Kemény Dénes: Az élsport megtanít arra, hogyan érd el a 110 százalékot!

A Kemény-fiúk mindegyike világklasszis játékos volt, a siker mégsem a tehetségen múlt. Mi tette őket legendás csapattá? Vajon mi a Kemény Dénes-féle recept, amivel bárki olimpiai bajnok lehet a saját területén?

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

hirdetés

Kemény Dénes - interjú

Kemény Dénes az esélytelenek nyugalmával pályázott a posztra, végül a sportág történetének egyik legeredményesebb szövetségi kapitánya lett. A csapat nyer és a csapat veszít – vallja, ők pedig a 16 év alatt mindent elértek, amit lehetett. Olimpiai aranyat például háromszor is.

A Kemény-fiúk mindegyike világklasszis játékos volt, a siker mégsem a tehetségen múlt. Mi tette őket legendás csapattá? Vajon mi a Kemény Dénes-féle recept, amivel bárki olimpiai bajnok lehet a saját területén? Hol van a teljesítőképesség határa és meddig lehet örülni egy sikernek? Kemény Dénessel beszélgettünk.

hirdetés
hirdetés

Csatlakozz az IF BUSINESS CLASS klubhoz és nézd meg a teljes beszélgetést itt!

Félve kérdezem meg, hogy vagy?

Az orvosokkal tudtam tartani a kapcsolatot, így tisztában voltam azzal, hogy nagy a baj. Az elmúlt két évben sajnos végig benne volt a levegőben, hogy bármikor rosszabbodhat Tibor állapota, ezért amikor aznap csütörtökön megkaptam az üzenetet reggel 6 órakor és szembesültem azzal, amitől két éve féltünk, a tragédia híre csak néhány másodpercig sokkolt. A feleségem egyszerűen csak annyit mondott, hogy “Édesem…” – ez az egy mondat pedig átbillentett és előhozta a legkedvesebb pillanatokat és emlékeket.

hirdetés

A külvilág felé Tibor egy páncélos lovag volt, aki az első vonalban harcol tisztességesen és védi az övéit, én pedig azon szerencsések közé tartozom, akik ismerhették az érzelmesebb oldalát is. Egy játékos valahol mindig “a gyerek” marad, az edző pedig “az apa, a pótapa”. Igyekszem azokba a Tibivel kapcsolatos szép élményekbe kapaszkodni, amikor az érzelmi világa átjött a páncélon – ez most a legnagyobb segítség, hogy mindezt feldolgozzam és emiatt talán jobban vagyok, mint azok, akik csak felületesen ismerték.

El lehet ezek közül az emlékek közül egyet mesélni?

1997-ben például Sevillában készültünk az Európa-bajnokság vasárnapi döntőjére, ami az első nagy közös világversenyünk volt. A szombati pihenőnapon szokás szerint megtartottuk az edzést, visszamentünk a szállásra, ahol edzőként ugye idegesen ténferegtem a szállodában és törtem a fejem a megoldásokon, majd hirtelen megláttam Tibit és a szobatársát, Varga Zsoltot két óriási sporttáskával.

– Mit csináltok a pihenő idő alatt? – kérdeztem kíváncsian.
-Átmentünk a szemben lévő közértbe és vettünk sört – válaszolta Tibi a legnagyobb természetességgel.
-De ennyit?! – tettem fel önkéntelenül is a kérdést.
-Igen, mert 4 órás lesz holnap a buszút Sevillából Malagába (ahonnan a gép indult vissza másnap – a szerk.) – mondta Tibi.
-És ha nem nyerünk? – kérdeztem.
-Hát ugyanúgy megisszuk! – felelte és azzal a lendülettel már indultak is tovább, hogy kipakoltassák a csapattal a minibárokat a szobákban, hogy legyen hely behűteni a söröket.

