Tűzgyújtó: lángok helyett hamvába hal az új Stephen King-adaptáció

Zac Efron megpróbál ránk hatni, hogy szeressük az új horrorját, de messze van attól az új Tűzgyújtó, hogy lángba borítsa az elménket.

„Komp akart lenni, de nem komplett” – hangzik a L’art pour l’art társulat örökbecsű szóvicce, és fura módon pont ez a helyzet a Tűzgyújtó legújabb adaptációjával is: annyira más akart lenni – és ez tulajdonképpen a legértékelhetőbb vonása –, mint az 1984-es verzió, hogy a maga külön útjain bele is veszett a saját sötétségébe. A történet papír alapon még mindig nagyon működik: King ponyvája négy évtized távolából is úgy ragad magával, hogy az olvasója alig bírja hajnalban lefeszegetni az ujjait a kötetről. Ezzel szemben Mark L. Lester rendező – akinek olyan akcióklasszikusokat köszönhetünk, mint a Kommandó vagy a Leszámolás Kis-Tokióban ­– filmje fölött már érezhetően eljárt az idő (bár az akciójelenetek még mindig rendben vannak).

Igaz, meg is van a maga nosztalgia-faktora: a film első tíz percében folyamatosan a klasszikus Terminatorra asszociál az ember.

Az alapsztori ma már klisétenger, de pont King alapozta meg a kisember sziszifuszi küzdelmét az arctalan kormányszervezet ellen, ami nem akar mást, csak kihasználni a delikvens természetfeletti képességeit. Az író érzelmekkel ad mélységet a karaktereinek, szülői felelősséggel, emésztő haraggal, rengeteg bűntudattal, feldolgozatlan gyásszal és megannyi gyarlósággal ruházva fel őket. A rendező Lester 1984-ben nem tett mást, mint egy az egyben filmre vitte King eredetijét. Ezzel bebizonyosodott, hogy hiába van filmszerűen megírva egy sztori, attól még nem feltétlenül válik működőképessé a vásznon.

Tüzet viszek (Ryan Kiera Armstrong és Zac Efron) Fotó: Universal Pictures

Martha De Laurentiis producernek az 1984-es adaptáció volt az első, és ez az új változat az utolsó filmje a tavaly decemberben bekövetkező halála miatt – egy horrorfilm esetében ez több, mint hátborzongató! A 2022-es film rendezője, Keith Thomas valami eredendően mást akart láttatni a vásznon, ugyanakkor hű kívánt maradni a Kinges alapokhoz is. Ennek szellemében modernizálta a történetet, és az eredeti dramaturgiai vonalat teljesen összekuszálta.

Az előzményeket, Andy és Vicky McGee egymásra és a Hatos Készítményre találását – ez hozza felszínre a természetfeletti képességeiket – a főcím alatti montázsban ledarálják. A férfi a titkos kísérlet eredményeképpen telepatikus úton bír befolyással másokra. Képességeit life coaching tanfolyamok keretében váltja aprópénzre, leszoktatva az embereket a szenvedélybetegségeikről. Vickyvel közös gyermekük, Charlie a pirokinézis adottságával születik, amelyet rendkívül nehéz kordában tartani. Míg Andy elnyomná Charlie hajlamát, addig a felesége szeretné, ha megtanulná azt kontrollálni. A Műhely nevű titkos intézmény, amely emberfelettivé változtatta őket, váratlanul benyújtja a számlát. Apa és lánya menekülni kényszerülnek, miközben egy mindenre elszánt cseroki bérgyilkos ered a nyomukba.

Apa, miért nem hívhatom az eltemetett cicát Churchnek? (Ryan Kiera Armstrong és Zac Efron) Fotó: Universal Pictures

A Gyilkos Halloween írója, Scott Teems és a rendező Thomas két alapvető változást hajtottak végre – a modernizáláson kívül – az eredeti történeten: egyrészt a bérgyilkos, Rainbird motivációját kézzelfoghatóvá tették, másrészt eljátszadoztak azzal az ötlettel, hogy miért is ne hathatna az apa telepatikus erejével a saját lánya képességeire? Kettős csavarként ezek bele is kerültek a forgatókönyvbe, amelyek aztán egyszerre erősítik és gyengítik a produkciót.

Charlie és a füstbe ment terv (Ryan Kiera Armstrong) Fotó: Universal Pictures

Míg King történetének tetőpontját szolgáltatja a kislány bizalmába férkőző bérgyilkos alakja, akinek árulása kellő motivációt jelent a lánynak, hogy porig égessen maga körül mindent, addig Thomasnál Rainbird figurája erősen háttérbe szorul. Ezt is annak a számlájára írom, hogy az alkotók szinte orrvérzésig erőlködtek, hogy mindent másképp csináljanak, mint King. Ennek eredménye az olykor minden logikát nélkülöző sztorivezetés, mint amikor az öreg farmer hazaviszi megvendégelni a hőseinket, miközben a felesége mozgásképtelen fekvőbeteg, így vendéglátásra nem is képes. A Tűzgyújtó képtelen kibújni az olcsó B-filmes jellegéből: egy-két látványosabb CGI annyira kiürítette a kasszát, hogy Charlie filmvégi tombolása – kiábrándító módon – már a vásznon kívül zajlik.

Drew Barrymore-nak az 1984-es verzió ugyan nem alapozta meg a karrierjét – azt inkább az E.T. tette –, a címszerep azonban akkor is címszerep, ráadásul sikerült a karakter „arcává” válnia. Ezt tulajdonképpen elmondhatja magáról az új változat Charlie-ja is: Ryan Kiera Armstrongnak már tizenkét évesen megvan a karizmája, hogy betöltse a vásznat. Legyen az a szerep akármilyen. Kár, hogy a tiniszállal az alkotók pár béna iskolás jelenet erejéig sem tudtak mit kezdeni; talán tartottak tőle, hogy a Tűzgyújtójuk átcsap Carrie-be. Még pocsékabbnak bizonyult a szülői szál a rángatózó fejű Zac Efronnal: abszolút nem jött át az apa-lánya kapcsolat bensőségessége, ami pedig drámai mélységet kölcsönözhetett volna a produkciónak. Amilyen magasra helyezte magának a lécet az Arannyal, olyan mélyre süllyedt most Efron A tűzgyújtóval. Pedig megérte volna nem „megúszósra” vennie a figurát.

Mit tettem ezzel a filmmel?! (Zac Efron) Fotó: Universal Pictures

Benne van a ráció egy új Tűzgyújtó-adaptációban, de ez most a feleslegesek táborát erősíti. Tök jó, hogy hozzá mertek nyúlni az alapokhoz, de egyrészt a kevesebb néha több, másrészt változtatni csak úgy érdemes, ha az logikusan belesimul a nagy egészbe. Ez a változat is csak a cselekményt tudta – úgy-ahogy – megragadni, pedig az író minden sikeres adaptációja mögött ott áll a dráma. Nélküle egyik King sem több olcsó horrornál.

Bányász Attila