Képzelt riport a Marvel Morbius doktorával, avagy interjú a vámpírral
Elnézve az ötvenéves Jared Leto elképesztő fiatalosságát és irigylésre méltó energiáját, talán senkit nem lep meg, hogy vámpírnak állt. Sőt, inkább elgondolkoztatja az embert: tulajdonképpen magyarázattal is szolgálhat arra, hogy hogyan konzerválta őt az idő.
Leto a képregényhős szerepeibe is éppúgy belead apait-anyait, mint az Oscar-díjasba. A most mozikba került Morbiuson ez meg is látszik: pont úgy fest benne a színész, mint a rajzfilmekben a pici denevér, amelyik erején felül próbálja levegőben tartani az egész hóbelevancot. Egy képzelt riport erejéig a Jared Leto által megformált Marvel-karakterrel, Dr. Michael Morbiusszal beszélgettünk.
Bányász Attila: A 2019-es forgatást követően a pandémia miatt a Morbius több mint két évre dobozba került. A Marvel Drakulájaként, gondolom, ez Önnek meg sem kottyant.
Dr. Morbius: Nem hinném, hogy a „sötétség hercege” saját magával említésre méltónak találna (nevet – a szerk.). Az ő ereiben ősi – még ha idővel kissé felhígult – vér áramlik, én meg saját magamat kotyvasztottam össze egy steril laborban. De azért értékelem a bókot! A vámpír toposzok nem mindegyike jellemző rám. Ide sorolható a koporsóban héderelés is.
B.A.: Feszület? Karó a szívbe?
Dr. M.: Hogy egy másik klasszikussal válaszoljak: „Kimondottan szeretek feszületeket nézegetni.” Utóbbit meg (sejtelmes mosoly – a szerk.) még nem próbáltam.
B.A.: Ha jól tudom, mindössze félszáz éves.
Dr. M.: 1971-ben láttam meg a napvilágot a Pókember-képregények gonoszaként. Tragikus sorsú, önmarcangoló antihőssé nőttem ki magam, aki kiérdemelt egy saját lapsorozatot. Egy élő vámpír, lélekkel. Tudom, ma már közhely, de ötven éve még frissnek hatott. A Buffy, a vámpírok réme Angelje vagy Anne Rice Vámpírkrónikáinak közkedvelt vérszopói szólíthatnának nagypapinak.
B.A.: A most mozikba kerülő filmje eredettörténet.
Dr. M.: Így van! Bár 1998-ban már majdnem szerepeltem a Pengében. A folytatásban velem akasztott volna bajuszt a címszereplő Wesley Snipes, ha nem vágnak ki a filmből, és száműznek alternatív befejezésként a házimozi-kiadás bónuszai közé. Két évtizeddel később viszont megkaptam a saját filmemet. Tisztességes csere? Ma már igen. A Morbius Görögországgal indít, ahol születtem. Egy ritka vérrendellenesség miatt már gyerekkoromban zárt intézetbe kényszerültem. Nem voltam még vámpír, csupán beteg. Ez az… fogalmazzunk így, „átok”, az egész életemre kihatott.
B.A.: Ma már másként nevezné?
Dr. M.: „Több dolgok vannak földön és égen…” (mutat nevetve magára – a szerk.) Egyébként igen, másként. Nem többnek, mint legyőzendő betegségnek.
B.A.: Nem véletlenül lett biokémikus.
Dr. M.: Nem véletlenül lettem. Tulajdonképpen a saját kezembe vettem a sorsomat. Létezhet-e annál nagyobb kényszerűség, minthogy megmentsd a saját és persze mások életét?
B.A.: Miért utasította vissza a felkínált a Nobel-díjat?
Dr. M.: Mert amiért kaptam volna, az a kutatásaimnak csupán mellékterméke volt.
B.A.: Az Ön által kifejlesztett művérrel milliók életét mentették meg.
Dr. M.: A célomat nem értem el. Így nem több kudarcnál. Azért pedig nem jár semmiféle díj!
B.A.: Maga és a barátja, Milo számára ez talán valóban kevéssé vigasztaló. Beszélne kicsit Milóról?
Dr. M.: Az intézetben ismerkedtünk össze gyerekkorunkban. Együtt nőttünk fel. Két bicebóca az élet rögös országútján! Elválaszthatatlanok lettünk, szinte testvérek. Spártaiak, ahogy ő mondaná. Kevesek a sokak ellen. Később Milo pénzelte a kutatásaimat.
B.A.: Azután is, hogy illegalitásba vonultak?
Dr. M.: Igen, és ezzel kezdődtek a bajok. Tudja… kezdtünk kifutni az időből. A halált nem lehet elodázni. És nem hiszem, hogy bárki is szemrehányást tehetne nekem azért, mert magamon próbáltam ki a kísérleti ellenszert, amely végül szörnyeteggé változtatott. A haldoklás nem átok. De ha másik ember vére tapad a kezedhez, az már igen. Milo azonban… hát, ő másképp látja a világot.