Másnap szerencsére ünnepi hangulatban fogyasztottuk el a sok sört, kiizzadtuk a 3-2-es győzelmet, igaz, a tervezettnél többször kellett megállni a 4 órás buszút alatt. Edzőként ez egy fontos momentum volt, ráébresztett ugyanis arra, hogy van egy játékosom, aki azon is gondolkodik, hogy ha véletlenül nem sikerül a döntő, akkor is egy csapat vagyunk – együtt nyerünk, együtt veszítünk. Ez egyszerre gyermeki optimizmus és érett filozófia, ami megfogott, hiszen akkor még csak 8 hónapja voltam az edzője.

Több mint 20 éve nem nyert olimpiai aranyat a magyar férfi vízilabda válogatott, amikor átvetted az irányítást 1997 januárjában, augusztusban pedig már Európa-bajnokok voltatok. Mi történt az első 8 hónapban?

Az volt az elképzelésem, hogy az a válogatott nyer, amelyik klubcsapatként tud működni. Ez egyszerűen hangzik, de ha belegondolsz abba, hogy a válogatottba két-három hónappal a világverseny előtt megérkeznek a klubcsapatok legjobb játékosai, ahol hirtelen mindenki rivális lesz, kialakul egy belső vetélkedés – a 18-19 fős keretből csak 13 játékos utazhat -, ráadásul felborul a megszokott hierarchia is, amit a hétköznapokban élveznek, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy aki a klubcsapatban a legjobb, az a válogatottban is az lesz.

Azt gondolom, hogy az egyik leglényegesebb dolog az volt, hogy tavaszra a válogatott már egységben működött, mintha sok éve együtt lettek volna annak ellenére, hogy a tapasztaltabb, sztár játékosok egy csalódás után voltak, a fiatal tehetségek pedig egy junior VB arany után. Sikerült elérnem, hogy ez a csapat felnőttként kezelje egymást, hogy a sztár játékosok ne éljenek vissza saját játékos múltjukkal és a fiatalabbak se legyenek szemtelenek az idősebbekkel szemben. Minden versenyen van négy-öt esélyes csapat, akiben benne van az arany és a legjobb játékosok mérettetnek meg, ezért a győzelemhez véleményem szerint kulcsfontosságú, hogy kialakuljon a klubcsapat jellegű egyensúly, újra alakuljon a hierarchia, és az a játékos is tegye a dolgát, aki ebben az új felállásban “csak” ötödik vagy hatodik lesz.

Azt akartam, hogy egy idő után érezzék ennek az egésznek az ízét, mert akkor nem is kell erről többet beszélni. Ez annyira fontos eleme volt a magyar férfi vízilabda válogatottnak, hogy ennek a csapatszellemnek a nyomait láttam például 2010-ben is, az évekkel később a csapatba került, de már oszlopos játékosnak számító Hosnyánszky és az akkor érkező fiatal Vámos esetében. Úgy tűnik, hogy ez egy olyan beszélgetés volt, amihez csak egyszer kellett hűteni a gyomromat, évekkel később is továbbadták a játékosok az újonnan érkezőknek is.

Mi az, amit ehhez a csapatszellem kialakulásához edzőként, vezetőként, szövetségi kapitányként hozzá tudtál tenni?

Nagyon fontos volt, hogy a csapat nemcsak azt érezte, hogy maximálisan felnőttként kezelem őket, de azt a mentalitást is magukénak érezték, hogy csak együtt nyerhetünk. Így amikor például 1999-ben egy nappal az EB előtt kaptunk egy faxot azzal a hírrel, hogy Benedek Tibor nem játszhat, akit két héttel azelőtt egy olyan Unicum kupán választottak a torna legjobb játékosának, ahol semleges megfigyelők szerint az akkori vízilabdázás legmagasabb teljesítményét nyújtotta a csapat, Vári Attila csak annyit mondott: “ne lógasd az orrod, olyanok vagyunk, mint a cápa – ha kiesik egy fogunk, nő helyette egy másik. A csapat nyer, a csapat veszít.”

