Berki Krisztián: 28 év munkája van minden egyes mozdulatomban

Még csak 32 éves, de már 28 éves karriert tudhat a háta mögött. Elért mindent, amit a pályáján lehet, hátradőlhetett volna, de nem tette. Igaz, a történetben volt mélypont is. Újra megtalálta a tüzet, a szenvedélyt, bár ez az átlendülés nem volt olyan egyszerű.

A kudarcot nehezen dolgozta fel, de úgy gondolja, a londoni olimpia után jött hirtelen sikert még nehezebb volt. Még akkor is, ha egy olimpiai bajnok életében a siker nem egyik napról a másikra jön. Hosszú az út, abban a bizonyos 50 másodpercben például 23 év munkája volt. Arra viszont nem emlékszik, hogy mi is történt pontosan abban a közel egy percben.

Berki Krisztián olimpiai bajnok, háromszoros világbajnok és hatszoros Európa-bajnok magyar tornász, a pályán kívül férj és családapa, aki már nem csak saját maga, de kislánya miatt is küzd. Apaként példakép az ő számára, olimpiai bajnokként pedig nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy ország számára. Mindezek ellenére a tisztelet és az alázat érezhető minden mondata mögött. Most éppen októberre készül, a montreali torna-világbajnokságra, ahol a negyedik arany a cél. Na meg természetesen Tokió, 2020-ban. Két edzés között a Robinson étterem teraszán beszélgettem Berki Krisztiánnal.

Kép: Csiki Vivien // Igényesférfi.hu

4,5 évesen kezdtél el tornázni. Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra?

Ez egy érdekes történet, mert tulajdonképpen a torna talált meg engem. A házunkkal szemben egy torna edző lakott, aki észrevette, ahogyan a szőnyegporolón játszom. Ő javasolta a szüleimnek, hogy vigyenek el egy edzésre, mert biztos volt benne, hogy tehetséges vagyok. Az első két hét sírással telt, de visszagondolva rengeteg szép emlékem van, nagyon sok mindent kaptam a sporttól.

Mit tartasz ezek közül a legfontosabbnak?

A sport a győzni akarás legjobb tanítója. A sport kitartásra nevel és megtanít kezelni olyan problémás dolgokat is, amiket egy hétköznapi ember már nem feltétlenül tudna megoldani. Sportolóként tűzön-vízen át véghez akarod vinni, amit elterveztél.

A torna pedig egy olyan sportág, ahol nagyon figyelmes edzéseket kell csinálni, ezt pedig már kisgyerekként meg kell tanulnod. A koncentráció, az alázat és a tisztelet egy olyan hármas, amit ha valaki megtanul, és hamar fel tud nőni a feladathoz, akkor jó versenyző lesz belőle.

Mennyire van ez hatással a mindennapjaidra?

Ha ezt átviszed a civil életedre, nagyon sokat tud segíteni, bár én a hétköznapokban lazább vagyok, mint a tornateremben. Ahogy kilépek a csarnokból, apa vagyok és férj. London óta azért tény, hogy megismernek az emberek, gyakran odajönnek hozzám az utcán. Érdekes, hogy már nem gratulálni, hanem sokkal inkább megköszönni az élményt, amit abban a két hétben tőlünk kaptak.

Mennyire volt nehéz ezt az ismertséget kezelni, feldolgozni?

Nem tudom elégszer hangsúlyozni és elmondani, hogy mennyire hálás vagyok a támogatásért és biztatásért, amiben részem van. Ez egy sportoló életében kiemelten fontos, valahol egy titkos vágy is szerintem. Viszont London után ugrásszerűen megnőtt az ismertség, kicsit olyan érzés volt, mintha egy hollywoodi filmsztárként sétáltam volna végig az utcán. Komolyra fordítva a szót, azt gondolom, hogy a hirtelen jött sikert sokkal nehezebb feldolgozni, helyén kezelni, mint a kudarcot.

Csak lányokra szakosodott szakosztályoknak kellett elkezdeni fiú foglalkozásokat tartani. Ezek a srácok azért akartak tornászok lenni, mert látták a győzelmemet. Olimpiai bajnokként az ember példaképpé is válik, ami nagyon nagy felelősség – ugyanez Szilágyi Áron vagy Hosszú Katinka esete- egy olimpia nem csak a versenyzőkre, de a civil emberekre is nagy hatással van. A legnagyobb dolog pedig, ha kisgyerekek jönnek oda hozzám, hiszen a média őket még kevésbé éri el, mégis felismernek és húzogatják a szüleik kabátját, hogy “apa, ott a Krisztián!”. Ez hatalmas dolog.

