Benkő Vilmos: Nem ötletet találni nehéz, hanem a következő lépés, ami utána jön

Benkő Vilmost élete legnagyobb kudarca tanította meg arra, hogy a nyilvános beszéd adta önbizalom mekkora lehetőség. A sorsfordító pillanat pedig választás elé állította a félénk, fiatal fiút: vagy garantálja, hogy soha többé nem kerül ilyen helyzetbe, vagy szembenéz saját magával és a gyengeségeivel.

Üzletember, befektető, coach, az Amerikai Kereskedelmi Kamara volt elnöke, részt vett a világ egyik legsikeresebb elektronikus pénzügyi szolgáltató nagyvállalatának elindításában, mindeközben pedig a retorika a missziója lett – később az is kiderül hogyan. Benkő Vilmos nevéhez fűződik a Toastmasters Hungary és a Speak Akadémia megalapítása is, de elsőként szervezett börtönretorika programot Magyarországon – hiszen, ha a legalulmotiváltabb közönséget meg tudod érinteni, bárkit elérhetsz.

Mire támaszkodj, ha felégettél magad mögött mindent? Hogyan fordítsd előnyödre életed legnagyobb kudarcát? Lehet-e tervezni a bizonytalanságban? Benkő Vilmossal beszélgettünk.

Hogy szól ma az egymondatos bemutatkozásod?

Igyekszem bármiben, amit csinálok, reményt kelteni.

Erős felütés!

Az egészségügyi befektetések esetében (Rózsakert Medical Center – a szerk.) azon dolgozunk a kollégáimmal, hogy biztosítsuk pácienseink részére a megbízható rendszert, a megbízható partnert, ezáltal pedig a reményt és a lehetőséget arra, hogy minőségi körülmények között hozzáférjenek ezekhez a szolgáltatásokhoz. A retorikai képzésünk az önbizalom reményteljes érzését kínálja. Hiszem, hogy a legrövidebb út az önbizalom megszerzéséhez a nyilvános beszéd gyakorlásán keresztül vezet. A legtöbb vállalkozásomban azonban többnyire nem operatív szinten veszek részt, hanem a háttérből segítek és az előadásaimon keresztül minél szélesebb – reményteljes – kapcsolati tőkére igyekszem szert tenni.

A jelenlegi krízis gyakorlatilag minden szegmenst érint. Ti hogyan tudtatok alkalmazkodni ehhez?

Bármennyire is furcsán hangzik, de azt mondhatom, hogy ez most egy igazságos válság, hiszen mindenkit érint, mindenki szenved a maga módján. A klinikát sikerült három nap leforgása alatt átalakítani digitális intézménnyé. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ahol nem indokolt a személyes konzultáció, ott virtuális rendelés folyik, át kellett alakítani az adminisztratív folyamatokat, ami azért jelentett külön kihívást, mert az egészségügyi adat kiemelten fontos információ, de a kollégák zseniálisan kiállták a próbát. A fiam egyik edzőjétől vált nálunk is szállóigévé az a kifejezés, hogy “no rinya”. Most így lehet tartással, jellemmel előre menni. Senki nem örült, mégis megcsinálták az átállással járó extra feladatokat, büszke vagyok rájuk.

Hogyan tudsz tervezni a bizonytalanságban?

Egy olyan bizonytalan helyzetben, mint például a mostani krízis, az egyik legfontosabb, hogy felismerjük, hol van ránk valódi szükség. Én is tudom értékelni a saját képességeimet annyira, hogy fel tudom mérni, hol vagyok valódi segítség és hol vagyok útban. Bizony van olyan, hogy néha az a legnagyobb segítség, ha csak rendelkezésre állsz és nem szabad megsértődni, ha mégsem csörren meg a telefon.

Én igyekszem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek jövőbe mutatnak, amelyek holnaptól lépnek életbe, így a bizonytalanság nem áll olyan távol tőlem. Ha most minden el is bukik, egy dolog biztos: újra el fog indulni az élet. A kérdés, hogy lesznek-e olyan rendszereink, amelyek túlélik a krízist. Fontos, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt, de az is, hogy tudjuk: van, amikor mindent jól csináltunk, mégis alul maradtunk. Bárhogyan is alakuljon a mostani helyzet, biztos vagyok benne, hogy szükség lesz jó emberi kapcsolatokra, szükség lesz az emberi gondolkodásra és olyan eszközökre, amelyek segítenek elkerülni a depressziót. Szükség lesz olyan üzenetekre, amelyek reményt keltenek.

