hirtelen döntés. Habár ennek a felmondásnak ma már másfél éve, így év elején úgy gondoltam, hogy sokak számára lehet aktuális, inspiráló és elgondolkodtató ez a történet, így arra kértem Krisztiánt meséljen a felmondás előtti időszakról, a döntésről és arról is, hogyan telt az elmúlt időszak.

Téged azért elég sokan irigyeltek az életviteled miatt.

Reptér. Hotel. Munkahely. Ilyen vacsora, olyan vacsora. Igen, sokan irigyeltek és sokáig én is nagyon élveztem ezt az életet.

Knowledge menedzserként kezdődött, gyakorlatilag a második héten már utaztunk külföldre, és ez csak hatványozódott, amikor váltottam a projekt manager pozícióra. Persze teljesen más munka miatt utazni, mint maga az utazás élménye miatt – teszem hozzá, de ne ugorjunk ennyire előre.

Évekig, egészen pontosan 5 és fél évig ment így, és ebből 4 és felet nagyon szerettem. Tetszett, hogy rengeteg új embert ismerek meg, számos – sokszor váratlan – helyzetet kell megoldani, amire előre felkészülni lehetetlen, még az is, hogy sokszor egyik napról a másikra derült ki, hogy utaznom kell. Ha valaki vett már részt „knowledge transfer” típusú projektben, az tudja, hogy ilyenkor a fogadtatás sokszor minden, csak nem pozitív, hiszen az „ottani” emberektől hozzuk el a munkájukat ide. Arra viszont büszke vagyok, hogy ezt sikerült emberileg mindig nagyon jól kezelni. A legelső tranzíció óta, ami több, mint 7 éve volt, még mindig van olyan, akivel tartjuk a kapcsolatot, pedig „elvettük” a munkáját.

Hogy tudott ez az egész teljesen átfordulni annyira, hogy másfél évvel ezelőtt mindent feladtál?

Veszelei Krisztián - interjú

Veszelei Krisztián

Az utolsó másfél évben a jobb napokon is 10 órát dolgoztam, a napi 11-12 óra munka pedig teljesen megszokott volt. Ha ehhez hozzáveszed az üzleti utak esetében a sokszor előforduló vasárnapi indulást és a szombat hajnali érkezést, akkor nem nehéz kiszámolni, hogy mennyi idő jutott a magánéletre. Ez egy olyan mókuskerék, amiből nagyon nehéz kiszállni, pláne akkor, ha szereti az ember a munkáját és jók a visszajelzések.

Én úgy vagyok vele, hogy ha valamit csinálok, akkor azt jól akarom csinálni. 2 nagy, 2 közepes és egy kis projektnél viszont ez képtelenség. Hiába írsz fel valamit az emlékeztetődbe, ha azt vagy elhalasztod, vagy újratervezed. Ezt hosszú távon nem lehet csinálni.

Még a szervezetem is annyira alkalmazkodott ehhez a ritmushoz, hogy csak a szabadságokon „engedte meg magának”, hogy beteg legyen. Tudtam, hogy változásra van szükség, de itthon még nem megszokott a fizetés nélküli szabadság, pedig sokszor elég lenne néhány hónap, esetleg egy félév, hogy egy jó, lojális munkaerő teljesen fel tudjon töltődni.

Mikor jött el az a pont, amikor azt mondtad, hogy elég?

Ez a gondolat már azért régóta a fejemben volt, majd jött egy globális átszervezés.

A változást egyébként sokan rosszul élik meg és megtorpannak ott, hogy hogyan tovább. A hogyan tovább után viszont rengeteg új lehetőség van, ha valaki nyitott rá és nem csak az akadályt látja maga előtt.

Hogyan telt az elmúlt időszak?

Azt tudtam, hogy egy ideig nem akarok sem önéletrajzot, sem fejvadászt, sem állásinterjút látni! 9 hónap alatt 4 kontinensen és 12 országban jártam.