És Tibi is attól lett igazán klasszis játékos, hogy tudott közepesen is játszani és kiszolgálni aznap nála jobban játszókat – büszke vagyok arra, hogy ez az én időszakom alatt történt. Előzőleg erre ugyanis nem volt képes – vagy megnyert egy meccset vagy ha ő nem nyerte meg, akkor senki. Ennek a csapatnak egy nagyon fontos ismérve volt, hogy egy olyan szintű játékos is, mint Benedek Tibor elfogadta azt, hogy bizonyos napokon ő a nyerő ember, bizonyos napokon viszont ő az asszisztens, a statiszta, a vízhordó – nevezzük bárhogyan is.

Az pedig, hogy megengedheted magadnak olykor, hogy halványabb legyél, mert a csapat nem érzi meg, óriási előny minden nagy játékosnak. Borzasztó lehet, ha valaki úgy megy be a vízbe, hogy van egy olimpián nyolc egymást követő meccs és nyolcszor kell rohadt jól játszani, különben nem a csapatod nyeri az aranyat. Senki se gép, hogy ezt két hét alatt végig megcsinálja. Ez volt az a gondolkodásmód, amit képviseltem és ez akkor egyáltalán nem volt általános – sem a magyar, sem a nemzetközi vízilabdában, a játékosok viszont nagyon vevők voltak rá. Jó házasság volt a miénk, ami 16 évig tartott. Ez nem azt jelenti, hogy mással nem nyert volna ez a garnitúra, de lehet, hogy én nem nyertem volna egy más összetételű válogatottal.

Otthonról úgy tudom, hogy hozol egy olyan mentalitást, hogy amit csinálsz, abban legyél a legjobb. Honnan ez a gondolkodásmód, hogy teljesen rendben van, ha nem mindig te vagy a legjobb?

A törekvés nem egyenlő a megvalósulással, de ha te nem törekszel rá, sosem leszel a legjobb abban, amit csinálsz. De nem is feltétlenül ez volt az ukáz, amit apámtól kaptam, hanem inkább az, hogy ha valamihez hozzáfogok, azt csináljam legalább 100 százalékon, profi szinten. Attól még lehet valaki tehetségesebb, de ha én beletettem a 100 százalékomat, akkor nyugodtan nézhetek tükörbe. Ha valami ennek ellenére nem sikerül, akkor vagy megnézed mit lehetne másképp csinálni vagy tudomásul veszed, hogy nem vagy alkalmas a feladatra.

Jorge Amado talált a riói kikötőben egy halászbárkát, aminek az oldalára bele volt faragva, hogy nem hálhatsz a világ összes asszonyával, de törekedni kell rá. (nevet – a szerk.) Én azt gondolom, hogy ha ez a törekvés az emberben megvan, az egy jó kiindulási alap arra, hogy bizonyos dolgokban az életben sikeres legyél – nyilván érdemes azzal foglalkozni, ahol ez megvalósulhat, balerinaként valószínűleg hiába törekedtem volna a profizmusra. Három éves voltam, amikor édesapámmal ketten maradtunk, ő pólós volt, én pedig belenőttem a vízilabdába és az általam csodált pólósok útján indultam el.

Vissza tudsz emlékezni olyan helyzetre, hogy láttad valakiben a tehetséget, amit végül a te segítségeddel tudott az adott sportoló kihozni magából?

Rengeteg véletlen és szerencse van az életben, amelyek befolyásolják az ember életútját. Az én esetemben nyilván az volt a szerencse, hogy habár az esélytelenek nyugalmával adtam be a pályázatom, az akkori vízilabda szövetség elnöksége engem választott szövetségi kapitánynak és meg tudtam valósítani az elképzeléseimet, gondolataimat – ha valaki másképp szavaz, talán sosem derült volna ki, hogy képes vagyok-e rá. Ugyanezt elmondhatom sok játékosról, akik egy-egy szakember pillanatnyi ötletének köszönhetően lettek magas szintű vízilabdások és változott meg a pályafutásuk, az életük és ugyanez elmondható a klubjukról is. Kapásból eszembe jut három-négy név, akik a Kemény-család jó szemének köszönhetően lettek azok, akik.