Bármilyen mélyre kerülünk is, fel kell majd tudni emelkedni, ezen érdemes gondolkodni és abban hinni, hogy ennek az állapotnak is előbb vagy utóbb, de vége lesz. A világvége nézet mellett nehezen fogod tudni magad újra aktivizálni. Abban hiszek, hogy holnap is lesz értelme az életnek és azzal foglalkozom, hogy mit tehetek ma azért, hogy a holnap sokkal értékesebb legyen. Ahogy Jim Rohn mondta, ma oldhatod meg a tíz év múlva problémáidat.

Ez lehet egyfajta vezetői ars poetica is?

Ha valaki nem ilyen gondolkodás mellett vezeti a cégét, akkor nehezen fog tudni átállni erre, ha jön a krízis. Ez a mindset egyébként nem csak a cégvezetésre, de a magánéletre is ugyanúgy igaz. Én azt feltételezem egyébként, hogy a krízis olyan, mint a pénz. Egy nagyító eszköz, amely kihozza azt, ami eleve az emberben van – csak nagyobb mértékben. A pénz ugyanúgy fel tudja nagyítani egy pökhendi, arrogáns ember negatív tulajdonságait, mint egy szerény, adakozó ember jótékony célú lehetőségeit.

Mi jut eszedbe, amikor egy Euronet ATM mellett elsétálsz?

Bizakodással tölt el, amikor elmegyek egy ilyen színű ATM gép előtt. Nem azért tölt el jó érzés, mert hirtelen hozzáférhetek készpénzhez, hanem azért, mert azt látom, hogy mennyire nem bonyolult jó, időszerű ötletet találni. Ha bárkit megkérdezel, valószínűleg lesz legalább egy jó ötlete. Nem ötletet találni nehéz, hanem a következő lépés, ami utána jön: összerakni azt, amitől az ötlet egy piacképes, működő céggé alakul. Ez a művészet.

Az egész koncepció annak volt köszönhető, hogy amikor az egyik alapító a ‘90-es évek elején Magyarországon járt, nem talált a Szent István körúton automatát, ahonnan készpénzt vehetett volna fel. Keletkezett egy hiányérzet. Látta a rést, miszerint egy készpénz alapú társadalomban nehéz hozzáférni a készpénzhez. Ezt valószínűleg rajta kívül sokezer ember érezhette, annyi a különbség, hogy ő fogta ezt az ötletet, magáévá tette és lépett. Nem volt teljesen üres a zsebük és volt elég bátorságuk, hogy belevágjanak – így kerestek meg engem is az ötlettel.

Mit hagytál magad mögött az Egyesült Államokban, amikor ideköltöztél Magyarországra?

Felszámoltam mindent. Volt lakásom, autóm, bútor stb. Amikor Magyarországra költöztem azt gondoltam, hogy 3 évre jövök – ennek idestova közel 30 éve (nevet a szerk.) – , akkor pedig még nem volt Airbnb. Egyrészről nem akartam fenntartani mindezt, másrészről pedig nem akartam, hogy túl csábító legyen a visszaút, hiszen egy kezdet mindig nehezebb, mint azt elsőre gondolnád. Könnyű elveszíteni az elköteleződést, ha ott van egy B opció. Biztos vagyok benne, hogy a sikerben az is közrejátszott, hogy sem az én esetemben, sem az egyik alapító esetében – aki szintén Magyarországra költözött -, nem lehetett csak úgy gyorsan becsapni az ajtót és hazamenni.

Ha jól tudom, az első néhány év sok mindenről szólt, csak a sikerről nem.

Egy jó értelemben vett spekulációra építettünk, ugyanis nem voltunk bank, innentől kezdve nem tudtuk befolyásolni, hogy milyen sebességgel kerülnek ki az ügyfelek kezébe a kártyák. Ennek hiányában pedig lehet bármilyen automatánk, értelmetlen a vállalkozás. Az induláskor a nemzetközi normáknak megfelelő bankkártya kibocsátással számoltunk, amikor nem így történt, akkor azt a választ kaptuk: hát bocsi! Alábecsültük a rendszert, de meg kellett találnunk a megoldást arra, hogy amíg beindul a folyamat fenn tudjuk tartani a működést. Mert abban biztosak voltunk, hogy egyszer eljön ez a pont. Ahogyan a mostani vírus esetében is. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, de újra fog indulni a gazdaság, be fog indulni az élet.

