Javier Bardem minden, csak nem jó főnök!

A Skyfall főgonoszától egy mérleggyár tenyérbemászó igazgatójáig Javier Bardem tényleg minden szerepet el tud játszani. Bár sokszor bizonyította már sokszínűségét, A jó főnök ismét egy remek emlékeztető erre.

Habár valószínűleg nem ültünk volna be a filmre, ha nem a spanyol színész nevével hirdették volna, végül mégiscsak érdemes volt egy esélyt adni Fernando León de Aranoa új alkotásának.

A 60 éves, házas, de gyermektelen Blanco a több évtizede működő Blanco mérleggyár igazgatója, aki próbálja a tőle telhető legjobb módon irányítani a céget.

Erőfeszítéseinek megvan a gyümölcse, hiszen számos elismeréssel illették a gyárat, amelyet az igazgató édesapjától örökölt meg, és most kilátásba került egy újabb díj, amely a gyárat mint munkaadót tüntetné ki kiválóságáért. Ehhez persze az is kell, hogy a dolgozók elégedettek legyenek és jól teljesítsenek, de természetesen minden épp az ellenőrzés előtti héten billen ki a Blanco által imádott egyensúlyi állapotból.

A cselekmény központi konfliktusa a film elején elbocsátott kétgyerekes dolgozó miatt bontakozik ki, aki nem viselte jól a kirúgást és a munkája visszaszerzése érdekében a gyár kapuja előtt letáborozva tüntet a döntés ellen. A mérleg egyik serpenyőjébe – vagy ha jobban tetszik a ring egyik sarkába – a bérből és fizetésből tengődő kisember került, míg a másik serpenyőben az a tekintélyes gyárigazgató terpeszkedik és billenti a maga oldalára a mérleget, akinek ölébe pottyant a cég, és soha életében nem kellett nélkülözéssel és bizonytalansággal szembesülnie. Az erőviszonyok aránytalanok, a dolgozó mégsem hagyja magát és puszta jelenlétével képes borsot törni Blanco orra alá.

A filmből nem derül ki az elbocsátás oka, ahogy az sem, hogy miért nincs a Blanco házaspárnak gyermeke, aki aztán továbbvihetné a családi tradíciót, a mérleggyártást. Nem keresi a miértekre, a motivációkra a választ, még sincs hiányérzetünk. Az egész film bő egy hetet ölel fel, amíg bepillantást kapunk a gyárhoz fűződő emberek életébe és konfliktusaiba és láthatjuk, ahogy a mindig kedves és illedelmes Blanco próbálja kisimítani a szálakat még az ellenőrzés előtt. Merthogy annál nincs fontosabb, hogy amikor jön a vizsgálóbizottság, minden makulátlan legyen. A lényeg, hogy a külső jól mutasson, nem számít, ha a belső rohad.

A film főbb üzenete a kisember és a tőke konfliktusa, illetve a látszat és valóság parallel létezései könnyen dekódolhatóak a nézők számára, nem kell sokat agyalni rajtuk, ahogy egy “művészfilm” esetében tarthatna tőle az ember, de ez nem is baj. A film szórakoztató, de nem üres szórakoztatást ad, közben két kacagás között van min gondolkodni, de napokig biztosan nem fog elkísérni. Az biztos, hogy Bardem nagyon-nagyon jót tett A jó főnöknek. Az illedelmes, kimért, a mérlegek iránt annyira szenvedélyes, kissé túlkarikírozott karakter, aki még a huszonéves lányokat is a mérlegekről szóló fejtegetéseivel kábítja, úgy funkcionál a filmben, mint a Nap, mindenki más körülötte forog, a hozzá való viszonya határozza meg az adott szereplő helyét a filmben. Bardem széles vállai és színészi tehetsége mindenképpen kellettek ahhoz, hogy elvigye ezt a terhet a vállán.

Ahogy Bardem, úgy a többi szereplő is egyfajta eltúlzott, egyoldalú, néhol már-már bárgyú karikatúrát alakít, így valószínűleg ez is a koncepció része volt, hogy az egész gyár komikus létezése abba a hitbe ringasson bennünket, hogy egy vígjátékot nézünk, pedig valójában finoman adagolja a rendező, Fernando León de Aranoa a feszültséget, fokozatosan rántja egyre inkább csomóba a nézők gyomrát, ahogy száguldunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé.

A jó főnök kitűnő választás, ha elég volt a nyári blockbusterekből és multiplexekből, de azért nem is annyira súlyos látnivaló, hogy megfeküdje a gyomrod.