Faragó Tamás esetében például evidens volt a teljesítmény, ahhoz viszont kellett édesapám részéről egy bátorság, hogy az akkor serdülő csapatban játszó játékost elhívja a BVSC felnőtt meccsére. Olyannyira, hogy maga Faragó Tamás se vette komolyan először a felkérést, nem is ért oda időben a meccsre, meg is kapta érte a rettenetes szidást. A rákövetkező héten viszont két gólt lőtt a bajnok csapatnak, a BVSC pedig megnyerte a meccset. Egy serdülő játékosban meglátni azt, hogy a világ egyik legjobb játékosa lehet egy dolog, megint egy másik, hogy kevesen húzzák meg azt a váratlan lépést, hogy rögtön a felnőttek között játszatják. A legfontosabb pedig, hogy a játékos felfogja, hogy tehetséges, ahhoz viszont, hogy sikeres is legyen kevesebbet kell törődni esténként a csajokkal és korábban kell lefeküdni, hogy felkészülten érkezzen másnap az edzésre.

Kásás Tamásban apám akkor látta meg a potenciális világklasszist és hívta be az ifi válogatottba, amikor ő még a klubcsapat B összeállításában játszott, ami azt jelenti, hogy nem volt a legjobb 13 között és külön bajnokságban játszatták az edzők. Megint nem kell magyarázni, hogy belőle mi lett.

És ott van például Biros Péter története is, akit a saját edzője nem javasolt a válogatottba. Én is láttam, hogy rengeteg lemaradása van, de azokat a szikrákat is, amik miatt végül háromszoros olimpiai bajnok lett.

A fiam, aki idén lesz 30 éves 2008-ban felhívott, hogy van az ifi csapatban egy fiú, aki mindig mellette úszik az edzésen, nyúlánk és bal kezes, érdemes lenne megnézni. És az akkor 18 éves fiam tanácsára elmentem egy vidéki, másodosztályú meccsre, ahol megnéztem ezt a játékost, aki nem játszott különösebben jól, de jól látta a fiam, hogy volt benne szikra. Behívtam a válogatottba, szép lassan stabilizálódott a helye. 2013-ban világbajnok lett, 2020-ban Európa-bajnok és úgy hívják, hogy Vámos Márton. A játékostársai szavai szerint már abba akarta hagyni a vízilabdát, mert fázott az edzéseken a vízben. De ha 18 évesen behívnak a felnőtt válogatott keretedzésére, majd kapsz egy egyéni edzéstervet a válogatott szövetségi kapitányától, aki túl van három olimpiai aranyon, akkor nyilván elkezded saját magad komolyan venni.

Milyen a jó vezető, illetve milyen a jó edző – ha párhuzamba lehet állítani a kettőt?

Rengeteg nehéz döntést kell meghozni. Nagyon érdekes a kérdés és azért megyek egy kicsit messzebbről, hogy világos legyen. Edzőket képzünk, én magam is oktatok a Testnevelési Egyetemen. Edzőket képez az egész világ, csak egy dologra nem tanítja meg az edzőket senki, mégpedig arra, hogy milyen a jó vezető. Egyszerűen a vezetőképzés nem része az edzőképzésnek. De igaz ez más területekre is, mérnökként lehet belőled úgy vezérigazgató, hogy hacsak nem mentél el külön tanfolyamra, senki nem tanította meg neked, hogy mitől lesz egy főnök jó vezető.

6 éves koromtól 38 éves koromig összesen 22 edzőm volt. Mindegyiktől tanultam valamit, igaz, ez csak akkor tudatosult, amikor elkezdtem edzői szemmel analizálni a munkájukat. Szép lassan meg tudtam állapítani, hogy kik voltak a legsikeresebb vezetők, kik hozták a legjobb döntéseket, kik voltak a leghatékonyabb pszichológusok, taktikai zsenik – mind támpont volt ahhoz, hogy növeljem a kvalitásaimat.

