Toplista: a 10 legnagyszerűbb heist film

A bírvágy nagy úr: elhomályosítja az erkölcsi érzéket, meghajlítja a jellemet, bűnbe sodor, s az elkerülhetetlen bukás felé taszít. A legkiválóbb heist filmek érzékletesen mutatják be ezt a végzetszerű folyamatot, s mindeközben arra is ráébresztenek, hogy végül minden rablás balul üt ki, s még egy tökéletesnek tűnő terv is befuccsolhat, ha közbeszól a szeszélyes sors.

A heist film még mindig a legkedveltebb bűnügyi alműfajok közé tartozik. Sikerének titkát nem nehéz megfejtenünk: ezekben a történetekben – a hagyományos felépítésű és tematikájú gengszterfilmektől eltérően – általában nagy ábrándokat kergető, de esendő és sérülékeny kisembereket láthatunk, akik mindig „a tökéletes terv” alapján hajtják végre „a tökéletes rablást”, a végén azonban mégis ők húzzák a rövidebbet. A gengszterfilmek telis-tele vannak karakteres és öntörvényű, „larger than life” figurákkal: gondoljunk csak A közellenség (1931) Tom Powersére, A Keresztapa (1972) Don Vito Corleonéjára vagy A sebhelyesarcú (1983) Tony Montanájára. Nem arról van szó, hogy ezek a hősök egy idő után ne buknának el (bár A Keresztapa esetében még ez a megállapítás sem támadhatatlan), hanem arról, hogy ők már a bűnpiramis csúcsáról hullanak a mélybe.

A heist movie azonban a soha el nem ért álmok, a derékba tört életek, az átlagemberi vágyak alműfaja. Kisebb a lépték, szűkebb a fókusz, s olykor a kikerülhetetlen bukás felé irányuló narratíva is feszesebb.

De legalább ennyire fontos, hogy a heist filmek „emberarcú” hőseivel jóval könnyebb azonosulni, mint a gengszterfilmek sokszor egy tömbből faragott, nagystílű, de taszító gonosztevőivel. Most következő összeállításunkban a mozgókép-történet legkiválóbb heist filmjeiből adunk ízelítőt: tíz olyan mű következik, mely a te gyűjteményedből sem maradhat ki, ha kedveled a bűnügyi zsánereket.

10. Esélytelen holnap (Odds Against Tomorrow, 1959, r.: Robert Wise)

Robert Wise Ó-Hollywood egyik nagy, elfeledett tehetsége volt, aki direktorként szinte minden korabeli műfajban remekelt. Az ötvenes évek végén például tető alá hozta a korszak egyik legkeményebb és leghangulatosabb heist filmjét. Az Esélytelen holnap főhőse egy levitézlett egykori rendőr, aki egy börtönviselt rasszista gyilkos és egy lecsúszott színesbőrű énekes közreműködésével akarja kirámolni a kisváros bankját. Wise lassú tempóban, szinte szenvtelen stílusban meséli el a klasszikus bukástörténetet, mely ugyan nem olyan nagyívű, mint egy görög tragédia, és karakterei sem épp jellembajnokok (kivált igaz ez a Robert Ryan, „a film noir örök dühös embere” által játszott fajgyűlölő pszichopatára), pusztulásuk azonban annyira realisztikus és húsbavágó, hogy egy percig sem tudjuk közönyösen szemlélni a vásznon pergő eseményeket.

9. Hajsza a föld alatt (The Taking of Pelham One Two Three, 1974, r.: Joseph Sargent)

Régi vágású, szellemes, vagány heist film a hetvenes évek derekáról. A sztori négy elkeseredett bűnözőről szól, akik egymillió dollárnyi váltságdíj reményében eltérítenek egy New York-i metrószerelvényt, méghozzá tizenhat utassal a fedélzetén. Az elkövetők egy órát adnak a hatóságoknak, hogy összegyűjtsék a kívánt összeget, ellenkező esetben óránként lelőnek egy túszt. A rendőrség a lezser és szemfüles Garber felügyelőre (Walter Matthau) bízza az ügyet. A feladat egyébként is megoldhatatlannak tűnik, de még tovább bonyolódik, amikor a vezető nélküli szerelvény elszabadul, és irdatlan sebességgel kezd robogni a város felé. A Hajsza a föld alatt olykor ugyan olyan benyomást kelt, mint egy meghosszabbított Kojak-epizód, ez azonban korántsem válik kárára: a karakterek ragyogóak, a dialógusok szellemesek és frappánsak, a színészek (Robert Shaw, Martin Balsam, Hector Elizondo és persze Matthau) pedig tudásuk legjavát nyújtják.

