Keanu Reeves és Patrick Swayze harminc éve lendítenek át minket a Holtponton
Akció, extrém sportok, és mindenen túl mutató férfibarátság: mélyebb és igazabb, mint bármilyen szerelem, mert a kulcsa a megértés, amely egyazon lélek két felét köti össze. Kathryn Bigelow akciófilmje a fantasztikus életérzésével és a lehengerlő atmoszférájával áttörte saját műfaji kereteit, és időtálló klasszikust teremtett.
Kathryn Bigelow határait feszegető, karakán filmkészítő, aki egyaránt otthon érzi magát a szárazföldön, a vízen és a víz alatt is. A női rendező boldogan veti magát elsüllyedt tengeralattjáró, az Irakban küldetést teljesítő tűzszerészek vagy épp a legnagyobb terroristavezér nyomába. Nem zavarja, ha a helyszínen forgatva bepiszkolódik a keze, vagy az inge a hátára tapad az izzadtságtól. Az sem igazán, ha az általa elképzelt üldözési jelenethez sufni tuninggal kell összedobni egy kamerát. Nőként elsőnek vehette át a legjobb rendező díját (A bombák földjén, 2008) az Oscar történetében, amelyet ráadásul az exe, James Cameron orra elől halászott el.
A Holtpont a ’90-es évekbeli remeke, amellyel egyrészt bevezette Keanu Reevest az akciószínészek pantheonjába, másrészt rajta hagyta a keze nyomát az akciófilmek aranykorán.
Bigelow Holtpontja a buddy és a heist, azaz a „haver-” és a bankrablós filmek zsánereit házasította egymással, majd az egészet megmerítette az extrém sportok világában. Ismerős valahonnan? Halálos iramot diktálva olyan magával ragadó módon ábrázolja a szörfözés és az ejtőernyőzés felszabadító mámorát, amely sóvárgást kelt bennünk: legszívesebben mi is deszkára vagy a szédítő mélységbe pattannánk. Siklás vagy szabadesés? Egyre megy! A kulcs a vágy az eggyé válásra, a semmiben való önfeledt feloldódásra és a közösségbe tartozáshoz.
Ez az ihletettség legyinti meg az FBI zöldfülű beépített ügynökét, Johnny Utah-t is, amikor a társa őrült ötlete nyomán egy többszörös bankrablási ügy gyanúsítottjait a helyi szörfös közösségben próbálja megkeresni. Egy szörfös bandába beépülve azonban nemcsak a szerelemre, a barátságra és önmagára lel rá, hanem az elkövetőkre is. Johnny komoly dilemma elé kerül: társait elárulva helyesen cselekszik, velük együtt feladva a megtalált boldogságát is, vagy feledve a régi, kiüresedett életét csatlakozik a kamikaze klubhoz.
Van valami elképesztően vonzó a felvázolt gyökértelen, kötetlen és felelőtlen életmódban, ahol ezek a modern nomádok a hullámokat és az évszakokat kergetik. Számukra, határtalan szabadság formájában, csupán a jelen létezik, a kihívást pedig a nagy ismeretlennel való szembenézés jelenti. Egyre gyorsuló, kamikaze száguldásuk holtpontja csakis a halál lehet, amit a vezérük, Bodhi sosem hallgatott el. Mert a következmények alól még a fene nagy szabadság sem mentesít. A következményekkel mindig számolni kell. A hasnyálmirigyrákban immár 12 éve elhunyt Patrick Swayze teljesen átélte a szellemi guru Bodhi szerepét, és mindent maga akart csinálni a filmben.
Bigelow akciófilmjének gerincét nem a szerelem, hanem egy mindenen túlmutató férfibarátság adja. Ami mögött bizony elbújhat Johnny és Tyler alig bimbódzó kapcsolata. A zöldfülű Keanu Reeves és a pályája csúcsán járó Patrick Swayze páratlan kettősét eltéphetetlenül tartja egyben egy nyers, plátói vonzalom, amelyet az egymás szavak nélküli megértése táplál. A Holtpont erénye, hogy nem hajlandó kimozdulni az akciófilmek komfortzónájából, nem téved át a dráma térfelére, szentimentalizmusát is csírájában fojtja el gyors akcióival. Ma már más film készülne ebből a sztoriból, de a kőkemény ’90-es években Bigelow nemcsak klisékből építkezett, de ő maga is akciófilmes toposzokat gyártott. A film közepén látható gyalogos üldözéses jelenet minden idők legjobbja, amely azóta is számtalan zsarufilmből visszaköszön.
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akiben Lory Petty álomkék szemei a ’90-es években sok mindent megmozgattak: Bigelow tudatosan rombolta le vele a szörfös csaj sztereotípiáját (lásd a Baywatch tévésorozat a parti fövenyen lassítva rohanó, női vízimentőit), amikor hosszú, szőke hajú, telt idomú szépség helyett a nem kevésbé vonzó, rövid, fekete hajú, sportos és öntudatos Petty-t választotta. Ma már elképzelni sem tudnánk nélküle a Holtpontot.
Gary Busey is tudatos választása volt a rendezőnőnek: a szörfös filmek klasszikusának számító, 1978-as Nagy szerdában a színész szerepe szerint még a hullámokon lovagolt, a Holtpontban már kiégve adja tovább a stafétát. Ezért elnézzük Bigelow-nak, hogy Busey-t a 48 óra-filmek Jack Cates-klón szerepére kárhoztatta (igaz, nagyon jól állt neki). A Red Hot Chili Peppers énekesének, Anthony Kiedis-nek a cameójáért pedig jár az ökölpacsi, még akkor is – vagy pont azért -, ha Patrick Swayze jól beveri az orrát.
A stúdió a film tervezett folytatását végül elkaszálta, 2015-ben azonban kapott egy felejthető remake-et, amely az eredetinek – hiába a pazar látvány és akció – a nyomába sem ér. Mit jelentett nekünk az elmúlt három évtizedben Kathryn Bigelow ütős akciófilmje? Nos, holtpontot biztosan nem! Inkább elvágyódást a szürke hétköznapokból, bele az örökké tartó nyárba a szabadság földjén, ahol az ember lelke feloldódik a semmiben. Annak szele legyint meg, amikor kiterülve lebegsz a víz felszínén, nem gondolva semmire, csak önfeledten létezel. Szabadesés önmagadban, amikor a leérkezés sem számít. Csak a repülés. Közelében vagy, amikor hazaérkezel abba a közösségbe, amelyben kitöltöd a hiányjelet. Amikor megkapod, hogy „már csak te hiányoztál”! A Holtpont a mi ötvenéves viharunk. Ezek szerint a következőre még húsz évet várhatunk.
Bányász Attila