Rakonczay Gábor: Nincs olyan vihar, amelynek ne lenne egyszer vége

A vihartól és a hullámoktól leszel erősebb, a nehézségek pedig mindig magukban hordozzák a fejlődés lehetőségét.

Tetszett? Oszd meg másokkal is!
  • 364
    Shares

hirdetés

Rakonczay Gábor - Interjú

Élete első maratonja az akkor 13 éves Rakonczay Gábort megtanította arra, hogy nincs az a cél, amit kitartással és akarattal ne lehetne elérni. Senki nem gondolta, hogy sikerülhet neki. Még ő maga sem, de mindennél jobban akarta.

 

hirdetés
hirdetés

Azóta célmegvalósítással kapcsolatos előadásait 5 országban, több mint 30 ezer ember hallotta, most pedig közel három évtizeddel, két Guinness-világrekorddal, a világ legkeményebb sí-expedíciójával és hat óceánátkeléssel később Rakonczay Gábor egy olyan expedícióra készül, amelyről saját maga is úgy vélekedik, hogy súrolja a józan ész határait: egy kabin nélküli SUP “fedélzetén” vág neki néhány napon belül az Atlanti-óceánnak.

Mindenkinek megvan a maga óceánja és Déli-sarkja, mi az, ami mégis összeköti ezeket a különböző célok felé vezető utakat? Mire elég 8 perc és hogyan kapcsolódik az extrém sport a cégvezetéshez? Rakonczay Gáborral beszélgettünk.

hirdetés

Csatlakozz az IF BUSINESS CLASS klubhoz és nézd meg a teljes beszélgetést itt!

Mi az első Gábor, amire a gyerekkoroddal kapcsolatban visszaemlékszel?

Egy elképesztő várakozás, készülődés jellemezte a gyerekkoromat, ugyanis alig vártam, hogy felnőtt legyek. A szüleim, az edzőim, a tanáraim mindig meg akarták mondani, hogy mit és hogyan csináljak és sosem felejtem el az olyan mondatokat, mint amilyen például az “Addig örülj, amíg nem vagy felnőtt!” és társai. Már gyerekként is a saját szabályaim szerint szerettem volna élni.

Mikor érezted először azt, hogy eljött a te időd?

Alapvetően két irányba indult el az életem, művészeti gimnáziumba, majd művészeti egyetemre jártam, a másik nagy szerelem pedig a sport volt. Nem is nagyon foglalkoztam mással. 10 éves koromtól kezdve 9 éven át tájfutó voltam, majd 13 évesen lefutottam életem első maratonját. Ez volt talán az első olyan momentum, amit teljesen a saját elképzelésem, ötletem alapján valósítottam meg és kívülről elég abszurdnak tűnt, hiszen a gyerekek nem szoktak ennyi idősen maratont futni. Senki nem gondolta, hogy meg tudom csinálni. Én sem, csak nagyon akartam. Utólag visszagondolva ez az élmény azért is volt rendkívül meghatározó az életemben, mert megmutatta, hogy az ember meg tudja haladni a tegnapi önmagát és mindenre képes, amit kitalál és amiért megküzd. Ebből a szempontból a következő nagy mérföldkő az Atlanti-óceán kelet-nyugat irányú, első magyar páros átevezése volt. Akkor azt éreztem, hogy bármit meg lehet valósítani, csak bele kell tenni a munkát.

Hogyan változott ez a belső hajtóerő az elmúlt közel 15 év alatt?

Ahogy halad az ember előre, fejlődik technikailag, számos tapasztalatot, élményt szerez, kialakul egy alázat a természet, a sporttársak, a technikai eszköz felé és legbelül minden a helyére kerül. Plusz tartalmat kapott az a dolog, ami gyerekként is hajtott. Megtapasztaltam, hogy bármit el lehet érni, ha eleget teszel érte, de egyúttal megtanultam azt is, hogy mindennek ára van. Az évek alatt az is a helyére került, hogy nem mások miatt csinálom, hanem magam miatt. Igaz, bármit is teszek kihat a közösségre, a családra, a szurkolókra, ami felelősség. Ezeken a folyamatokon jó esetben mindenki végigmegy, csak más területeken.

