Suhajda Szilárd, ahogyan csak kevesen ismerték

Tapasztalat, tudás, erkölcs, együttérzés, érzelem… némi közösségi média behatás. Ezek összessége sarkallt arra, hogy leírjam gondolataimat. Nem titok, Suhajda Szilárd, embertársunk története, halálának „kizsákmányolása” indította ezt el bennem.

27 éve vagyok a magyar mászótársadalom része, ebből 9 éve a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség elnöke, sok éven keresztül oktató és edző, 23 éve a fiam édesanyja és 14 évig voltam párja és felesége egy férfinek, aki még a mai napig is meghatározó alakja a magyar mászóvilágnak. Azért a mai napig, mert még mindig él.

Az a mondás, hogy az élő mászó a jó mászó.

Ő jó mászó volt és ma is az, pedig 64 éves. De meghalhatott volna. Hogy hányszor? Számtalanszor. Miért? Mert az élet ilyen. Ha élünk, meg is halunk. Bármit és bárhogyan teszünk, meghalhatunk. Én ezt tudtam, amikor megismertem, és tudom a mai napig, hogy ő ilyen. Ilyen volt és ilyen is marad. Mert ez Ő. Tudom én, a gyerekei, a családja és mindenki, aki ismeri. Mint ahogy azt is tudtam mindig, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. Ezért voltam erős és felkészült, hogy esetleg egyedül kell felnevelnem a fiamat. Persze én is másztam hegyet és sziklát, mint ahogy teszem ezt a mai napig is, csak óvatosabban. A mászás összetartott minket, életvitelszerűen űztük, a hegyekben igazi társak voltunk, életre és halálra. Az objektív veszélyt nem tudjuk kivédeni.

Márpedig a hegyek világa tele van objektív veszélyekkel, pont úgy, mint ahogy az átlagos mindennapjaink is. A halál az életünk része. Kinek a betegség, kinek a szenvedély, kinek a másik ember, kinek az öregség és még sorolhatnám, hogy mi okozhatja a véget.

Ítélni és ítélkezni pedig nem ildomos, főleg egy halott ember (akit még csak nem is ismerünk) kapcsán. Miért tesszük mégis mindezt? Mert elvárja a társadalom, vagy a rohamosan fejlődő internet világa teszi ezt lehetővé, vagy mert csak egyszerűen nincs jobb dolgunk?

Szilárd élni akart, csak a maga módján. Ebben segítette őt párja, Timi. Szépen, egészségesen, példaértékű kapcsolatban éltek.
Szilárdnak voltak álmai. Bizton állíthatom, hiszen húsz éve is megvan már, hogy ismertem. Ismertem benne az embert és a mászót, ismertem az álmait és a képességeit.

Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a hegyek „bizalmát” kivívja magának.

Az alázat, a szerénység, a tisztelet, a szenvedélyes érzelmek, az erő, a képesség…. minden adott volt. Igen, mert ezek kellenek ahhoz, hogy az ember eggyé válhasson a hegyekkel. A hegyek világa egy rendkívül magányos, rideg és zord világ. De mégis van egy olyan arca, amit csak az tudhat, aki köztük mozog, érzi a lélegzésüket, a létezésüket. Befogadó, meditatív, leírhatatlan, már-már eufórikus.

Szilárd szeretett élni, szerette a feleségét, a fiát, az életet. Nem ő választotta a halált, hanem a halál választotta őt.
Bizonyítani szeretett volna magának, a családjának, a magyar embereknek. Hitte ő is és a felesége is, hogy képes rá, hogy megcsinálja, megmássza az Everestet oxigén és serpák segítsége nélkül.

„B” megoldást nélkülözve hitt és aszerint tette a dolgát, bízott magában és a képességeiben, mint ahogy egy jó partner is ezt teszi, ha segíteni szeretne.

Nincs óra azóta, hogy ne gondoljak rá, ahogy ott van fenn talán a legmagasabban, ahol ember örök nyugodalmat találhat, az örök fagyban, ahová ember soha nem lép majd.

Ha romantikus vagyok, akkor akár ez még egy szép végkifejlet is lehetne, de az adott szituációban ki tud romantikus lenni? Ez egy zord vég, amit nem kívánnánk senkinek, főleg az itthon maradt családtagok tudatában.

Szilárd soha nem szeretett volna hőssé válni, nem azért járta a hegyeket, nem azért ment el a „falig”.

Egyszerűen rabul ejtették a hegyek, de azon belül is a Himalája vonulatának monumentális világa, ahol az ember egy másik dimenzióba érkezik, ahol átértékeljük az élet minden szösszenetét, ahol az ember önmagára talál, eggyé válva a természet minden gyönyörével és veszélyével.

Viszont ilyen fokú médiafigyelem mellett nehéz, szemlátomást elkerülhetetlen, hogy ne akarja őt mindenki minősíteni. Hirtelen a legtöbb ember expedíciós mászóvá képezi ki magát, mit sem értve és tapasztalva a hegyek világából. A hegyvilágnak megvan a maga identitása, nem véletlen, hogy a legtöbbet istenként tisztelik az ott élők. Sok impozáns hegyre ezért nem is léphet akárki emberfia. Amikor egy hónapot töltöttem a Garhwal-Himalája 6-7 ezres hegyei között, ott éreztem igazán, hogy milyen parányi lény az ember. Hiába uralunk mindent, amit csak akarunk, a hegyek között elidőzve, ők uralnak minket, nem erőszakkal, pusztán a létezésükkel. Mi már rég nem leszünk, ők még mindig ott lesznek, és élnek túl bármilyen, ember által okozott katasztrófát.

Kivívják a tiszteletet és az alázatot. Már, ha sikerül.

A 14 nyolcezresnél ez a mai világban már egyre kevésbé mondható el, hiszen azoknál a pénzzel rendelkező, sikert hajhászó hódítóknál, akik egy csúcsfotó lájkjainak megszámlálása kedvéért (ezért semmi pénz nem drága), serpa sereg kíséretében, oxigén használatával, tömegesen állnak sorban a csúcsrégióban, nem igazán beszélhetünk a hegyek iránti tiszteletről vagy alázatról. Nem mellesleg, hogy mit hagynak maguk után a hegyen és környezetükben.

Szilárd ebből nem kért, és okkal érezhette egy K2 (8611 m) sikeres megmászása után, hogy Ő képes a Mount Everestet (8849 m) a fent felsoroltak teljes garmadája nélkül megmászni.

A hírek szépen lassan, napról napra elhalványulnak, pár hónap múlva már senki nem fog írni és találgatni a történtekről, évek múlva pedig már a legtöbb idegennek csak egy fájdalmas emlék marad Szilárd elvesztése.

Viszont a családtagoknak, barátainak, ismerősöknek egyáltalán nem mindegy, hogy Szilárd, egy igaz ember emléke, a közhangulatban mit hagy maga után.

Nyugodj Békében a hegyed ölelésében!

Kandrács Ildikó
elnök, Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség

(Kiemelt kép: Suhajda Szilárd, készítette Kandrács Ildikó)