Noha nem a labdarúgás számít az ötkarikás játékok fő versenyszámának, a futball egyike a legősibb olimpiai sportágaknak, a modernkori játékok történetében ugyanis csupán kétszer fordult elő, hogy nem volt a programkínálat része.
A résztvevő játékosokat illető szabályok sokszor és sokféleképpen alakultak, az 1996-os atlantai olimpia óta pedig már a női válogatottak is megmutathatják magukat a négyévente sorra kerülő seregszemlén.
Az olimpiai tornákból nőtte ki magát a vb
1896-ban, Athénban még labdarúgótorna nélkül kezdődött el az újkori olimpiatörténet, az 1900-as párizsi játékokon viszont három csapat részvételével ott volt a férfi labdarúgás is: a belgák, a franciák és a britek versengéséből utóbbiak kerültek ki győztesen (igaz, kezdetben nem válogatottak, hanem klubok versenyeztek). Hasonló volt a helyzet 1904-ben is, amikor két amerikai csapat mellett egy kanadai indult, s nyerte meg a tornát.
A játékok kezdetben még amatőrök számára kiírt futballtornájának nagy sikerén felbuzdulva fogalmazódott meg az 1904-ben megalapított FIFA ötlete a világbajnokság szervezéséről, az erről szóló döntés azonban 1928-ig váratott magára. Végül az első vb-t 1930-ban, Uruguayban rendezték meg – azért (is) ott, mert a dél-amerikai ország csapata eddigre 1924-ben és 1928-ban is megnyerte az olimpiát.
Az első mundial hatással volt a következő olimpiára is. 1932-ben, Los Angelesben a hivatalos indoklás szerint érdektelenség miatt került ki a programból a foci (mondván, hogy az Egyesült Államokban az amerikai futballért rajonganak a nézők), ám a döntésben az is közrejátszott, hogy a két évvel korábbi világbajnokság miatt sokan nem tudták vállalni a költséges utazást.
A keleti blokk egyeduralma
A második világháborút követő első, 1948-as olimpián még a svédek győztek, onnantól kezdve viszont egészen a keleti blokk összeomlásáig, 1992-ig csak szocialista országok válogatottja tudott olimpiai futballtornát nyerni (az egyetlen kivétel 1984, amikor a románokat és a jugoszlávokat leszámítva nem indultak el a bojkottáló szovjet tömbbe tartozó országok). Ebben az érában Magyarország háromszor lett aranyérmes (1952, 1964, 1968), egyszer második (1972) és egy ízben harmadik (1960), ezzel az öt medállal férfiak között máig első az éremtáblán Nagy-Britannia és Argentína előtt.
A kommunista országok sikere abban is rejlett, hogy bár az eredeti versenykiírás szerint csak amatőr sportolók vehettek részt a versenyeken, a magyar válogatottban is csupa élvonalbeli labdarúgó szerepelhetett. Hogy hogyan? Az első osztályú játékosoknak „látszatállásuk” volt, így hivatalosan amatőröknek számítottak. 1984-től feloldották a profik tiltását, 1992-től kezdve viszont már életkorhoz kötött az olimpiai részvétel: csak olyan futballisták szerepelhetnek a labdarúgótornán, akik még nem múltak el 23 évesek (1996-tól, Atlantától három túlkorost engedélyeztek).
Az USA megelőzte Magyarországot
A ’96-os tornán debütáltak a női labdarúgócsapatok is, rájuk nem vonatkoznak a korlátozások. Az eddigi női tornákat az Egyesült Államok csapata uralta, 1996 és 2016 között ugyanis hat kiírásból négyet az USA nyert meg. A női futball megjelenésével és az amerikaiak sikersorozatával az összesített éremtáblázat élmezőnye is módosult, a legutóbb 1996-ban olimpiai résztvevő Magyarország már „csak” második a mostanáig hét medált gyűjtő USA mögött. Ezzel együtt a férfiak mezőnyében máig hazánk büszkélkedhet a legtöbb olimpiai labdarúgó-éremmel.
(Kiemelt kép: XV. nyári olimpiai játékok, Olimpiai Stadion. Olimpiai bajnok labdarúgóink a lelátón, előtérben Puskás Ferenc, majd tőle távolodva Börzsei János, Zakariás József, Kalmár Jenő edző és Lóránt Gyula. Mögöttük állát támasztva Zsolt István játékvezető. Bojár Sándor / Fortepan)