Mi az, ami mégis összeköti ezeket a különböző célok felé vezető utakat?

Hatalmas energiát tud adni, ha valóban a te saját célod felé haladsz. Feladatok, akadályok mindig lesznek és sokkal könnyebb feladni egy problémásabb résznél, ha egy mások által kijelölt utat követsz, ami igazából nem a tiéd. Ha hiszünk a célban és az odavezető útban, az akadályokat is könnyebb leküzdeni és konkrét feladatokká transzformálni.

Mondanál erre egy példát?

Ebből a pozícióból könnyebb megtalálni a megoldást, mert ha csak úgy próbálgatod a dolgot, alárendelt viszonyba kerülsz a problémával szemben és nem feladat lesz, hanem akadály. Míg az egyik hozzáállással irtó messzire el lehet jutni – kb. bármeddig -, addig a másikkal csak az első komoly kihívásig. Ezért nagyon fontos, hogy megalkuvás nélkül a saját céljaink felé haladjunk, ami egyre csak nehezebb lesz, de valahogy muszáj előhozni azt a gyerekkori valamit, ami mindenkiben ott van. Egy gyerek korlátok nélkül álmodozik, még nem alakult ki benne, hogy megmagyarázza magának, hogy miért nem lehet. Ha megfordítod a dolgot és úgy állsz hozzá, hogy ez az alaphelyzet, mit lehet ebből kihozni, hirtelen a lehetőséget kezded el látni az akadályok helyett. Ha beindulsz és elindul a folyamat, a környezet is segíteni fog. A világban egyetlen dolog nincs, mégpedig stagnálás. Ahogyan a tudás is vagy nő napi szinten vagy csökken, ugyanúgy a motiváció is. Vagy haladunk és aktívak vagyunk vagy azt érezzük, hogy a világ halad el mellettünk.

Megvan a motiváció, megvan az út és elértük a célt is. Hogyan tovább?

A célokat leginkább egy üveg vázához tudnám hasonlítani, ami előbb vagy utóbb, de valószínűleg el fog törni. Ha teszünk a célokért, akkor el is fogjuk érni őket. Amellett, hogy ez a pillanat nagyon illékony, megszűnik a motiváció, ami a hosszú hetek, hónapok, évek alatt hajtott. Megszűnik a cél, a belső hajtóerő, amiért minden nap küzdöttünk. Hogy elkerüld ezt a fajta kiégést, ami akár évekre is leültethet jó, ha megvan már a következő célod, de ami még ennél is jobb, ha nem célokban hanem életútban gondolkodsz, ahol minden cél csak egy állomás, egy mérföldkő.

Ha azt mondom óceán?

Végtelen és brutális. Van egy gyönyörű szépsége, amit ha egyszer megtapasztalsz azt érzed, hogy alátámaszt mindent. Képzeld el, hogy jön egy bálna, a szemedbe néz, majd tovább megy, megint egy olyan kontaktus, ami után azt érzed, hogy már most megérte, hogy éltél. Egy vihar az óceánon megmutatja, hogy a természet mekkora erőkkel bír és mi ehhez képest milyen kicsik vagyunk. Az óceán semmit nem csinál félig. Ha jó az idő, akkor tényleg nagyon jó, ha viszont elromlik, akkor tényleg pokoli és ha bármit is elrontasz, holnap már nem kell csinálnod semmit. Az óceán egy hatalmas tükör, szembesít azzal, hogy milyen mentális állapotban vagy, milyen a fizikai felkészültséged és hol állsz technikai tudásban. Nincs köztes út, csak jó megoldás van és csak egyszer meghozott döntés, semmit nem lehet holnapra halasztani.

Mire elég 8 perc?

Sok mindenre elég, például újraírhatja az ember életét, filozófiáját, vallását. A vízen minden egy picit lassabban történik, egy krízis is lassabban készül elő, mint például vezetés közben vagy a hegyekben, ahol másodpercek töredéke alatt megtörténik a baj, amit már nem lehet visszacsinálni. Ha az óceánon bajba kerülsz lehet, hogy már három napja rossz az idő, lehet, hogy két napja nem aludtál és az is lehet, hogy már napokkal, hetekkel korábban, még a szárazföldön hoztál meg egy rossz döntést. Ha túléled, lehet belőle tanulni. Nyolc évvel ezelőtt szerencsém volt és nyolc perc elég volt arra, hogy visszafordítsam a felborult hajómat. Én is tanultam belőle.