Az utazásokat a munkám alatt nagyon megszerettem, már akkor is volt, hogy a szabadabb időszakban, amikor pihenhettem volna, inkább utaztam. A barátaim sokszor viccelődtek is vele, hogy nagyobb eséllyel találkozhatnak velem a nemzetközi repülőtéren, mint itt a belvárosban. Gyakorlatilag ez nem is volt annyira vicc. Teljesen átértékeltem azóta mindent, többek között azt is, hogy mire mennyit költök.

Mi az, amiben az utazások változtattak?

Korábban nem értettem, hogy miért költ valaki több százezer forintot el egy-két hétre, miért nem vesz valamit, ami utána megmarad.

Amikor viszont betörnek hozzád és mindent elvisznek, rájössz, hogy minek mennyi a valódi értéke.

Majd amikor én is megtapasztaltam azt a rengeteg, pénzben nem mérhető élményt, amelyet az utazások adnak, amikor rengeteg fantasztikus új embert ismertem meg, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, értettem meg az egészet.

Ennyire ragaszkodtál korábban a materiális dolgokhoz?

A márka régen sem érdekelt feltétlenül, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy sok mindenben nem. Nyilván más, ha az ember megteheti, hogy olyan dolgai legyenek, amilyeneket szeretne és nekem is tetszenek bizonyos márkás és minőségi dolgok, de a prioritások megváltoztak. Nem csak az utazás miatt, de talán az évek múlásával is. Én például soha nem vennék fel hitelt, inkább addig dolgozom, ameddig meg tudom az adott dolgot venni magamnak. Persze adódhatnak az életben úgy a dolgok, hogy ez nem minden esetben megoldható, de meg kell gondolni, hogy tényleg szükségünk van–e rá akkor, vagy várhat még egy ideig, amíg saját pénzből meg tudjuk oldani.

Spontaneitás vagy tervezés?

Abszolút kettősség van nálam ebben a kérdésben. Projekt managerként az életed a tervezésről szól, felkészülni minden helyzetre, megtervezni minden lehetséges lépést stb. Magánemberként – lehet, hogy pont emiatt – sokkal jobban szeretem a spontán dolgokat és így van ez az utazásokkal is. Legutóbb például, amikor Tokióba utaztam két nappal az indulás előtt vettem meg a jegyet – manapság már nem feltétlenül igaz, hogy csak akkor olcsó a jegy, ha hónapokkal előre megveszed.

A smart travelling kifejezést már többször említetted, mit értesz ezalatt?

Nyilván vannak költségesebb utak – ehhez azért kellett anyagi háttér, amit az utóbbi évek hajtásából tudtam megengedni magamnak – de ha rászán egy kis időt az ember, akkor vannak olyan lehetőségek, amelyeket szó szerint a pénztárcából ki lehet fizetni. A különböző szállodák és repülőtársaságok által nyújtott pontgyűjtést is csak ajánlani tudom mindenkinek, így tudtam például San Franciscoba utazni business osztályon lényegesen olcsóbban (1,5 millió helyett 125 ezer forintért), mintha turista jeggyel utaztam volna – nyilván pontok nélkül turista osztályon szenvedtem volna végig a 12 órát. Az autóbérlésnek is érdemes utána nézni, Párizsban például olcsóbb volt 8 napra autót bérelni, mint a távolabb eső repülőtérről a taxi egy irányba. De az is igaz, hogy azon szerencsések egyike vagyok, akinek nagyon sok barátja él szerte a világban, ami jelentősen csökkentheti az utazás kiadásait a szállás szempontjából.

Mi az, ami nélkül nem indulsz el soha?

Mielőtt ebbe belemegyünk, azt azért elmondom, hogy habár 6-7 éve intenzíven része az életemnek az utazás, a pakolás az, amit még mindig utálok. Pont a sok extrém helyzet miatt, amivel találkoztam hajlamos vagyok egy kicsit túlkombinálni a dolgokat és igyekszem minden eshetőségre felkészülni. (nevet – a szerk.)

