Bár valamennyien hatvanas-hetvenes éveiket tapossák, Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Liam Neeson, Harrison Ford és egy seregnyi más klasszikus akciósztár még mindig vakmerő és slágfertig hősöket formál meg a nagyvásznon.
Mi pedig természetesnek vesszük, hogy nemcsak a húszéveseké – na meg a Marvel-hősöké – a világ, hanem velünk vannak – és időnként nagy robajjal rongyolnak be a filmszínházakba – a múlt század legvagányabb hollywoodi fenegyerekei is.
De vajon meddig? Sosem mennek nyugdíjba?
A 2023-as nyári szezont két sikervárományos blockbuster izzította (volna) be a mozikban. Az egyik a Warner, illetve a DC Universe legújabb szuperhősfilmje, a Flash – A Villám, a másik pedig az Indiana Jones-franchise ötödik és egyben utolsó felvonása.
Látszólag nincs semmi közös ezekben a filmekben azon kívül, hogy a mögöttük álló stúdiók abban reménykedtek, mindkettő vastagon hoz majd a konyhára (nem így történt: jószerivel leszerepeltek a jegypénztáraknál). Ugyanakkor szembetűnő, hogy mindkét alkotás marketingkampánya egy idős, de sokadvirágzását élő akciósztár köré összpontosult: az Indy ötödik felvonásában Harrison Ford bújt utoljára, immár 81 évesen a címszereplő bőrébe, a Flash nézői pedig tanúi lehettek, amint Michael Keaton három évtized után újra magára ölti Batman jelmezét. Az már más lapra tartozik, hogy a két színészveterán nagy dérrel-dúrral beharangozott visszatérése miért nem delejezte meg a közönséget, egy valamit viszont dőreség lenne kétségbe vonni: a nyugdíjaskorú akcióhősök virágkorát éljük.
Hogy mi lehet ennek az oka? Triviális „érv”, de attól még tény: még most, 2023-ban is megéri a nyolcvanas évek iránti nosztalgia hullámain szörfözni.
Ennyi idő távlatából már magabiztosan ki lehet jelenteni, hogy valóban ez volt az amerikai akciófilmek aranykora. A robusztus izomzatú, olajosra kent testű világmegmentők – elsősorban Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone – két habkönnyű, de cinikus egysoros között lemészárolták fél Amerikát. Mindehhez nem volt szükség túlságosan kifinomult színészi eszköztárra, sem pedig blikkfangos forgatókönyvre: a néző egyszerűen elmerülhetett a látványban, a brutális vérontás és a bájos férfihumor történeteiben. Ha pedig mindez mélyebb tartalommal – például érdesebb korrajzzal, bújtatott vagy nyílt társadalomkritikával – egészült ki, mint a Rambo vagy a Terminátor esetében, az csupán hab volt a tortán.
Kép: CBS / Terminátor 2. – Az ítélet napja
Az mindenesetre nem véletlen, hogy ezek a filmszériák a mai napig megérintik a publikumot, és nem is kizárólag az azóta felnőtté cseperedett nemzedékeket.
Négy évvel ezelőtt Stallone is visszatért Rambóként, és Schwarzenegger is ismét egy csupaszív kiborg bőrébe bújt a Terminátor-franchise legújabb epizódja kedvéért. Ebből is látszik, hogy ezek a filmfolyamok éppoly elnyűhetetlenek, elpusztíthatatlanok, mint a főszereplőik. Kis túlzással azt mondhatnánk, amíg Schwarzi és Stallone munkaképessége nem romlik jelentősen, ki sem kopnak majd a mozik repertoárjából.
És sorolhatnánk tovább a nyolcvanas évek emblematikus akcióhőseit, akiknek sztár-personájához szervesen hozzátartoznak ezek a felejthetetlen szerepek: a már említett Michael Keatont, az első modern Batmant, az örök Indiana Jonest, azaz Harrison Fordot vagy épp Mel Gibsont, aki Martin Riggsként sziporkázott a Halálos fegyver-mozikban (és aki hamarosan visszatér a filmszéria ötödik részével, melyet már rendezőként is jegyezni fog).
Kép: Warner Brothers / Halálos fegyver 4.
Ezek a veretes mozgóképes mítoszok a jelenünkben is folyamatosan újratermelődnek, ráadásul lehetőséget biztosítanak a bennük szereplő színésznagyságoknak, hogy még „gurítsanak egy nagyot” a nyugdíj előtt. És (eltekintve az új Indy-film, na meg a Flash imént említett fiaskójától) ezek a geronto-akciófilmek tényleg rendelkeznek némi közönségvonzó erővel. Hiszen nem csupán a nyolcvanas évek egykori fiataljai ülnek be rájuk (vagyis nem csak azok a nemzedékek, akik a Schwarzenegger- és Stallone-filmek többségéhez eleinte még csak rongyosra másolt, sokszor „alámondásos” videókazettákon juthattak hozzá), hanem magával cipelik a gyerekeiket és az unokáikat is, így számukra sem csak Chris Hemsworth, Robert Downey Jr. vagy Chris Evans – hogy csak néhány közkedvelt Marvel-színészt említsünk – jelenti majd az akcióműfaj netovábbját.
Egyébként pedig tévedés, hogy minden csak a fiatal nemzedékeken múlna.
