2013-ban a Nagy szépség úgy kellett, mint egy falat kenyér a film – és különösképp az olasz film – szerelmeseinek. A gazdasági mutatókat figyelve úgy érezheted, az olaszok lesznek az új görögök, főleg délen nagy a baj, de mikor arrafelé turistáskodsz, mit látsz ebből? Semmit. Mintha egy másik moziban ülnének. Nekik nem kell pénz a boldogsághoz, elég egy espresso meg egy finom pasta és győzzön a kedvenc focicsapatuk, na meg persze a squadra azurra. Talán attól is ilyen önfeledtek, hogy törekszenek arra, hogy legyen mellettük valaki, akivel mindezeket megoszthatják. Valaki, akit szerethetnek. Igazuk van, azt gondolom, erről kellene szólnia az életnek. A Nagy szépségben nagyon szerettem, hogy tele van hipnotikus és univerzális gondolatokkal, idézetekkel. Olyanokkal, amelyeken szívesen gondolkozol el, majd rájössz, hogy valójában nem is olyan bonyolult a világ, tök klassz hely, csak észre kell venni. Ez a mondat például a főhős szájából hangzik el – lehet ehhez még bármit hozzátenni?

“A legfontosabb felfedezés, amit a pár nappal ezelőtt bekövetkezett 65. születésnapomon tettem, hogy nem vesztegethetek többé időt olyan dolgokra, amik nem érdekelnek.”

Úgy éreztem évtizedeket kellett várni erre a filmre, pont ezért nem gondoltam volna, hogy három év múlva újra robbanhatnak az olaszok! A Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti, 2016.) c. filmben nyoma sincs a teátrális díszleteknek és grandiózus városképeknek, viszont kapunk egy lakásban játszódó kamaradrámát egy olyan attraktív nappalival ahova akkor is beköltöznél, ha a Havanna lakótelep közepén lenne. A film és az étkezőasztal főszereplői három pár és egy meglepetésre egyedül érkező férfi. A párok közül ketten már évtizedek óta élnek boldogságban – vagy legalábbis együtt – a harmadik pár most házasodott. Láthatóan itt a legmagasabb az egy estére jutó szerelmes fülbesuttogások száma. Peppe pedig a magányos kakukktojás, aki egyedül érkezett egy olyan mellény-kardigánban amiért már a könyvtárszakos hallgatók körében is fogasra akasztás járna.

Hangulatos, meleg, idilli olasz este hét kedves olasz emberrel, vacsorával, innen már tényleg csak egy Bud Spencer-Terence Hill mozi hiányzik a háttérből. Nyilván nem ezt kapod! Már a 16. percben jön az egész filmet átölelő dráma előidézője. Kiderül, hogy egy barátjuknak szeretője van, aki úgy bukott le, hogy felesége beleolvasott az sms-ébe. Na de miért olvasott bele? Már miért ne olvasott volna bele? Jönnek a záporozó kérdések. Carlotta pedig elszólja magát, szerinte férje sose hagyná, hogy beleolvasson az okostelefonjába.

És már meg is érkeztünk: létezik-e igazi, tiszta bizalom, lehetünk-e igazán őszinték, egymással és legfőképp magunkkal?

Miután több, mint két éve foglalkozom okostelefonokon megjelenő hirdetési megoldásokkal, számomra különösen érdekes, ahogy a film epicentrumába helyezi az okostelefont mint a személyes territórium és titkok őrzőjének eszközét. Hogy ez mennyire igaz, azt sajnos több kutatás is bizonyítja:

Gondoltad volna, hogy az emberek többsége ébredés után előbb nyúl a telefonjáért, mint a kedveséhez? Vagy azt, hogy előbb mondana le a szexről mint az okostelefonjáról?

Persze ez csak egy kutatás, és azért mert sokan így élnek – nem helyesen – én attól még élhetek másként, az én világképem szerint helyesen. Mert mindenki saját maga dönti el, hogyan éli az életét, hétmilliárd világkép van és bármit is teszünk, gondolunk, mindegyik igaz.

Ami a 16. perc után jön arra azt mondám: itt kezdődik egy film. A barátok feldobják az asztalra mobiltelefonjaikat és nincs többé titok, mellébeszélés: a bejövő hívások, üzenetek mindenki számára hallhatóvá, láthatóvá válnak. Az üzenetek, hívások pedig sorra érkeznek, akinek vaj volt a füle mögött, nem teszi zsebre ezt az estét. Pörgő párbeszédek, húsba vágó igazságok kontra élethazugságok. A film felénél komolyan megfogalmazódik a kérdés: vajon hány párkapcsolat éli túl az estét?

A film végén Paolo Genovese, a rendező ad egy érdekes csavart, ami a feloldozást szolgálná, de ehelyett csak a döbbenet lesz még nagyobb: ekkora hazugság lenne az élet?

Az én válaszom az: természetesen nem hazugság az élet, hanem egy döntés, hogy merünk-e szembe nézni és dolgozni a saját igazságunkért, amit úgy hívnék: önismeret, önazonosság. Izgalmas út, mint ahogy a film is az. Sokkal több ilyen alkotást kéne néznünk!

És egy jó tanács: hétvégén reggel nézd meg a filmet, amikor már besüt a nap a szobába és épp elkezded inni kedvenc kávédat. Ez egy igazi filmélmény, add meg a módját!

Forrás: vespavilaga.blog.hu, Kép: imdb.com