A filmtörténet 10 legnagyszerűbb melodrámája

A (szerelmi) melodráma a belső kaland, az intenzív érzelmek, a burjánzó szenvedély műfaja. A néző lelki tájakon barangol, s arra kényszerül, hogy a beteljesületlen vagy zátonyra futott szerelmek, a megrabolt álmok, a kisiklott életek kaleidoszkópján át szemlélje a világot. Mégis mennyiben lehet ez a zsáner érdekes a férfi publikum számára?

A kérdést legújabb összeállításunkkal válaszoljuk meg. Csokorba gyűjtöttük az évszázados múltra visszatekintő műfaj legjelesebb képviselőit: azokat a darabokat, melytől kortól, nemtől függetlenül minden néző torkába gombócot ültethetnek.

Noha tényleg nem tipikus férfiműfajról beszélünk, mégsem nehéz ráhangolódnunk a melodrámákra. Hiszen életében mindenki volt már szerelmes, és mindenki volt már reménytelenül szerelmes. Bizony, ezek a filmek (elsősorban) azért annyira erőteljesek – és azért fogy mindig annyi zsebkendő a nézőtéren, ha levetítik őket -, mert a való életből hozott tapasztalatainkra, a személyes benyomásainkra apellálnak.

Egyetlen férfinek sem érdemes szégyenkeznie, ha egy-egy jól sikerült melodráma megtekintése közben arra lesz figyelmes, hogy könnyek szivárognak a szeme sarkából. A legnagyszerűbb melodráma-történetek akár még meg is nemesíthetnek, a párkapcsolatokhoz (és általában: a társas kapcsolatokhoz) való viszonyod újragondolására kényszeríthetnek, ha pedig – miután másfél-két órán át „együtt szenvedtél” a főhősökkel – még a katarzis kegyét sem tagadja meg tőled a film, az már csak hab a tortán. Most pedig következzen a filmtörténet 10 legzseniálisabb melodrámája (mindenféle sorrendiség nélkül): a zsáner igazi gyöngyszemei, melyekkel neked is meg kell ismerkedned!

Hely a tetőn (Room at the Top, 1958, r.: Jack Clayton)

Kevéssé ismert, de elsőrangú brit melodráma egy sikerhajhász fiatalemberről (Laurence Harvey), aki hirtelen válaszút elé kerül: a társadalmi felemelkedés kétes mámorát ígérő érdekházasságot, vagy a tiszta, igaz szerelmet válassza? Clayton szikár, de mesteri cselekményszövése és a főszereplők bámulatos játéka önmagában is mesterművé avatná ezt a filmet (a női főszerepet alakító Simone Signoret méltán zsebelt be Oscar-díjat a teljesítményéért), de az igazi non plus ultrát a minden szempontból kíméletlen – és kíméletlenül valószerű – végkifejlet jelenti.

Casablanca (1942, r.: Kertész Mihály)

Mit is lehetne írni a 21. század egyik legnépszerűbb, legismertebb és legtöbbet idézett hollywoodi filmjéről? Kertész Mihály műremeke a kaotikus forgatási körülmények dacára is időtlen klasszikussá vált, mégpedig a nemes egyszerűségű történetet mozgató archetípusok, kollektív mítoszok, népmesei elemek, na meg a remek színészi alakítások miatt. Humphrey Bogart későbbi karrierje során is rengeteget merített az önmagát cinikusnak álcázó, ám valójában mélyérzésű világcsavargó szerepéből, de valljuk be őszintén: a lelkünk mélyén mindannyian Rick Blaine-ek szeretnénk lenni!

Levél egy ismeretlen asszonytól (Letter from an Unknown Woman, 1948, r.: Max Ophüls)

Minden idők egyik legpesszimistább melodrámája, mely nem véletlenül kötődik erős szálakkal (keretes szerkezet, kontrasztos képi világ, narrátorhang) a film noirhoz. A Levél egy ismeretlen asszonytól igazi kuriózuma azonban a karakterizálásban keresendő. Ebben a végzetszerű történetben ugyanis a férfi – az önpusztító, kallódó zenész – „a vágy tárgya”, a nő pedig tehetetlenül vergődik pusztító érzelmei hálójában. A nyitott, mégis teljes értékű befejezés gyönyörűen varrja el a szálakat, s kerekíti le a kozmikus árvaságra ítélt főszereplők balladisztikus históriáját.