Megfordult a fejedben, hogy visszamész?

Nem is egyszer! Mindkét helyen szeretek lenni, viszont hiszek abban, hogy komoly szürkeállomány van Magyarországon és most azt érzem, hogy itt többet tudok adni az embereknek, nagyobb pozitív hatást tudok gyakorolni a társadalomra. Az Egyesült Államokban általános a pozitív hozzáállás és az önbizalom, virágzik a motivációs iparág, rengeteg a fantasztikus előadó. A legtöbb ember, aki megküzdött valamiért, utána becsomagolja azt és megpróbálja a történetet mások számára is fogyaszthatóvá tenni. Ezek az eszközök fiatalkoromban engem is megérintettek és missziómmá vált Magyarországon, hogy igenis figyeljünk arra, hogy ha valaki kiáll mások elé beszédet mondani, az méltó legyen arra, hogy a hallgatóság megajándékozza a figyelmével.

Ennek sikerében pedig az önbizalom alapvető kérdés. Emlékszel esetleg arra, mikor érezted először az önbizalmat, magabiztosságot a saját életedben?

17 éves voltam, amikor kiállítottak 800 diák elé beszédet mondani és felsültem. Méghozzá nagyon. Ezzel a kudarccal pedig kellett valamit kezdenem. Két lehetőségem volt: vagy megpróbálok úrrá lenni rajta vagy elbújok és garantálom, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe. Az amerikai példák megerősítettek abban, hogy ha másoknak sikerült, nekem is sikerülhet. Másfél év kőkemény munka volt, mire eljutottam oda, hogy félénk fiúként meg tudtam szólítani olyan embereket, akiket azelőtt soha nem mertem volna, kialakult egy kezdeményezési hajlam és láttam, hogy a nyilvános beszéd adta önbizalom mekkora lehetőség. Amikor Magyarországra költöztem, akkor szembesültem azzal az érdekes dologgal, hogy hiába van önbizalmad egy adott nyelven – az én esetemben angolul – az nem transzferálható egy csettintésre egy másik nyelvre. Elölről kellett kezdenem az egész folyamatot.

Mi segített neked ebben?

Közrejátszott a cég alakulása – ahogy elkezdett nőni az Euronet, sok kollégánk volt más országokból, látszott, hogy ők nem tudnak jól előadni, nem tudják jól megfogalmazni az üzenetet és elkezdtem nekik segíteni. Ennek hamar híre ment és már magyarul is kértek tőlem segítséget. Eszembe jutott Zig Ziglar, aki éppen abba a gyülekezetbe járt, ahova anno én is az Dallasban. Ő azt mondta, hogy bármit elérhetsz, ha előtte segítesz másnak elérni azt, amit szeretne.

Az önbizalom azért különösen hálás dolog, mert az élet minden területére áthat anélkül, hogy észrevennéd. Azáltal, hogy elkezdtem segíteni másoknak növelni az önbizalmukat a nyilvános beszéd területén, elkezdett a saját önbizalmam is nőni. Ma már nem jelent különösebb gondot, hogy akár magyar akár angol nyelven tartsak meg egy beszédet, ami akkora kincs az életemben, hogy ha a vírus a földdel egyenlővé tesz is mindent, ezt senki nem veheti el tőlem.

Mit érez az ember akkor, amikor a háta mögött becsukódik a börtön ajtaja?

Ha azt mondom, hogy érdekes, azzal nem fedem a teljes valóságot. A börtön egy semmihez sem hasonlítható külön világ, amit csak megtapasztalni lehet. Azért kezdtem el a kérdést piszkálni és programokat szervezni, mert itt meg lehet tanulni valamit, amit a börtönön kívül sokkal nehezebb. Előadóként célszerű megkeresni a legalulmotiváltabb közönséget, hiszen, ha őket meg tudod érinteni, akkor bárkit képes leszel.

Ezért indítottam el a börtönprogramot, amelynek keretében a Speak Akadémia diákjaim jártak be és képezték a rabokat a nyilvános beszéd fortélyaira. Visszaköszön a gondolat, miszerint akkor érek el bármit, ha segítek másnak elérni, amit szeretne. Hiába követett el egy ember súlyos bűnöket, neki is van bírósági tárgyalása, neki is szüksége van erre a készségre. Azáltal, hogy segítek neki, segítek magamnak is.