Sok kritikus helyzetet megéltél az óceánon – hogyan ültethető át ez a tapasztalat a hétköznapokba?

Megtanultam, hogy nincs vesztett helyzet, még azon is lehet változtatni, ha süllyed alattad a hajó. Nincs olyan helyzet, amit akarattal ne lehetne megváltoztatni vagy visszahozni, az utolsó lehetőség akkor szűnik meg, amikor feladod. Az óceán arra is megtanít, hogy mindenről te magad tehetsz, nincs félremagyarázás. A hétköznapi, civilizált életben megvan az a luxus, hogy azt gondold nem miattad történt, a kollégád tehet róla. Elég intelligensek vagyunk, végtelen mennyiségű kifogást tudunk gyártani. Sem az óceán, sem a sarkvidék nem engedi meg, hogy ilyeneken gondolkozz. Pontosabban fogalmazva egyszer teheted meg, de akkor nem fogsz hazajönni. Egyszerűbb, nyersebb világ, amiből sokkal gyorsabban lehet tanulni, de tény, hogy nagyot is lehet bukni.

Hogyan kell elképzelni a két világ közötti ingázást?

Nem egyszerű itt hagyni a biztonságos, civilizált környezetet a családtól kezdve a kispárnáig mindent, de a visszatérés sem könnyű. Rengeteg olyan dolgot csinálunk, amire nem lenne szükség. Rengeteg olyan információ ér minket, amelyek nem támogatják a céljainkat, mégsem tudjuk kikerülni őket. Őrült harc folyik a figyelmünkért és itt nem csak a reklámokra kell gondolni. Elég végigsétálni az utcán és fél évre elegendő dózist kapsz ingerekből. Az agy mást sem csinál, mint osztályoz, folyamatosan szűri és dolgozza fel az információt és ritkán hagyunk esélyt a kreativitásra, hogy ne csak feldolgozza a látott, érzékelt valóságot, de hozzá is tegyen. Az Antarktiszon még kevesebb információ van, mint az óceánon, nincs olyan dolog, ami lefoglalná az elmédet. Ez is nagy dózis, de egy teljesen más minőség. Hazatérve vissza kell rázódni és rendszerezni kell az átélt élményeket.

Van esetleg olyan példa, amit szívesen megosztanál?

Az Antarktiszon például 44 napos volt az expedíció, 917 kilométert gyalogoltunk, átlagosan mínusz 20 – 25 fokban, az utolsó napokban mínusz 30 fokban és folyamatos szembeszélben. 2800 méteren van a sark, oda kell felmenni és mivel ott van a leghidegebb, onnan fúj a szél, aminek az eredménye egy állandó, erős vihar, amivel szemben haladsz azért, hogy elérd a célod. Ehhez még vedd hozzá a szánt, ami 92 kg súllyal indult, néha egy lépést megtenni is komoly feladat, nekünk pedig naponta 20-25 km utat kellett megtenni, hogy ne fogyjon el az élelmünk. Az utolsó 10 napban már küzdöttünk a fagyási sérülésekkel, a család miatti hiányérzettel, sokat fogytunk, a csapatból adódó problémákat is kezelni kellett. Óhatatlanul felmerül ilyenkor a kérdés, hogy miért is indultál el még akkor is, ha ez egy gyerekkori álom volt. A finisben mindenki másba kapaszkodott, hogy sikerüljön.

Elképzeltem, hogy megérkezünk a ceremónia helyszínre és ott vár az a gyerekkori önmagam, aki elkezdett azon agyalni, hogy mi lenne, ha egyszer elmenne a Déli-sarkra. Oda, ahova évente összesen 6 embert engednek. Ez a kisfiú nem gondolt a nehézségekre, csak nagyon akarta. Még 5 évvel ezelőtt is elkezdtem volna magyarázni a teljesen normális, racionális okokat annak a gyereknek: tudod Gábor, nem lettem 180 cm magas, meg hát nem is tudok síelni, ez meg a világ legkomolyabb sí-expedíciója, Magyarország egy kicsit kisebb hely, a szüleim se lettek szuperhősök, sokba is kerül… Az adott erőt, hogy már nem kellene magyarázkodnom a gyermekkori önmagamnak.