Azt gondolom, hogy egy szövetségi kapitány sokkal inkább vezető, mint szakember, hiszen a világ krémje dolgozik a kezei alatt. A szakmai résznél sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az olyan feladatok, mint a csapat egységesítése, a konfliktuskezelés, motiváció stb. Azt viszont hamar megtanultam, hogy a döntéseknél valamelyik ujjad mindig harapni fogod, ezért mindig a végcélt kell nézni.

Hol van a teljesítmény, teljesítőképesség határa?

Tiborral kapcsolatban is gyakran felmerül, hogy mindig igyekezett 110 százalékon teljesíteni, ami ugye egy paradoxon. Kitűzni viszont lehet, sőt kell is reális, de nagyobb célokat! Amikor 1997-ben nekifogtunk a munkának és azt mondtam, hogy 2000-ben olimpiai aranyat akarok nyerni, ezzel nagyon egyetértettek a játékosok, igaz, akkor azt mondták, hogy vannak náluk jobbak.

A csapatnak viszont van egy húzóereje. Amikor benne vagy, sokszor azért nem állsz meg, mert a társaid is csinálják, amikor pedig sikerült végigcsinálnod az adott feladatot, akkor jössz csak rá, hogy a saját magad által becsült maximumod kevesebb volt, mint az akkori teljesítőképességed határa. Érdemes viszont ezt a víziót 120-130 százalékra tenni és fokozatosan menni tovább.

A gyerekkori élsport és az edző megtanít arra, hogy a maximumod jóval messzebb van, mint amit gondolsz, mert olyan feladatokat kapsz, amiket becsületből megcsinálsz, akkor is, ha a felénél már azt érzed, hogy ki fogsz purcanni. Ez talán az egyik legfontosabb tulajdonság, amit később az életben, a házasságban, a munkában, egy krízishelyzet megoldásában használni tudsz.

Ha egy csapatban valaki nem lehet bizonytalan, az a vezető. Mi az, ami téged elbizonytalanít vagy elbizonytalanított és hogyan kezelted ezeket a helyzeteket?

Nézd, minden sikertelenség elbizonytalanít, amire kétféle reflexió létezik: az egyik, hogy ennyit tudok, a másik pedig, hogy mit csesztem el. Ha ki akarok lépni pozitív irányba, akkor megvan a rózsaszín jövőkép, a kudarc pedig megtanít arra, hogy más útvonalat válassz és legközelebb sikeresebb leszel. Én azt vallom, hogy kellenek ezek a buktatók, hiszen a következő ilyen helyzetben már lesznek olyan emlékképek, amelyek segítenek a megoldásban és fel tudod tenni magadnak a kérdést, hogy legutóbb mi volt a recept, ami segített leküzdeni az akadályt.

Nagyon érdekelne, hogy miben méred a sikert!

A relatív siker híve vagyok akkor is, ha ezt nehezebb megállapítani és némi szubjektivitás is van benne. Egy bronzérmes edző is lehet sikeresebb az aranyérmet nyert csapat edzőjénél, ha kihozta a csapatából a maximumot és négy-öt hellyel sikerült előrébb vinnie a csapatát. A legjobb csapattal is el lehet ugyan bukni, de nehezebb. Fontosnak tartom, hogy mindig egy kicsivel magasabbra emeljük ne csak a saját, de környezetünk lécét is, ez a folyamatos fejlődés kulcsa.

Csatlakozz az IF BUSINESS CLASS klubhoz és nézd meg a teljes beszélgetést itt!

hirdetés
hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Előző cikk A történelmi példák azt mutatják, igenis lehetséges válság idején sikeres céget alapítani
Következő cikk Hétfőn nyit újra a Louvre