8. Öreg rókák nem vén rókák (Going in Style, 1979, r.: Martin Brest)

Martin Brest (A Beverly Hills-i zsaru, Éjszakai rohanás, Egy asszony illata, Ha eljön Joe Black) a hetvenes évek alkonyán forgatta le minden idők egyik legfurcsább heist filmjét. Ahogy az már a címből is kikövetkeztethető, az Öreg rókák nem vén rókákban három unatkozó nyugdíjas öregúr szánja rá magát „az évszázad bankrablására”. Brest szelíd játékossággal és csípős iróniával vegyíti az elsőre szokványosnak tűnő bűnügyi sztorit, amit a három csetlő-botló főhős életkorából fakadó poénok fűszereznek meg igazán. Az Öreg rókák nem vén rókák édesbús nagyvárosi mese, szomorú-mulatságos „geronto-thriller”, görbe tükör a heist film műfajának, és – legfőképpen – az öregségnek. A 2017-es, túlságosan hollywoodiánusra hangszerelt remake nyomába sem ér az eredeti filmnek, hiába vonultat fel olyan nagyágyúkat, mint Michael Caine, Morgan Freeman vagy Alan Arkin.

7. Az erőszak utcái (Thief, 1981, r.: Michael Mann)

Bár Mann legemlékezetesebb heist filmje vitathatatlanul az 1995-ben készült Szemtől szemben (és bőven nem csak Al Pacino és Robert De Niro utolérhetetlen párosa miatt), a 14 évvel korábbi Thief (Az erőszak utcái) is csodás dolgozat. Nem annyira grandiózus, sőt érzelmileg sem oly erőteljes, mint a Szemtől szemben, ám karcos, méregerős hangulatot árasztó neo-noir esztétikája (az esőáztatta éjszakai utcák egyenesen dermesztőek) éppoly fantasztikus, mint a színészi munka (a karrierje zenitjére ért James Caan játéka egyenesen kolosszális), vagy az egyszerű, de remek eszközökkel elmesélt sztori. Lehet, hogy Az erőszak utcái „csupán” előtanulmány a Szemtől szembenhez, annak viszont tökéletes.

6. Gyilkosság (The Killing, 1956, r.: Stanley Kubrick)

Stanley Kubrick olyan mesterművekkel írta be magát a filmtörténelembe, mint a Dr. Strangelove (1964), a 2001: Űrodüsszeia (1968), a Mechanikus narancs (1971), a Ragyogás (1980) vagy az Acéllövedék (1987). Ugyanakkor kevesen tudják, de a mester karrierje hajnalán a bűnügyi zsánerekkel is kacérkodott: első film noirja, A gyilkos csókja (1955) még afféle ifjúkori zsenge, az egy évvel későbbi Gyilkosság viszont már csúcskategóriás darab, a noir és a heist film tökéletes összeházasítása, mely főként kontrasztos, gyönyörű képi világával és ötletes időfelbontásával emelkedik ki saját mezőnyéből.

5. Aszfaltdzsungel (The Asphalt Jungle, 1950, r.: John Huston)

John Huston, a film noir nagymestere (A máltai sólyom, Key Largo) 1950-ben készítette el a klasszikus heist movie iskolateremtő alkotását, az Aszfaltdzsungelt, mely – az imént említett Gyilkossághoz hasonlóan – a „tökéletes bűntény” körül forog. A két remekművet Sterling Hayden (A Keresztapa McCluskey-ja) is összeköti, aki mindkettőben főszerepet játszik, méghozzá hihetetlen érzékenységgel és odaadással. Az Aszfaltdzsungelben egyébként a mellékalakok is kifogástalanok (a hab a tortán a Sam Jaffe által fergetegesen megformált veterán kasszafúró, Riedenschneider), és szinte mindannyian szimpátiát keltenek a befogadóban, akire így pörölycsapásként hat a világ rendjét helyreállító, mégis kegyetlen befejezés.