Az akadály viszont az, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjak ezeknek az embereknek, először ki kell érdemelnem a tiszteletüket. Ha nem tisztelnek, nem fogom biztonságban érezni magam. Ez egy összetett és teljesen analóg feladat. Nincs digitális kamera, semmit nem használunk – csak a hangot, csak a testtartást. Ha ki tudom érdemelni a tiszteletüket, befolyásolni tudom őket. Ha befolyásolni tudom őket, akkor én is részese lehetek annak a haladásnak, amit ők is megtapasztalnak. Önkéntes módon cégvezetők jártak be, hogy adhassanak a raboknak, cserébe pedig óriási ajándékot kaptak: önbizalmat. Szeretek olyan dolgokkal foglalkozni, aminek van tétje. Ha azt mondom neked, hogy képzeld el, itt van körülötted 10 rab, nincs akkora hatása, mint amikor becsukódik mögötted a mágneszár.

Fel tudod idézni, hogy mi volt az első 2-3 mondat, amit ebben a környezetben mondtál?

Sosem fogom elfelejteni! Az első alkalommal egyedül mentem. Felhívtam a BVOP-t, hogy szeretnék bemenni a tököli fegyházba és motivációs beszédet tartanék a fiataloknak. Olyan naiv voltam, hogy kértem, kapcsolják az illetékes osztályt, de senkinek sem volt fogalma arról, hogy mit is szeretnék. Azzal zárták, hogy holnap visszahívnak. Nem hittem nekik, de másnap visszahívtak és 4 hónap előkészület után eljutottam Tökölre. 30 fiatalkorú várt a teremben, az őr becsukta az ajtót és kiment. Ezt mondjuk nem tudtam, igaz nem is kérdeztem. Kicsit ijesztő volt. “Nem azért jöttem, hogy a haverotok legyek. Azért jöttem, hogy segítsek nektek”. Ezzel a mondattal közelebb léptem hozzájuk és levettem az öltönyt. Szándékosan így öltöztem, ezzel a mozdulattal érzékeltettem szavak nélkül, hogy csökken közöttünk a távolság. Majd levettem a nyakkendőt és feltűrtem az ing ujját. Befogadtak és az eredeti egy órásra tervezett program közel két órán át tartott. Éreztem a bátorítást, hogy érdemes belevágni a programba.

Te mit tanultál a börtönökben tartott retorikai előadások alatt a raboktól?

Mindenki képes haladni magához képest akkor, ha részt vesz abban a haladásban. Mindenki válhat magához képest jobb emberré. A nap végén nincs jelentősége az önmarketingnek. Ha érzem az életemben a haladást, ha minden nap úgy fekszem le, hogy tettem valamit annak irányába, hogy haladjunk, akkor az egy értékes nap volt. Lehet, hogy ez nem ötven lépést jelent, csak kettő, de igen fontos lépést.

Tegyük fel, hogy kaptunk két extra órát, amit eddig munkába járással töltöttünk.

Ez a két óra érték, amibe én olyan dolgokat tennék, amik egyébként is fontos inputok lennének. Napi 30 perc mozgás, séta nem sok, viszont elképesztő ereje van. Leginkább úgy tudom megváltoztatni az érzelmi állapotom, hogy megváltoztatom a testtartásom – motion is emotion. Egy egyszerű példával szemléltetve, ha kiállok beszédet mondani és hátrahúzom a vállam, kitolom a mellkasom, büszkébbnek fogom magam érezni – pedig semmi mást nem csináltam, csak egy kicsit megváltoztattam a testtartást. Ha fizikailag nem érzem jól magam, az hatással lesz arra, hogy van-e kedvem olvasni, nyitott vagyok-e az új információra. Ahhoz viszont, hogy másképp tudjak gondolkodni, új információra van szükség például könyv vagy podcast formájában. 30 perc mozgás és 30 perc olvasás mellett 30 percet kifejezetten azzal töltenék, hogy olyan kapcsolatokat ápoljak, amelyekre egyébként nem jut idő. A negyedik pedig, hogy komolyan elkezdenék gondolkodni azon, hogy mit fogok másképp csinálni a válság után. Nem érdemes véleményem szerint megvárni azt, hogy holnap hivatalosan bejelentsék: vége a krízisnek, mindenki mehet a dolgára. Ha akkor kell felállni és versenyt futni olyan emberekkel, akik addig félrették ezt a fél órát naponta és a jövővel, a holnappal foglalkoztak, jelentős hátrányba kerülünk.

A teljes interjú megtekintéséhez csatlakozz a klubhoz!
IF BUSINESS CLASS