Kép: Csiki Vivien // Igényesférfi.hu

Sportolóként azért a “hirtelen jött” népszerűség mögött hosszú út áll – évek, évtizedek kemény munkája, ami alatt olykor a kudarccal is szembe kell nézni…

Sportolóként nyilván más a helyzetem, hiszen gyerekkorom óta dolgozom azért, hogy olimpiai bajnok legyek. Ennek az útnak pedig a kudarc is része volt, amibe bele kellett állni. Az edzőmmel, Kovács Istvánnal nagyon sokat beszélgettünk erről.

Olimpiai bajnokként elértél mindent, amit a tornasportban lehetett. Minek köszönhető, hogy mégsem dőltél hátra?

2015. egy nagyon nehéz időszak volt az életemben. Nagyon sokat segített a támogató közeg – a családom, az edzőm – és közben megszületett a kislányom is. Ma már érte is tornázom, apaként példakép vagyok a számára, nem vallhatok kudarcot.

Szerintem nagyon fontos, hogy támogató, motiváló, inspiráló emberek vegyenek körül. A családom és az edzőm rengeteget segítettek és az is, hogy megtanultam minden egyes szituációt a helyén kezelni. Fel kellett ismernünk, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a mentális felkészülésemre.

Mit jelentett ez egész pontosan?

2007-ben a világbajnoki ezüst nem volt elég a pekingi kijutáshoz. Hibáztam, nem tudtam olyan teljesítményt nyújtani, amilyet szerettem volna. Akkor kezdtünk el a mentális felkészülésre is hangsúlyt fektetni. Itthon még nem volt abban az időben olyan elterjedt, hogy egy sportoló mellett nem csak edző, gyúró van, de gyógytornász, terapeuta és pszichológus is. Úgy voltam vele, hogy ha csak 1 százalékot segít a sportpszichológus, csináljuk! Dr. Lénárt Ágota segített a különböző mentális tréningek, relaxációs programok elsajátításában.

Ma már teljes mértékben ki tudom zárni a 20.000-es csarnokban a külvilágot, le tudom modellezni fejben a versenyt, a helyszínt. Ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek az élsportnak része kell, hogy legyenek és szakember segítsége nélkül nem lehet elsajátítani.

Hogyan emlékszel vissza arra az 50 másodpercre?

Őszintén? Sehogy… (nevet – a szerk.) Londonról például az a pillanat van meg, hogy bejelentkezem, a következő pedig, hogy lejövök a szerről. Ez egy nagyon érdekes dolog. Akkor vagy igazán felkészülve a versenyre, akkor vagy igazán a toppon, mentálisan is teljesen odakoncentrálva, amikor minden mozdulatod rutinszerűvé válik. Felmész, lejössz, és nem tudod, mi történik közben. Minden egyes mozdulatban 28 év munkája van. Ha nem csináltam volna meg verseny előtt 100-ból 98 alkalommal tökéletesen a gyakorlatsort, nem menne a verseny.

Amikor Londonban leugrottam a szerről, befejeztem a feladatomat, azt éreztem, hogy egy nagy kő esett le rólam. Megtettem mindent, innentől kezdve a bírókon múlik, lévén, hogy a torna pontozásos sportág. Szerencsére az én oldalam felé billent a mérleg.

Kép: Csiki Vivien // Igényesférfi.hu

28 évet kellett várnod, hogy az ellenkezőjét is megtapasztald…

Ezt el kellett fogadnom. Lehetett volna nagyobb erőfeszítéseket tenni sportdiplomácia terén, de ha ma valaki idejönne, hogy tessék itt az arany, te vagy az Európa-bajnok, az ezüstöt pedig add oda az orosz versenyzőnek, maga az élmény akkor sem lenne az enyém – Kolozsváron voltunk idén tavasszal az Európa-bajnokságon, eufórikus érzés lett volna a magyar himnuszt hallani a dobogón.

Van egy bevált rutinom, ami belefér a 30 másodpercbe és mindig marad még 10 másodpercem, ezért nem is néztem az időt. Mint utólag kiderült sajnos nem az, és nem akkor indította el az órát, akinek, és amikor kellett volna, így végig csúszásban voltam. 0,3 pont pedig elég volt ahhoz, hogy az orosz versenyző bejöjjön elém. Az orosz versenyző sem értette, tulajdonképpen senki sem értette, de most az a feladatom, hogy a következő versenyekre, megmérettetésekre koncentráljak. Nem titkolt vágyam Tokió 2020-ban, nagyon szeretném, hogy ide a családom is elkísérjen.

Mennyire érzed az elvárások miatti nyomást?

Én ugyanazt várom el magamtól, amit tőlem elvárnak. Ez egy szerencsés helyzet, nincs emiatt extra teher rajtam.