Ami nálam soha nem hiányozhat az egy szett váltóruha és töltő a kézipoggyászban, mivel nem egyszer jártam már úgy, hogy később érkezett meg a csomagom – értékes és törékeny dolgot szintén csak kézipoggyászban viszek. Az üzleti utak miatt folttisztító kendő, mini varrókészlet is van nálam, hogy ha az utazás alatt bármi történik, normálisan tudjak megjelenni a tárgyaláson. Füldugó, gyógyszerek (fejfájás, allergia, megfázás ellen), hordozható telefontöltő, bank/hitelkártya különböző banktól – soha nem lehet tudni alapon.

Ami még szerintem hasznos a telefonra letölteni különböző applikációkat például offline metró térkép, offline szótár, a légitársaság applikációja, stb. Általában a bankomat is fel szoktam hívni, hogy még véletlenül se blokkolják a kártyámat a külföldi használat miatt – nem mindegy, hogy Olaszországból kell 30 percet telefonálni vagy Japánból, ahol 1000 forint egy perc. A legtöbb dolgot általában nem kell használni, de ha pont egy abszurd helyzetbe kerülsz, mint például egyszer Prágában, amikor egy hatsávos út kereszteződésénél volt a szállás, egy tűzoltóság mellett, a légkondi pedig elromlott, ami miatt csak nyitott ablak mellett tudtunk aludni, a füldugó jól jött az alváshoz.

Legemlékezetesebb utazás?


Tokió hihetetlen város, teljesen máshogy képzeltem el. Élhető, hihetetlenül tiszta, még a cementes autó is olyan, mintha az autószalonból gurult volna ki, a benzinkút olyan tiszta, mint a múzeumi padló. A közlekedés, a precizitás, pontosság – teljesen máshogy élik az életüket. Olyan szerencsében volt részem, hogy egy felhőkarcoló 33. emeletén laktam barátoknál és egy ilyen helyen már akár csak ülni, kávézni és csak nézni a kilátást is fantasztikus élmény. Thaiföld is örök emlék marad, az igazi, teljes kikapcsolódás, amikor az sem érdekel, hogy milyen nap van, és teljesen el tudod engedni a mindennapi stresszt. És azt se fogom elfelejteni, amikor egy üzleti út során a repülőn velem egy sorban ülő ember egyszer csak annyit mondott: „lángol a gép”. Egy 40 személyes kisgépen ültünk 12-en a Budapest-Bukarest járaton. A biztonsági övemen azért húztam egyet és pár dolog átvillant az agyamon…, de ami a legmeglepőbb volt, hogy senki sem pánikolt be.

Mit tanácsolnál annak, aki épp most gondolkodik a váltáson?

Először érdemes átgondolni, hogy a felmondás-e a legjobb megoldás. Miért nem működik a dolog a főnökkel, a kollégákkal, a munkakörrel – (hogyan) lehetne javítani? Elég lenne esetleg egy hosszabb szünet vagy tényleg teljes környezetváltásra van szükség? Váltani pedig szerintem akkor érdemes, amikor még nem fajult el nagyon a dolog – akkor sokkal felszabadultabban tud az ember interjúzni, új állást keresni, ha még nem extrém rossz a helyzet.

Mit gondolsz, milyen egy igényes férfi?

Egy igényes férfi szerintem ad magára, vannak céljai és értékeli a saját sikereit. Nem feltétlenül hatalmas sikerekre gondolok, hanem akár mindennapi dolgokra, amihez pozitívan tudunk állni és értékelni. Emellett pedig az is nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal, amit adni tudunk és ez összhangban legyen azzal, amit elvárunk – ez az élet minden területére igaz.

Jövőbeli tervek?

Meglátjuk, hogy a spontaneitás vagy a tervezés lesz fölényben, egyelőre az előbbi tűnik befutónak.