Tenet után (helyett) inkább ezt a filmet nézd meg: Corpus Christi ajánló

Az idei év egyértelműen nem a nagy mozis élményeké, és még Christopher Nolan is csak galádul hitegetett bennünket, hogy a Tenet majd kárpótolja a közönséget.

Eldurrantotta ugyan az agyunkat, csak nem úgy, ahogy azt a rendező szándékolta – aki látta a filmet, tudja miről beszélünk, aki nem, az meg minden bizonnyal hallott már róla. Vannak azonban olyan filmek, amelyek lényegesen kisebb költségvetésből, kevesebb lángoló autóval készültek, mégis sokkal tovább a nézővel maradnak – hacsak nem pörögsz azon napokig, hogy merte Nolan megtenni azt, amit -, mert igazi történetet mesélnek el. A lengyel Corpus Christi is ilyen, amit hiba lenne pusztán az elrettentő művészfilm címkével beskatulyázi – annál sokkal komplexebb és maradandóbb.

A februári Oscar-díjátadón a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában indult, a Velencei Filmfesztiválon pedig két kategóriában is megnyerte a legjobb filmnek járó elismerést. Összesen 49 díjat zsebelt be a 2019-es Corpus Christi, ami nagyon jól mutatja, hogy bár művészfilmről van szó, de nem a futottak még elvont kategóriájából, hanem abból a húsba vágóan őszinte fajtából.

Letaglóz, majd megrág és kiköp, de nem abban a fejfás stílusban, mint a Tenet, amit muszáj referenciaként használni, egyrészt mert a mostani helyzetben ez volt a év legmeghatározóbb filmes és mozis élménye és mert a cikk írója egy nap különbséggel látta a két alkotást, így még élesebb volt a kontraszt.

Szóval az egyik sarokban van egy több mint 200 millió dollárból forgatott film, aminek történetén öt-hat évet dolgozott Nolan, és a végén kaptunk egy érthetetlen, értelmezhetetlen valamit. A történet kuszasága talán még nem is lenne akkora baj, hiszen van a filmtörténet remekei között jó néhány, amit nehéz megfejteni, de erre rájön, hogy még a karakterek is idegesítőek, pocsék a vágás és egy műfajtalan katyvasz az egész. A másik sarokban ezzel szemben van egy film, amit nagyjából annyi pénzből forgattak, mint amit a Tenet forgatásán a Robert Pattinson fejére fújt hajlakkra költöttek, és a végeredmény mégis ezerszer értékesebb lett. No lám, mennyivel többet ér egy jó forgatókönyv, mint egy teli buksza.

Apropó, forgatókönyv és stáb. A Corpus Christit Jan Komasa lengyel rendező jegyzi, a forgatókönyvet pedig Mateusz Pacewicz írta. A történet főhőse Daniel, aki emberölés miatt került javítóintézetbe, és az ő esetében a rácsok mögött töltött idő valódi változást hozott, ugyanis a börtönpapnak hála a fiatal fiú rátalált Istenre. Olyannyira, hogy szeretne ő is a papi pályára lépni, ám Tomas atya egyértelművé teszi a számára, hogy hiába szeretné maga mögött hagyni a múltját, az egyház nem fog szemet hunyni felette. Végül feltételesen szabadlábra helyezik, és egy távoli kisváros fűrésztelepén kap munkát. Csakhogy ő inkább a helyi templom felé veszi az irányt, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve azt hazudja, hogy pap. Aztán már hiába próbálna az ablakon keresztül meglógni, elkezdődik a bonyodalmak sorozata, és a következő pillanatban már misét kell tartania és elráncigálják egy haldoklóhoz, hogy megadja neki az utolsó kenetet. Ezek alapján akár egy szélhámos komédia is lehetne a Corpus Christi, ha közben nem árnyékolnák be a társadalmi egyenlőtlenségek, a gyász, a bűn és bűnhődés kérdései.

Milyen sors vár egy javítóból szabadult fiúra? Van lehetősége a kitörésre, a jobb életre vagy életre szóló jegyet váltott az ördögi körhintára? Vajon Daniel képes maga mögött hagyni a szexet és az alkohol- és drogmámorban átbulizott éjszakákat, hogy önmagát és életét Istennek szentelje? Eleget vezekelt már bűneiért? Létezik-e megváltás Daniel és a hozzá hasonlók számára vagy még a szétfröcskölt szenteltvíz sem képes újra tisztává mosni őket?

Az egyéni élettörténeten túl a kis lengyel valóság tárul fel előttünk, ami nem sokban különbözik a kis magyar valóságtól, a templom előtti kis tér például bármelyik hazai falu közepén állhatna, de a történet átgondolt vonalvezetésével felvázolt szociológiai kérdések révén földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül a világ bármely pontján megállja a helyét a film. Érthető módon tökéletesen megérdemelt volt az Oscar-jelölés.

Daniel, vagy ahogy a faluban ismerik Tomas atya ahogy mindinkább otthonosan mozog a helyiek között, egyre több részletet tud meg a kis közösséget megrázó tragédiáról, és egyre jobban belefolyik nemcsak a gyász, hanem a megbocsátás kérdésébe is, amit sokan nem néznek jó szemmel. Mert bár mindig arra panaszkodunk, hogy a nagyvárosi lét mennyire elidegenítette az embereket egymástól, a filmet nézve nem hagy nyugodni a gondolat, hogy azért az se volt sokkal jobb, amikor a faluban mindenki tudott mindent, a kollektív kiközösítésről és bosszúhadjáratról nem is beszélve. A tragédiát követő események arra is rávilágítanak, hogy nem mindig csak az bűnhődik, aki a rosszat elkövette, hanem a stigma a családtagjaikra is átszáll.

A kis közösség dinamikájának része, hogy miként töltik az időt semmittevéssel a jövőkép nélküli fiatalok, de figyelemreméltó karakter a filmben a polgármester is. Már a belépője is zseniálisan megkomponált: abban, ahogy az Audi SUV-val behajt a paplak rozoga portájára minden benne van, amit a kelet-európai politikáról és korrupcióról tudni érdemes. Az sem elhagyangolható tény, hogy a polgármester annak a bizonyos fűrésztelepnek a tulajdonosa, ahol a javítóintézetből szabadult fiúk dolgoznak: jótett az, hogy hátrányos helyzetű fiúkat dolgoztat vagy csak kihasználja őket, és rajtuk gazdagszik meg?

A Danielt alakító Bartosz Bielenia a jó és rossz között őrlődve tökéletes alakítást nyújt a megvilágosodott pap és féktelenül bulizó fiatal szerepében egyaránt. Erre rátesz a szokatlan arcszerkezete is, amivel pár alkalommal ügyesen játszik a rendező. A filmben abszolút Bielenia viszi el a prímet, de a többi színész is hibátlanul hozza a falubeliek karaktereit. És bár a Corpus Christi végén minket sem oldoznak fel, sokaknak talán életükben először egy élvezetes vallásos élményben lesz részük.