Ötödik elnöki ciklusára készül Vlagyimir Putyin, aki – egy néhány éves megszakítást leszámítva – az ezredforduló óta áll Oroszország élén. 2030-ig biztosan teljhatalmat élvez majd, de vajon mit jelent ez Európa jövője és az ukrajnai háború végkimenetele szempontjából?
Senkit sem ért váratlanul, hogy az a Vlagyimir Putyin nyerte a háromnapos orosz elnökválasztást, aki egy kisebb megszakítást – az úgynevezett “tandemokrácia” 2008-tól 2012-ig tartó időszakát – leszámítva az ezredforduló, vagyis Borisz Jelcin bukása óta áll Oroszország élén. A választási bizottság jelentése szerint a szavazatok 87-88 százalékával győzött a jelenleg is hivatalban lévő államfő, ami persze elsöprő eredménynek számít. Más kérdés, hogy a választás semmilyen demokratikus alapelvnek nem felelt meg, és sokkal inkább tűnt a Kreml házibajnokságának – ahogy a 24.hu cikke találóan megjegyzi. Már eleve sokatmondó, hogy ellehetetlenítették a Putyin legkomolyabb ellenzéki riválisának tartott Borisz Nagyezsgyint indulását, és akkor még nem is említettük, hogy a közelmúltban hunyt el az elnök talán legnagyobb kritikusa, Alekszej Navalnij politikai aktivista, aki szintén a jelenlegi hatalom útjában állt.
Putyin mindenesetre megkezdheti ötödik elnöki ciklusát, ami azt is jelenti, hogy 2030-ig biztosan teljhatalmat élvez. De vajon hogyan képzeli el országa jövőjét az ukrajnai háború harmadik esztendejében?
A CNN cikke szerint az egyik legfontosabb kérdés, hogy a mostani választás értékelhető-e egy, az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos referendumként. Ha igen, akkor Putyin most szabad kezet kapott, hogy folytathassa (kiterjeszthesse, elmélyíthesse) a fegyveres konfliktust. Annyi bizonyos, hogy az orosz elnök önbizalma változatlan, sőt: a kelet-ukrajnai Bahmut és Avgyijivka eleste után még nagyobb mozgástér nyílt számára. Az ukrán fél sorsát azonban megpecsételheti, hogy a korábban biztosnak tűnő nyugati támogatás mostanság egyre inkább akadozik. Az Egyesült Államok kongresszusában heves viták övezik annak a segélycsomagnak a kérdését, mely döntő fontosságú lehet az ukrán hadianyag-utánpótlás szempontjából.
Putyin a választás előtt azt mondta: “Nevetséges volna, ha most kezdenénk béketárgyalásokba, csak azért, mert (az ukránok) kifogynak a hadianyagból.”
Csakhogy Oroszország kelet-ukrajnai sikerei óriási emberáldozatokat követeltek. Habár az oroszok gyorsabban fegyverzik újra haderejüket, mint az ukránok, nyilvánvaló, hogy az ő tartalékaik is végesek. Putyin 2022 szeptemberében rendelt el részleges katonai mozgósítást, s egyesek úgy vélik, az elnök egészen mostanáig – vagyis következő ciklusa kezdetéig – halogathatta az újabb bejelentést (mely valószínűleg csorbát ejt majd a népszerűségén).
De mi a helyzet az orosz ellenzékkel? Vannak olyan politikai szereplők az országon belül, akik veszélyeztethetnék az elnök egyeduralmát?
Nehéz lenne választ adni erre a kérdésre, mindenesetre sokakat meglepett, hogy Putyin a napokban nyíltan beszélt Alekszej Navalnijról. Az államfő következetesen tartózkodik attól, hogy megnevezze néhai politikai riválisát, győzelmi sajtótájékoztatóján azonban megszegte ezt a “hagyományt”. A következőket mondta Navalnij halála kapcsán: “Ami Navalnij urat illeti, igen, ő eltávozott az élők sorából. Ez mindig sajnálatos esemény, de hát voltak már hasonló esetek, amikor emberek a börtönben haltak meg. Ám vajon az Egyesült Államokban nem történt ilyesmi? Történt, nem is egyszer! Mellesleg hadd mondjam el – és lehet, hogy ez meglepően hangzik -, hogy pár nappal Navalnij úr eltávozása előtt néhány kollégám azt mondta nekem – és nem az adminisztráció dolgozói -, hogy kicserélhetnénk Navalnij urat néhány olyan emberre, akiket nyugati országokban tartanak fogva. Akár elhiszik nekem, akár nem, de a kolléga, akivel beszéltem, még be sem fejezte a mondatot, én máris beleegyezésemet adtam. Aztán sajnos történt, ami történt… Egyetlen feltételt szabtam: hogy ne térjen vissza többé (…). Ennyi. Dehát megesik az ilyesmi, nincs mit tenni…”
Ezek a szavak Putyin rendíthetetlen magabiztosságáról árulkodnak. Tény: az elnöknek jelenleg minden oka megvan a nyugalomra.
A politikai ellenzék mérvadó szereplői (Mihail Hodorkoszkijtól Julija Navalnijáig) egytől-egyig külföldön tartózkodnak, és semmilyen lehetőségük sincs arra, hogy beleszóljanak a helyi közügyekbe. A nyugati szankciók nem kényszerítették térdre a gazdaságot, az orosz lőszergyárak pedig a hét minden napján 24 órában termelnek, e tempóval pedig az Egyesült Államok és európai szövetségesei sem kelhetnek versenyre.
A háború ugyanakkor mindig kiszámíthatatlan. Ráadásul az ország hosszú távú problémái – a demográfiai válságtól a háborús költségekig, valamint a nyugati szankciók okozta gazdasági kihívásokig – nem tűnnek el varázsütésre csak azért, mert az elnök 2030-ig biztosan hatalomban marad.