4. Egymillió dolláros zsákmány (Kansas City Confidential, 1952, r.: Phil Karlson)

Régi, kissé megkopott fényű mestermű, melynek cselekményelemei a Kutyaszorítóban forgatókönyvét író Quentin Tarantinót is megihlették. Adva van egy idősödő rendőrkapitány, akit elbocsátanak a testülettől, ezért bosszúból kiterveli a tökéletes rablást. Megzsarol és felbérelt három körözött nehézfiút, hogy társuljanak vele, a gyanút pedig egy börtönviselt, próbaidőn lévő balekra terelné. A kelepcébe került férfi azonban átlát a szitán, és mindent megtesz a bűnbanda leleplezése érdekében. Az Egymillió dolláros zsákmány – noha a Kutyaszorítóban nívóját nem éri el – ördögien furfangos alaptörténetével, feszességével, üzembiztos dramaturgiájával, üdítő ritmusával hamar elvarázsolja a publikumot.

3. Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs, 1992, r.: Quentin Tarantino)

Mit is lehetne írni a kilencvenes évek egyik legjobb filmjéről, Quentin Tarantino „moziforradalmának” első állomásáról? A Kutyaszorítóban a posztmodern gengszterfilm (és heist movie) alfája és omegája: zilált formanyelvű, cinikus, meghökkentően erőszakos, delejező stílbravúr, melyben tökéletesen szervesülnek az innen-onnan összelopkodott hangulati-, cselekmény- és látványelemek. A Kutyaszorítóban szüzsészerkesztésének legizgalmasabb sziporkája, hogy a fő mozzanatsort – a bankrablást – soha, egyetlen másodperc erejéig sem láthatjuk, az egymást nem ismerő, ezért különféle színkódok alapján megszólító nehézfiúknak pedig utólag kell rekonstruálniuk a zűrzavaros eseményeket, és fülön csípniük a közéjük furakodó árulót. A fillérekből forgatott, szűk térben – gyakorlatilag egyetlen, lepukkant külvárosi raktárban – játszódó film e különös „nyomozás” krónikája.

2. Kánikulai délután (Dog Day Afternoon, 1975, r.: Sidney Lumet)

Sidney Lumet pályafutásának egyik legemlékezetesebb darabjával van dolgunk, mely egyszerre értelmezhető velős média- és társadalomkritikaként, valamint pattogó ritmusú, idegtépő heist filmként is. Az Al Pacino és John Cazale által alakított bankrablók nem pszichopaták, nem minden hájjal megkent, gátlástalan alvilági figurák, hanem megejtően emberi céloktól vezérelt, üldözött sorsú balekok, akiknek ökölbe tett kézzel szurkolunk, még annak ellenére is, hogy tudjuk: a szűkös, fullasztó levegőjű New York-i bankfiókból csak hullazsákban vagy bilincsben távozhatnak. Pacino élete egyik legkiválóbb alakítását nyújtja, de a tragikusan fiatalon elhunyt Cazale gesztusai is beleégnek a retinánkba.

1. Szemtől szemben (Heat, 1995, r.: Michael Mann)

Mann nem először szerepel ezen a listán: a korábban említett Az erőszak utcáin örvén már volt alkalma bebizonyítani, hogy a heist filmek csalhatatlan kezű mestere, de az alműfajt valójában a Szemtől szemben című magnum opusával járatja csúcsra. Ez a produkció már akkor is filmtörténeti értékű lenne, ha csupán Al Pacino és Robert De Niro kultikus kávézóbéli eszmecseréje sikerült volna parádésra, ám az igazság az, hogy a maratoni (171 perces) játékidő minden egyes másodperce aranyat ér. Az ezerszer látott rabló-pandúr történetet a fő-, mellék- és epizódszereplők üde, vibráló színessége teszi egyedülállóvá, az akciójelenetek döbbenetesen realisztikusak, a dramaturgia szinte óraműpontos, a színészi játékot pedig felesleges is volna taglalni. Ha egy klasszikus drámában játszanak ilyen színvonalon, Pacino és De Niro bizonyára begyűjtöttek volna egy-egy Oscar-jelölést (vagy éppenséggel aranyszobrot).