A szív hídjai (The Bridges of Madison County, 1995, r.: Clint Eastwood)

Mi történik, ha akkor találkozol az igazival, amikor már mindketten családot alapítottatok? Van bármilyen jövője egy ilyen halva született románcnak? Ezt a módfelett érzékeny kérdéskört boncolgatta David Lean Késői találkozása és Ulu Grosbard Merülés a szerelembe című opusza is, de a témában született melodrámák legkiválóbbika attól a Clint Eastwoodtól származik, aki sosem mutatott komolyabb érdeklődést a műfaj iránt. A The Bridges of Madison County mégis ritka remeklés: a színész-rendező és partnere, Meryl Streep (aki már Grosbard rendezésében is a női főszerepet játszotta) karrierjük talán legjobb alakítását teszik le az asztalra, a történetvezetés pedig olyan okosan kerüli a giccs és a patetikus nagyotmondás buktatóját, hogy öröm nézni. Filmünk szinte minden egyes képkockája aranyat ér, a búcsújelenettől pedig – amire azon a bizonyos esőáztatta autóúton kerül sor – garantáltan megmelegedik a szem. Mutatjuk is:

Megtalált évek (Random Harvest, 1942, r: Mervyn LeRoy)

Milyen áldozatokra képes egy nő annak érdekében, hogy visszanyerje amnéziában szenvedő férje kegyeit? Mervyn LeRoy 82 évvel ezelőtt készült melodrámája olyan friss, mintha csak tegnap jelent volna meg a filmszínházak műsorkínálatában. Az önfeladás, a feltétel nélküli szeretet (szerelem) álomszerű fordulatokkal átszőtt, egyszerre szívderítő és tanulságos tanmeséje bontakozik a szemünk előtt: olyan időtlen história, amire óriási szükségünk van a mai korban, mely a nagy mítoszok és érzelmek halálát hirdeti.

Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939, r.: George Cukor – Sam Wood – Victor Fleming)

A film, amit még az is ismer, aki soha egyetlen másodpercét sem látta. Nagyívű mozgóképes látlelet az amerikai polgárháború zűrzavaros időszakáról, középpontjában Scarlett O’Harával (Vivien Leigh), egy déli ültetvényes fiatal és gyönyörű lányával, valamint Rhett Butlerhez (Clark Gable) fűződő ambivelens kapcsolatával. Aligha létezhet az Elfújta a szélnél hatásosabb, epikusabb és szebb melodráma a filmtörténetben.

Utazás a múltból (Now, Voyager, 1942, r.: Irving Rapper)

Bette Davis és a Casablanca Viktor Laszlója, azaz Paul Henreid alakítják a főszerepeket ebben a csendes, elegáns szerelmi históriában, mely egy vénkisasszony (Davis) és egy nős férfi (Henreid) valószerűtlen kapcsolatának egyszerre tragikus és megmosolyogtató krónikája. Bár a Now, Voyager semmilyen tekintetben nem reformálja meg a műfajt, minden egyes jelenetéből árad az ó-hollywoodi profizmus.

Doktor Zsivágó (Doctor Zhivago, 1965, r.: David Lean)

Ízléses, szerethető klisékből összegyúrt szerelmi történet, csodálatos képek, pazar zene, hatalmas röngtenkép az első világháború sújtotta Oroszországról, a nagy szocialista forradalomról, a Szovjetunió első, kínkeserves évtizedeiről – mi kell még? Ha nem is Lean csúcsproduktuma (és egy ilyen életmű viszonylatában ez cseppet sem elmarasztaló megállapítás), a Doktor Zsivágó lehengerlően erőteljes moziélmény, melynek bérelt helye van a hatvanas évek legnagyobb melodrámái között.

Magányos helyen (In a Lonely Place, 1950, r.: Nicholas Ray)

Bogart ezúttal nem a kiábrándult, de elegánsan visszafogott hősszerelmest játssza, hanem egy mérgező indulatoktól vezérelt hollywoodi forgatókönyvírót, aki pusztító természetével mindenkit tönkretesz maga körül – még azt a nőt is, aki érzelmi mentőövet jelenthetne a számára. Az In a Lonely Place olyan, mintha az ötvenes évek Hollywoodjának kevéssé értékelt, de a francia újhullámosok által újra felfedezett rendezője, Nicholas Ray újraforgatta volna Jean Renoir Állat az emberben című klasszikusát. Szinte minden egyes motívumon letapogatható a film noir hatása, a végzetdramaturgia óramű pontosságú, a megszállottan egymásba kapaszkodó, jobb sorsa érdemes szerelmesek tragédiája pedig az elevenünkig hatol.

Cinema Paradiso (1988, r.: Giuseppe Tornatore)

A Cinema Paradiso fennkölt óda a mozgókép-művészethez, bájos humorú felnövéstörténet, parádés korrajz, és mindezek mellett kitűnő melodráma is. Tornatore első világsikere főként mágikus erejű képköltészetének, Ennio Morricone fenséges aláfestő zenéjének és sziporkázó színészeinek köszönhetően vált generációk kedvencévé. Bár a mű olykor nemcsak a giccs borotvaélén táncol, hanem meg is vágja magát, 36 évvel a bemutatója után is bátran ajánlható mindenkinek, aki mitikus elemekkel megbolondított férfimesére, viharos szerelemre, virgonc humorra és arra a bizonyos olasz életérzésre szomjazik.

(Kiemelt kép: Warner Bros.)