Tíz arany, hét ezüst, öt bronz, és hatodik helyezés az éremtáblán. Nem mindennapi teljesítménnyel rukkolt elő a magyar olimpiai csapat az 1964-es tokiói olimpián. Az ötkarikás játékokon, az első ázsiai olimpián 182 magyar küzdött az érmekért.
A Magyar Televízió az 1960-as római olimpiáról már helyszíni közvetítést adott, de a japán fővárosba – valószínűleg a jelentős költségek miatt – nem utazott tévéstáb. A Telesport munkatársai az NDK-ban felállított stúdiókból próbáltak közvetíteni. Élő tudósításnak maradt a rádió és Szepesi György. No és egy legendás közvetítés a mindenről döntő, magyar-szovjet vízilabda-összecsapásról.
„Lőj, Dömötör, lőj”
Az olimpiai hatosdöntőben a pólósoknál körmérkőzések döntöttek, a magyarok pedig úgy ugrottak medencébe, ha hárommal verik a szovjeteket, akkor bajnokok. Csakhogy az utolsó felvonás előtt még 2:2 állt az eredményjelzőn. Állhatott volna 3:2 is, csakhogy Rusorán kihagyta a megismételt (!!) büntetőt. Kísértett a múlt. A római olimpián Rusorán kihagyott büntetője után összeomlott a magyar csapat a jugoszlávok ellen és elúszott a bajnoki cím, de most más forgatókönyvet írtak az égiek. Öt perc és három gól – ez kellett a bajnoki címhez.
Az őrült meccsen őrült hajrá következett, majd 4:2-es vezetésnél az a bizonyos Szepesi üvöltés: „Lőj, Dömötör lőj” és a hidegrázós mámor. Dömötör ejtett, a magyar csapat pedig táncot lejtett, újra olimpia bajnoki címet ünnepelhetett. Gyarmati Dezsőnek és Kárpáti Györgynek ez volt a harmadik bajnoki címe.
„Va bene, Bene!”
Ahogy a Lakat Károly által vezetett futballválogatott is győzött, de ez a siker sem hullott a csapat ölébe. Egy 19 éves zseni káprázatos produkciójával rajtolt a torna. Az újpesti csatár Bene Ferenc hatszor (!!!) vette be a marokkói kaput. A kapus, Gelei meg is jegyezte a meccs után: „És én még minden gólért egy gombóc fagyit ígértem neki, na szép.” Bene a torna gólkirálya lett, igaz a tokiói utazását sokan megkérdőjelezték, az MLSZ-ben is. „Állandóan elől ácsorog, nem tud az mást csak gólt rúgni”- szólt a meglehetősen furcsa kritika. Lakat sem késlekedett sokat: „Én olyan igénytelen edző vagyok, hogy nekem ennyi pont elég” – mondta a mester, és kivitte Benét.
A jugoszlávok ellen Csernainak 4 gombóc fagyi járt volna, ő négyszer volt eredményes, a válogatott pedig egy egészen különleges végeredménnyel 6:5-re nyert. Majd jött a Románia elleni 2:0-s siker, vezéráldozattal. A büntetőt hárító Gelei eltörte a kezét, és a kor furcsa szokásainak megfelelően mivel már a döntőben sem jutott neki szerep, nem kapott aranyérmet. (Ezt később, NOB engedéllyel pótolták)
Lakat T. Károly írta meg az Apám regényében, hogy általános derültség fogadta a meccs közben a „villanyújságon” látható feliratot: HUN-RUM. A játékosok meg is nyugtatták Lakatot: „Karcsi bácsi, ha nekünk a RUM-ot kell legyőznünk, ott mi vesztők nem lehetünk!”
A Lakat-csapat aztán Bene négy találatával megverte az Egyesült Arab Köztársaságot, majd a döntőben következett Csehszlovákia és egy 2:1-es siker. Az öltözőbe látogató legendás olasz kapitány, Vittorio Pozzo csak ezt hajtogatta: „Va bene, Bene!”
Varga, Bene, Farkas, Dunai II, Káposzta, Novák – micsoda nevek és micsoda bajnoki cím.
És ez az olimpia sem zárult fergeteges Lakat poén nélkül. A beszámolók szerint a kapitány közel 100 oldalas összefoglalót írt az olimpiai szereplésről, mire a tatai sport értekezleten az egyik fejes, Kutas István azt mondta neki, ha nagyregényt szeretne olvasni, inkább Jókait választja. Lakat csak annyit szúrt oda: „ha én meg szónoklásra vágyom, inkább Démoszthenészt választom…”
A kétszeres bajnok Rejtő és a fehérarany
A két csapatarany mellett a tokiói olimpia egyik legnagyobb hőstette Polyák Imre aranyérme volt. A pehelysúlyú birkózó három olimpiai ezüstérem után, 36 évesen lépett szőnyegre az olimpián és a szovjet-grúz Rurua elleni döntetlen azt jelentette, megszerezte a hőn áhított bajnoki címet. Az olimpia legeredményesebb magyar sportolója Rejtő Ildikó volt két aranyéremmel: női tőr egyéniben és a női tőr csapattal egyaránt a csúcsra ért. Férfi kard egyéniben Pézsa Tibor, párbajtőrben pedig a férfi csapat állhatott a dobogó legfelső fokára, öttusában Török Ferenc, sportlövészetben Hammerl László, birkózásban Polyák mellett Kozma István aranyozta be tokiói szereplését.
A történelem persze nem csak a győztesekről szól. A kalapácsvető Zsivótzky Gyula ezüstérmét sokáig emlegetni fogjuk. Az olimpia előtt fél évvel az atlétát még súlyos, életveszélyes állapotban szállították kórházba, gyomorpanaszokkal műtötték, majd hihetetlen akaraterővel, lépésről lépésre erősödve nem csak elindult az olimpián, hanem káprázatos eredménnyel második lett. Zsivótzky később 1968-ban olimpiai bajnoki címet ünnepelhetett Mexikóban.
(Kiemelt kép: Sándor Bojár/Fortepan)
