James Cameron nemcsak a Titanic bukását vitte filmre 1997-ben

A nagyszabású melodrámák, a mély érzelmeket közvetítő szerelmi históriák általában a női közönséget bilincselik le, ez azonban egyáltalán nem kőbe vésett, megfellebbezhetetlen igazság. James Cameron 1997-ben készült – és sokáig minden idők legjövedelmezőbb filmjeként számon tartott – filmje, a Titanic például a férfipublikumot is képes megérinteni. Máris elmondjuk, miért.

Vannak filmek, melyek – tematikájuk, stílusuk, hangulatviláguk miatt – elsősorban a női nézőkhöz állnak közelebb. Nem kell mélyenszántó kutatásokat végeznünk ahhoz, hogy belássuk: az Elfújta a szél, a Dirty Dancing és a Bridget Jones naplója – csak hogy három, egymástól homlokegyenest eltérő darabot említsünk – sokkal inkább megmozgatja a női nézők képzeletét, mint amennyire izgalmas lehet a férfiak számára. De mi a helyzet James Cameron 1997-es, rengeteg nívós szakmai díjjal jutalmazott, hatalmas bevételt termelt klasszikusával, a Titanic történetét feldolgozó filmmel?

Mivel hamisítatlan melodrámáról – hatalmas ívű, túlcsorduló érzelmekkel teli szerelmi történetről – van szó, így kézenfekvő lenne azt gondolnunk, hogy a Titanic a nőket sokkal inkább magával ragadja, mint a férfiakat. Ez azonban hatalmas tévedés.

A Gallup közvélemény-kutató intézet felmérése szerint a két nem hozzávetőleg azonos arányban rajong a Titanicért. Hogy minek köszönhető mindez? Elsősorban annak, hogy a Titanic jóval több, mint egy lányregénybe illő mozgóképes románc. Igen, a cselekmény középppontjában tényleg a főszereplők, Rose (Kate Winslet) és Jack (Leonardo DiCaprio) néhány napig tartó, mégis hihetetlenül nagyívű románca áll, de ne felejtsük el, hogy Cameron opusza egyúttal katasztrófafilm is.

Kép: Paramount Pictures

És nem csupán arról van szó, hogy a rendező a 20. század legismertebb luxusgőzösének tragédiáját meséli el, de a szemfüles nézők észrevehetik, hogy a Titanic-katasztrófa egy egész történelmi korszak bukását jelképezi. Ez pedig Cameron modern klasszikusában is gyönyörűen kidomborodik.

A Titanic 1912. április 15-én szállt hullámsírjába. A hosszú 19. század (mely a történettudományban elfogadott konszenzus szerint 1789-től, a francia forradalom kezdetétől egészen 1914-18-ig, az első világháborúig tart), vagy – hogy egy jellegzetesen magyar elnevezést is említsünk – a „boldog békeidők” évtizedei lassan véget érnek. Két évvel később a világégés óriási árnya vetül Európára, s vele együtt más kontinensekre is. Repedezni kezd a hosszú évszázadok óta fennálló világrend, melyben a hagyományos arisztokrácia, illetőleg az időközben megizmosodó polgári réteg vezérszerepe megkérdőjelezhetetlen, s melyben még felfedezhetőek a középkori feudalizmus kísértet-maradványai.

Kép: Paramount Pictures

Cameron Titanicjában az az igazán gyönyörű – és férfiszemmel is lebilincselő -, hogy mindez az apró motívumok szintjén is megjelenik.

Ki ne emlékezne arra a jelenetre, amikor a hajó már végóráit éli, s a díszterembe betóduló víz körülöleli az ikonikus faliórát (a főhősök találkozásának, rügyező szerelmének egyik legfontosabb helyszínét)? A rendező egyetlen képbe sűríti a torokszorító tanulságot: a luxushajóval együtt voltaképpen egy egész civilizáció kövesedik történelemmé. Hiszen hol teremnek később olyan régi vágású, tőrőlmetszett gentlemanek, mint Benjamin Guggenheim (Michael Ensign), aki a legelegánsabb frakkját ölti fel, s kezében szivarral és brandy-vel várja, hogy a habok elnyeljék az első osztályú utasok számára fenntartott pazar fedélzetet?

Jelzésértékű az is, ahogy a film a „felső tízezer” prominens tagjait ábrázolja. A néző könnyen ráeszmélhet, hogy szinte nincs köztük egyetlen tősgyökeres arisztokrata, tősgyökeres nemes sem: Caledon (Billy Zane), Rose vőlegénye cinikus, pénzelvű mágnás, Molly Brown (Kathy Bates) bárdolatlan modorú újgazdag, Bruce Ismay (Jonathan Hyde), a White Star Line hajózási társaság igazgatója gerinctelen férfi, és így tovább.

Kép: Paramount Pictures

Szóval Cameron mintha azt mondaná, hogy „ezekért nem kár”, hiszen már úgyis túlélték saját korukat, s nincs bennük sem erkölcsi tartás, sem pedig nagyvilági elegancia, vagy akár egy cseppnyi szívjóság.

Sőt, a Titanicban a régi arisztokrácia elavult, „feudális” normarendszerét is komoly bírálat éri. Rose és Jack ellenszegülnek a párválasztást és házasságkötést övező merev, ódon hagyományoknak, és kísérletük sikerrel is jár: a lány elszakad Caledontól, s a nincstelen, de jóravaló fiút választja társának. Kettejük kapcsolata ténylegesen be is teljesedne, ha az a bizonyos jéghegy soha nem tűnik fel a horizonton.

Kép: Paramount Pictures

A régi világrend azonban ezzel együtt is bukásra van ítélve, és a Titanic egyik legizgalmasabb aspektusa, ahogy e lassú, de elkerülhetetlen folyamatnak egy apró mozzanatát bemutatja.

Persze a Titanic nem csupán a felsorolt – elsőre talán nehezen észrevehető – értékei miatt lehet rokonszenves a férfinézők számára. Végső soron a 20. század egyik legnagyobb mítoszáról van szó: a korábban elsüllyeszthetetlennek tartott, gigantikus hajó az emberi önhittség és gőg szimbólumává nőtte ki magát. Sőt, a Titanic-katasztrófa a jelenkor embere számára is megszívlelendő tanulsággal szolgál, hiszen ráébreszthet, hová vezethet a megátalkodott gépkultusz és a technikába vetett vak, felelőtlen hit. Hát nem a ma is sokak által áhított, fényes jövőbe.

Kép: Paramount Pictures