B.A.: Fura ezt hallani egy vámpír szájából! Tehát kettőjük konfliktusa áll a filmje középpontjában. Milo képbe kerülésével meglehetősen kiszámíthatóvá válik a sztori. Hadd legyek az ördög ügyvédje: ez az eredettörténet nem túl eredeti!
Dr. M.: Aláírom, hogy Michael Morbius jobban is megszaggathatta volna a ruháit a vásznon, hogy egy kis mélységet mutasson. De ez nem egy lélektani dráma, mint mondjuk a Joker, hanem habkönnyű Marvel képregény-adaptáció. Ami jellemzően a jó és a rossz küzdelméről szól. De tessék, ám legyen! Milót úgy szeretem, mint az édestestvéremet, ő a lelkem egyik fele. Michael a másik. Így a Morbius tulajdonképpen a lelkifurdalás filmje. Ezzel máris megideologizáltuk a történetet.
B.A.: Elégedett Jared Leto alakításával?
Dr. M.: Jared igazi művészember. És a szerepválasztásaiban végtelenül elkötelezett. A rendíthetetlen konoksága, amellyel a „method acting” révén mások bőrébe bújik, segített neki azonosulnia velem. Amikor a mankóimmal végigtéblábolta a forgatási szüneteket is – jó, hogy nem ment rá a gerince –, már tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Egyébként nem tudom, mennyire tudatosult Önben, hogy Jareddel egyidősek vagyunk.
B.A.: Mit gondol, Leto a DC bohócaként vagy a Marvel vámpírjaként emlékezetesebb?
Dr. M.: Én határozottan jobban állok neki!
B.A.: Leto, Matt Smith és Jared Harris közös jelenete még most is megdobogtatja a szívemet. Kár, hogy végül kihagyott ziccernek bizonyult.
Dr. M.: Ó, nemcsak hallom, érzem is! (félrehajtott fejjel fülel, majd megnyalja a szája szélét – a szerk.) Igen, a Milót játszó Smith végigripacskodja a filmet, de azért vannak jó pillanatai! Tény, hogy A korona hercegeként vagy ki-vagyi-dokiként erősebb alakítást nyújtott. Harris pedig azért olyan halovány, mert így írták meg a szerepét. Nem tehet róla, hogy a kvalitásai kiaknázatlanok maradtak. Milo és Michael esetében a koncepció egy modernkori Lestat-Louis felállás lett volna. Hát, nem sikerült. Jared a forgatáson mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt felmerült a Vámpírkrónikák rebootjának gondolata, és a Csillagainkban a hiba író-rendezője, Josh Boone csak vele lett volna hajlandó Lestatként leforgatni. Nem csodálkozom. Leto kiváló… vámpír alapanyag!
B.A.: Térjünk vissza a vámpírokra: mennyire sikerült megidéznie a filmnek a vérszívó nézőpontot?
Dr. M.: Az echolokáció vizualitása pazar lett. Ez az, ahogy a hangok révén a denevérek és a delfinek képesek feltérképezni a környezetüket. A vérszívók mozgása is jól eltalált, bár elismerem, az akciójelenetek káoszát tényleg csak egy vámpír vagy kolibri tudja nyomon követni. (nevet) A bullet time, igaz, már húsz éves technológia, de még mindig hatásos. Ha már horror, lehetett volna picit ijesztőbb is. Az én ízlésemnek egy kicsit, hmm… vérszegény a produkció!
B.A.: Nagyon bírtam a film „húsvéti tojásait” (easter eggs), mint amilyen a teherhajó neve: Murnau (a klasszikus Nosferatu-film német rendezője). Az ilyenekre szeretünk vadászni a Marvel-filmekben, jár a bónuszpont!
Dr. M.: Fura ízlésre vall, egyem a zúzáját! Én másra szoktam. Verdikt?
B.A.: Nem szabadna a Sonynak csak azért filmet csinálnia, hogy készüljön valami Marvel-film! Filmes szemmel a Morbius rém lapos középszer, tisztes, de unalmas címszereplővel. De a végső szó úgyis a rajongóké! Azt azért cikinek érzem, hogyha egy Marvel-film első érdekfeszítő pillanata a stáblistás várakozásé.
Dr. M: Ezért még a vérét veszem! A filmemben két stáblistába ékelődő jelenet is látható, de a végét nem érdemes kivárni. Ott nincs semmi.
B.A.: Akárcsak az életben?
Dr. M: Hallgasson az újságírói vénájára, és tapasztalja meg személyesen (titokzatos mosoly, hideg tekintet – a szerk.). Rám számíthat!