Mire vagy a legbüszkébb?

Apaként nyilván a kislányomra vagyok a legbüszkébb. Ha a sportolót kérdezed, akkor pedig arra, amit az edzőmmel ketten együtt elértünk és arra is, hogy az eredményeink ellenére ugyanolyan ember tudtam maradni. A tornából már kevesebb időm van, mint ami eddig volt, de nagyon remélem, hogy amikor le kell tennem majd a csuklószorítómat és a felszerelésemet, akkor a sport és a torna közelében tudok majd maradni.

Kép: Csiki Vivien // Igényesférfi.hu

Tavaly óta már nem csak az eredményekkel, de a Berki névre keresztelt elemmel is biztosítottad ezt…

Tavaly derült ki számomra is, hogy az a Thomas-orsó, amit 2008 óta csinálok és aminek londoni gyakorlatom első elemeként az aranyérmem is köszönhető, a nevemre adták. Az elemcsoportok között ott van egy olyan elem, amit Berkinek hívnak. Ez egy felfoghatatlan érzés. Ugyanúgy, ahogy nem lehet megfogalmazni, azt az érzést sem, hogy olimpiai bajnokként halhatatlanná válik a neved, hogy történelmet írsz – napról napra egyre erősebb, de nem lehet szavakba önteni.

Mikor érezted azt, hogy igen, bajnok lehetsz?

Nekem a 2000-es év volt az igazi nagy áttörés, amikor 15 éves voltam. Addig csak tornázgattam, utána kezdtem el tornázni. Miután Csollány Szilveszter aranyat nyert Sydney-ben, én is teljesen más mentalitással, teljesen más állapotban edzettem. A tudat, hogy a közvetlen környezetemben Szilasnak sikerült, nagyon nagy hatással volt rám. Olimpiai bajnokként valahol újkori gladiátor is leszel, példakép globálisan a fiatal generációtól az idősebbekig.

Ez nagy felelősség.

Nagy felelősség, de ezzel együtt lehetőség is arra, hogy ezt az ismertséget jóra használd. Ezért is szeretem többek között megosztani az emberekkel, ami velem történik – akkor is, ha valami jó, de akkor is, ha valami kevésbé pozitív vagy nem úgy sikerül, ahogy elterveztük. Egy sportoló attól igazi sportoló, attól igazi bajnok, hogy nem csak a jóról tud beszélni.

Így 28 év távlatában hogy látod, mi kellett ahhoz, hogy bajnok legyél?

A tehetség elengedhetetlen, de ez csak egy, a sok összetevő közül. Egy nagyon jó dolog, de ha valaki nem szorgalmas és nem dolgozik eleget, akkor hiábavaló. Mindig azt mondom, hogy a tornán belül a tehetség és a munka aránya 30 – 70 százalék. Ennyi kell ahhoz, hogy a tehetség valóban kijöjjön és meg is tudjon maradni. A győzelemhez pedig kell egy sikerorientált edző is, aki tűzön – vízen átmegy a versenyzőért. Nekem ő Kovács István.

Kép: Csiki Vivien // Igényesférfi.hu

Akivel már 24 éve dolgoztok együtt!

Még kimondani is brutális szám! Ez már tényleg egy ilyen apa- fia kapcsolat. Felnőttünk egymáshoz, megvan a kölcsönös tisztelet, ami nélkül nem működne a közös munka. Nélküle nem lehettem volna olimpiai bajnok, nem ülhetnék most itt sem.

Több időt töltök vele, mint anno a szüleimmel és most a családommal. Kicsit olyan, mint egy jó házasság, amikor már egymás minden egyes rezgését ismered. Ahogy tudod, hogy mikor nem kell a feleségedhez szólni, ő is látja már a bemelegítésemből, hogy aznap milyen állapotban vagyok. Megpróbálja persze a maximális vagy azon túli teljesítményt kikérni, de ha látja, hogy használhatatlan vagyok, nem kér olyat, amit nem tudok végrehajtani. Engem mentálisan tönkretesz, ha nem tudom elvégezni a munkát, amit eltervezek, vagy amit kér tőlem az edző.

Többször említetted, hogy kellenek a példaképek. Ki Berki Krisztián számára a példakép?

Sportolóként rengeteg erőt, energiát adnak a parasportoló társaim. Felnézek rájuk, ahogy felvállalják adott esetben a testi hátrányt, keményen küzdenek, nem adják fel, haladnak előre, világversenyeket, olimpiákat nyernek és nem törődnek bele a megváltozott élethelyzetbe. Kellenek a példák nekem is és bízom benne, hogy én is példa tudok lenni a mai generáció számára.