Mindennek a lényege, hogy önmagad előtt meg tudj állni, a gyermekkori önmagad előtt is bátran tudd vállalni, akivé váltál, amit elértél. Előtte én sem gondoltam még végig, hogy milyen fontos, hogy megfelelj saját magadnak, hogy legalább saját magad ne kelljen becsapni. A sport is valahol egy performansz, amelynek fontos üzenete és művészeti értéke van: ha neki sikerült, nekem is sikerülhet a saját utamon a saját céljaimat elérni! Mindenkinek megvan a maga óceánja és Déli-sarkja.

Ki lehet emelni egy olyan eredményt, amire a legbüszkébb vagy?

Amikor felborult a kenu és visszafordult, majd ugyanezzel a hajóval 77 nappal később kikötöttem a túlpartra, olyan élmény volt, ami örökre beleégett az emlékezetembe. Az első óceáni szólóvitorlázás technikailag volt érdekes, Grönland meg egyszerűen menő. Az első páros óceán átevezés pedig megmutatta, hogy ezt nem csak a TV-ben lehet nézni, meg is lehet valósítani és én is írhatok egy könyvet róla. Szétrombolta azt a mítoszt, hogy vannak a nagy emberek és vagyok én. Megmutatta, hogy mindenki csak ember. Huszonévesen ez nagyon hasznos volt, addig könnyen bepakoltam magam hátulra.

Az egyedüllét gyakran még a nagyvárosi dzsungelben is kihívás.

Ami a kihívás, az egyúttal a vonzereje is: csak önmagadra számíthatsz. Amikor krízishelyzetbe kerülsz persze eszedbe jut, hogy bárcsak lenne még itt tíz ember vagy legalább te ne lennél ott, de aztán arra gondolok, hogy számomra félelmetesebb nem csinálni valamit pusztán azért, mert félek tőle. A félelem hozzátartozik a világunkhoz és egészen addig a pontig hasznos, ameddig inspirál, ameddig megmutatja, hogy van tétje a dolognak, de nem vált át pánikba és szorongásba, ami viszont már gátol.

Hogyan írta át 2020 az idei terveidet?

Az extrém sportok szögre lettek akasztva, néhány óra alatt félévnyi előre lefoglalt előadást töröltek. A pandémia teljesen átírta az idei terveket, így igyekeztem megkeresni a működő lehetőségeket. Extrém sportolóként az ember mást se csinál, mint újratervez, hiszen az időjárás bármelyik pillanatban áthúzhatja az eredeti elképzelésedet. Nincs más lehetőséged, mint együttműködni az időjárással és a természettel. Akkor alszol, akkor eszel, akkor mész tovább, amikor az időjárás engedi. Ugyanezzel a hozzáállással próbáltam kezelni a mostani helyzetet is. Vagy problémázok vele – amit néha meg is teszek -, vagy megnézem, hogy az adott helyzetből mit lehet kihozni. Az ultrafutásra koncentráltam, írom a negyedik könyvemet és ha minden a terv szerint megy, akkor néhány héten belül meg fogom valósítani a hetedik óceán átkelést, ami azért súrolja a józan ész határát.

Azt tudjuk, hogy kabin nincs a hajón. Mi az, ami nélkül viszont nem indulsz el?

Így van, a hajón nincs kabin, nincs meg az a luxus, hogy elbújhatsz a nap, a szél, a vihar, az eső elől, nem válhatsz passzívvá. Ez egy szakmai kihívás, hiszen óceán átevezés van nagyjából 150 éve, kétszer már én is áteveztem és kíváncsi vagyok, hogy ilyen spártai módon is át lehet-e kelni. Műholdas rendszer, nyomkövető, napelem természetesen van, de ha lesarkítom a dolgot, ez akkor is csak egy deszka.