A hollywoodi mozik nézőközönsége ma sokkal szélesebb és korösszetételét tekintve is változatosabb, mint mondjuk húsz vagy harminc évvel ezelőtt. Lynda Obst filmproducer már 2014-ben is azt nyilatkozta, hogy a globális nézőközönség egy jelentős részét a boomerek alkotják, vagyis az a generáció, amely épp egyidős a geronto-akciófilmekben látható sztárokkal. A tendencia az azóta eltelt években még markánsabbá vált, köszönhetően nem kis mértékben annak, hogy a modern társadalmakban a középkorú, illetve idős generációk is fokozatosan „megfiatalodnak” – egyre inkább azokat az öltözködési- és életmód-trendeket, szórakozási lehetőségeket keresik, mint a gyermekeik vagy az unokáik. De folytassuk még egy nem kevésbé beszédes adattal: a Brit Filmintézet már 2012-ben arról számolt be, hogy a 45 éves, illetve annál idősebb nézők tették ki az ország moziközönségének 36 százalékát.
És ha már a Marvel-szuperhősfilmek kétségkívül nagy presztízzsel rendelkező színészeit említettünk, arra is érdemes röviden kitérni, miben más mondjuk Vasember, Thor vagy a Fekete Párduc, mint Rambo, Indy, Martin Riggs, Bryan Mills, John Wick és társaik. A szuperhőstörténetek alapvetően valóságtól elrugaszkodott, fantasztikus, csodás elemekkel átszőtt mítoszok, rengeteg képzeletbeli lénnyel, akik sokszor könnyedén áthágják a fizika törvényeit, és némi mágia segítségével még arra is képesek lehetnek, hogy feltámadjanak. A geronto-akcióhősök ezzel szemben akkor is sérülékeny, hús-vér lények, ha bizonyos franchise-okban (például a Mission: Impossible-ben vagy a John Wickben) olybá tűnhet, a meggyötört, öregedő test képes felülemelkedni idő és tér valamennyi korlátján.
Kép: CBS / Rambo
Persze más a helyzet, ha mondjuk Liam Neeson filmjeit szemrevételezzük, aki a 2008-as Elrabolva sikerét követően csatlakozott a nyugdíjaskorú akcióhősök főáramához.
Neeson karaktere (legtöbbször egy kiégett CIA-ügynök vagy levitézlett-kimustrált detektív) a legtöbb darabban diadalt arat a fináléban, és a hollywoodi sztenderdeknek megfelelő happy end sem marad el, de ez egyáltalán nem törvényszerű. A Fehér pokol, az Éjszakai hajsza, Az oltalmazó és a Gyilkos memória egyaránt ékes bizonyítékai annak, hogy bizony előfordul: Neeson figurája nem éri meg a történet végkifejletét. Ez sem jelent persze igazi újdonságot, hiszen minden idők legismertebb westernszínésze, John Wayne sem lovagolt el mindig a naplementébe az élete alkonyán forgatott filmjeiben (gondoljunk csak gyönyörű és szívszorító hattyúdalára, A mesterlövész című klasszikusra), és Clint Eastwood sem sétált el füstölgő pisztolycsővel a színészi búcsújának szánt Gran Torino zárlatában.
A nézőket mindenesetre könnyebben azonosulásra csábítja az az esendőség, ami ezekből a karakterekből fakad, mint a távoli univerzumokban kalandozó, csillogó szuperhősök halhatatlansága. Hiszen épp a drámai tét veszik el egy történetből, ha eleve tudjuk, hogy a főhősnek valójában nem eshet bántódása.
Kép: Becsületes tolvaj
Ráadásul Stallone, Neeson vagy Ford sok esetben még ma is nagyobb húzónév, mint a Marvel-mozik feltörekvő sztárjai.
Persze nyilván sokan tudják, kicsoda Tom Holland, de ne felejtsük el, ő csak alkatrész egy gigantikus gépezetben: bármikor lecserélhető. Előtte már több hollywoodi színész is eljátszotta Pókembert az elmúlt húsz évben, és előre borítékolható, hogy ő sem fog az idők végezetéig a jól ismert hálószövő jelmezében feszíteni. Rambo figurája viszont elképzelhetetlen Sylvester Stallone nélkül, ahogy mondjuk Hannibal Lecter is csak Sir Anthony Hopkins lehet, és Michael Corleonét sem alakíthatja más színész, kizárólag Al Pacino.
És van még egy tényező, ami a kétezerhúszas évek elején is életképessé teszi az idős akcióhősöket, valamint a köréjük épülő filmfolyamokat, ez pedig a nemzetközi politikai helyzet.
Amerika világhatalmi pozíciója most legalább annyira ingatag, mint mondjuk a nyolcvanas évek első felében, a „kis hidegháború” érájában. Egy ilyen válságokkal teli időszakban pedig épp azok a régi arcok teremthetnek biztonság- és komfortérzetet, akik már harminc-negyven évvel ezelőtt is velünk voltak, és az amerikai győzelmi ideológia és individualizmus testesült meg bennük. És – hogy a címben feltett kérdésre is válaszoljunk – amíg a világpolitikai klíma nem változik jelentős mértékben, illetve amíg a Marvel-filmek által sugallt hőskép ellensúlyozást kíván, addig valószílűleg nem tágítanak Hollywoodból a keményöklű „színészmatuzsálemek” sem.
