Sokan már a hidegháború időszakában is azt jósolták, hogy – az akkor még szuperhatalmi státusznak örvendő – Amerika hamarosan összeroppan a saját súlya alatt. A történelem persze nem őket igazolta. Ettől függetlenül ma, a 21. század első évtizedeiben is kifejezetten divatos nézőpontnak számít az amerikai hegemónia alkonyát vizionálni.
Vajon miért lehetséges az, hogy a jórészt autoriter berendezkedésű – és zömében ázsiai – országokban még ma is ellenállhatatlan az a vágyvezérelt gondolat, miszerint az Amerikai Egyesült Államok az összeomlás szélére sodródott, világhatalmi pozíciója megingott, s hamarosan eltűnik a történelem süllyesztőjében? A kérdést, melyen valóban érdemes eltöprengeni, Matura Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének adjunktusa teszi fel a Portfolio.hu felületén megjelentetett cikkében.
Sőt, a Rákosi-korszakban, a koromsötét ötvenes években Magyarországon is felettébb népszerűnek számított ez a gondolat. Matura például a Magyar Nemzet 1953. január 4-ei számának néhány sorát idézi: “Az Egyesült Államokban megkezdődtek a sovány esztendők (…) nemcsak a gazdasági nehézségek fokozódnak, hanem úgyszólván lehetetlenné válik a katonai tervek megvalósítása.” Holott az igazság az, hogy az ötvenes évek során az amerikai reál GDP mintegy 40 százalékkal növekedett.
A szerző írásában még számos tanulságos példát említ, melyek mindegyike alátámasztja: a szovjet blokk országaiban – így Magyarországon – is bevett gyakorlatnak számított a vélt vagy valós nyugati és amerikai válságjelenségek tudatos felnagyítása. Sőt, napjainkban is számos politikai véleményvezér jósolja az Egyesült Államok bukását, többnyire a MeToo-, az LMBTQ- vagy épp a BLM-mozgalom térhódítására, a gendersemleges vécék elterjedésére, vagy épp az internetes celebritások mérgező tevékenységére hivatkozva.
Jóllehet e társadalmi viták nem egészen értelmetlenek vagy tét nélküliek, az efféle diskurzusok nem a szellemi-intellektuális hanyatlás jelei, hanem egyszerűen csak részei a demokratikus országok politikai evolúciójának. Matura érveléséből kiindulva ráadásul azt is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy az amerikai társadalom mindig kitermelte a megfelelő “immunválaszt”, ha szélsőségesnek tűnő ideológiák árnyéka borult rá. Hogy csak egy 20. századi és egy közelmúltbéli példát említsünk: a mccarthyzmus, vagyis az antikommunista boszorkányüldözések időszaka mára éppúgy csak egy dicstelen lábjegyzet az ország történelmében, mint Donald Trump korábbi amerikai elnök négyéves ciklusa.
Sőt, a nagy válságok csak lendületet adtak az ország társadalmi-politikai fejlődésének. A 60-as évek polgárjogi mozgalmai hozzájárultak a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásához, a vietnami háború elleni élénk tüntetések pedig átformálták a közgondolkodást. És gondoljunk csak bele: ma elképzelhetetlen, hogy New Yorkot újra megbénítsa egy áramszünet, az energiaválság a múlté, a yuppiek pedig gyakorlatilag már senkit sem érdekelnek.
Az Egyesült Államok ma gazdagabb, mint valaha: az egy főre eső nominális GDP 2023-ban akár a magyar szint négyszeresét is elérheti, ami egyébként 80 ezer dollár.
Ma pedig már egyre kevesebben vannak azok, akik arra számítanak, hogy Kína az elkövetkezendő években (évtizedekben) a világ legnagyobb gazdaságává válik, megfosztva elsőségétől az Egyesült Államokat. Elképzelhető, hogy egyszer majd mégis eljön ez a fordulópont, de az sem fogja elhozni az amerikai hegemónia alkonyát. Ahogy a “wishful thinking” sem.