Azokat a kihívásokat keresem, amelyben van legalább egy olyan dolog, amit előttem más még nem valósított meg, amire nekem kell megtalálni a megoldást. Néhány évvel ezelőtt erre az ötletre is azt mondtam volna, hogy lehetetlen. Nem kaszinózom, alapos felkészülés van mögöttem. Annak pedig van egy külön bája, hogy egy olyan országból ér el valaki extrém vízi sport teljesítményt, amelynek még tengere sincs. Egy plusz gag és mutatja, hogy erősek, kitartóak vagyunk, azt gondolom, hogy minél több ilyen eredményt kell Magyaroszághoz kapcsolni.

Mi a közös az extrém sportban és a cégvezetésben?

Nyilván nem a sítudás (nevet – a szerk.). Ha a szakmai dolgokat félretesszük a sport és a cégvezetés két olyan terület, amelynek ugyanazok a buktatói: csapatvezetés, célkitűzés, megvalósítás, motiváció, döntés stb. A kérdés, hogy a problémát meg akarod-e oldani vagy megvárod, amíg más megoldja helyetted vagy esetleg magától megoldódik. Abban a pontban, ahol most vagy az eddigi összes döntésed kikristályosodik. Ahogy érzed magad, amit mondanak rólad a barátaid vagy az ellenséged. A jó hír viszont, hogy éppen ezért bármikor változtathatunk rajta és újraírhatjuk az életünk történetét. Véges az időnk, pillanatok alatt el fog menni és ha ezen a limitált időn belül akarsz valami ívet adni az életednek, el akarsz érni valamilyen eredményt, hozzá akarsz tenni a nagy mindenhez, akkor keményen kell dolgozni érte. Egy olyan évben sem várhatunk arra, hogy jövőre könnyebb lesz, mint 2020. Most is lehet menni előre, csak legfeljebb másként, mint eddig. Pont az életünk végessége mutatja meg, hogy mennyire értékes. Kisgyerekként sokat agyaltam ezen, talán túl sokat is. Persze időnként én is lazítok, még bulizni is szoktam, de amikor csinálok valamit, arra törekszem, hogy az komoly legyen. A legjobb eszköz arra, hogy megmérd, jó úton haladsz-e, hogy megkérdezed magadtól, cserélnél-e bárkivel, ha lehetne. Ha azon gondolkozol, hogy a szomszédnak lehet, hogy jobb, meg kell nézni mi okozza ezt a hiányérzetet.

Amikor egy helyzet nagyon nehéz, akkor is eszembe jut, hogy én akartam, én mentem bele, én küzdök meg vele és nekem fogja az élet adni azt a plusz dolgot is, amit a küzdelem jelent. Olyan még nem volt, hogy egy viharnak ne lett volna vége, olyan nincs, hogy valami stabilan rossz marad. Más kérdés, hogy aktívan részt tudunk-e venni a megoldásban vagy egyszerűen csak ki kell bírnunk, túl kell élnünk – ezt mindenki maga látja. Viszont egy óceán átkelésből is mindig a vihart szokás elmesélni, senkit nem érdekel, ha egy hétig remek volt az idő és stabil szelünk volt, a delfinek pedig boldogan ficánkoltak mellettünk. A vihartól és a hullámoktól leszel erősebb, a nehézségek pedig mindig magukban hordozzák a fejlődés lehetőségét. Most éppen ezt az időszakot éljük. A jó és a rossz is attól függ, hogy mennyire tudatosan vagy benne. A negatív dologból is sokat lehet profitálni és fordítva is igaz. Akkor is rajtunk múlnak a dolgok, amikor azt gondoljuk, hogy nem, hiszen a hozzáállás is egy döntés, ami teljesen átírhatja nem csak a te napod, de a környezetedre is hatással van.

A TELJES CIKK IF BUSINESS CLASS KLUBTAGSÁGGAL ÉRHETŐ EL. INSPIRÁLÓ TÖRTÉNETEK, KÉZZELFOGHATÓ ESZKÖZÖK, ÉRTÉKES NETWORK – CSATLAKOZZ A KLUBHOZ!

(Kiemelt kép: Rakonczay Gábor / Szaszafotó)

hirdetés
hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!
  • 364
    Shares

Előző cikk Miközben a világ Messi történelmi rekordját ünnepli, a Budweiser kárpótolta a másik oldalt is
Következő cikk Ekkora összeg illet, ha otthonról dolgozol, de mindenképp kérned kell