Houston, ezzel a filmmel van egy kis problémánk!

Roland Emmerich író-rendező szerint a Hold ideje lejárt, ha a Moonfall anyagilag sikeres lesz, akkor az emberiségé is.

„A Hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.” Ezzel a mondattal kezdődik Neal Stephenson monumentális űreposza, a Seveneves – A hét Éva, amely a most bemutatott Moonfallhoz hasonlóan próbálja meg leradírozni az égről a Föld kísérőjét. Ám amíg Stephenson Andy Weir A marsijához hasonló precizitással tudományos tényekből épít föl egy posztapokaliptikus, és persze holdtalan világot, addig Emmerich filmje minden további nélkül leveri az agyunkról az ékszíjat. A német származású író-rendezőnek már régóta bögyében van az emberiség: őslény, űrlény, globális felmelegedés vagy bibliai csapás, egyre megy, csak pusztuljon a férgese!

Holdkelte

Pedig nyomokban a Moonfall története sem nélkülözi a tudományos elméleteket: könnyen bepárásodhat a sci-fi rajongók szeme egy felbukkanó Dyson-gömb (egy csillag köré épített mesterséges héj, amely felfogja a kisugárzott energiát), a nanotechnológia vagy a mesterséges intelligencia láttán, de aztán újra és újra betolakodik a képbe a rendező, hogy megkergült Thanosként hozzánk vágjon egy holdat.

Patrick Wilson eldobja az agyát az űrben (Fotó: Lionsgate)

Sebaj, biztathatjuk magunkat a rendező filmográfiájának ismeretében, meglovagoltuk Godzillát, beleláttunk a Holnaputánba, megünnepeltünk két Függetlenség Napját is, és egy évtizeddel járunk 2012 után, így minket már nem igazán érhet meglepetés. Nem is tévedhetnénk nagyobbat! Emmerich aktuális Csillagkapujának nyúlürege, akarom mondani, féregjárata szédületes mélységek helyett csupán kiábrándító mélypontot rejt magában. Úgy tartalom, mint látvány terén.

Holdfogyatkozás

Az megvan, amikor a NASA igazgatója, a kirúgott űrhajós és az összeesküvés-elmélet megszállott bemegy a kocsmába, mire kibillen a pályájáról a Hold? Nem? Pedig ez nem vicc, hanem a Moonfall szinopszisa. És ez még korántsem minden, amit Emmerich csatarendbe állít, talán nem is csoda, hogy az emberiség napjai meg vannak számlálva. Mert ami a film kétórás játékideje alatt vár ránk, arra bizony még a tudományos közösség sincs felkészülve.

Holdkelte (Fotó: Lionsgate)

A katasztrófafilmek zsánerének megvannak a maguk jól bejáratott sablonjai: az apokaliptikus történéseket számos karakter megfelelően árnyalt figurájának szemszögéből láthatjuk, akik épphogy túlélik (vagy nem) azokat, esetleg valamilyen módon befolyással bírnak (vagy nem) rájuk. A Moonfall sem képes (és nem is kell) kitörni e műfaji keretek közül, azonban figurái szinte karikatúra-szerűen elnagyoltak, a monumentális eseményei (főleg a 2012 vizuális hullámvasútjához képest) nélkülözik a képi kreativitást és az állkoppantó látványt. Steven Spielberg Ready Player One-jának audiovizuális orgiája magasra teszi a lécet a képi dinamizmus terén, tessék legközelebb ezt megugrani!

Holdrengés

A nagy nevek (Halle Berry, Patrick Wilson, Donald Sutherland, Michael Peña) tényleg nem többek puszta arcoknál, tartalom és mélység nélkül. Ha ők nem lennének, hiába a közel 150 millió dolláros büdzsé, a film menthetetlenül lesüllyedne egy Zs-kategóriás Asylum-produkció szintjére (egyébként így is). És nem is elsősorban a látványvilág, hanem a minket hülyének néző forgatókönyv miatt. A következetlenség és a logikátlanság iskolapéldája a film sztorija, amely pedig olyan klasszikusokat idéz meg, mint Tom Cruise Feledése, Jodie Foster Kapcsolata, a Terminator SkyNetje és A Függetlenség Napja.

Ezt mintha már láttam volna valahol… talán egy korábbi Emmerich-filmben?! (Fotó: Lionsgate)

A vicc az, hogy ez az egyveleg még akár működőképes is lehetne, ha a nézője nem csetlene-botlana végig a történet dramaturgiai hibáin. Mert miért is ne lehetne magától értetődő, hogy a rakétaindító személyzetet elbocsátva simán fellőhetünk édeshármasban is egy rakétát az űrbe (az a sok ember ezek szerint nem több, mint biodíszlet)? Vagy hogy egy fegyveres önös érdekből megakaszthatja az USA világmegváltásra kész, finomhangolt katonai gépezetét? Kétpercenként vágják a fejünkhöz az ehhez hasonló „gyöngyszemeket”, melyekből egyet-egyet még megemészt az ember, de egy szekérderéknyi már határozottan bosszantó belőlük.  Míg a 2012-ben a látványelemekre mondtuk, hogy milyen súlytalanok és nélkülöznek minden fizikát, most a már-már parodisztikus történetre süthetjük rá. A Moonfall egy minden téren elkapkodott produkció benyomását kelti, amely nem igazán jellemző Emmerichre. A pandémiával való vesszőfutás pályája legrosszabb moziját hozta ki belőle.

Hmmm… skacok, tényleg ez lenne a forgatókönyv?! (John Bradley, Patrick Wilson és Halle Berry) Fotó: Lionsgate

A film humorfelelőse a Trónok harca Samwell Tarlyja, John Bradley, akit mostanság nagyon felkapott Hollywood. Legközelebb Jennifer Lopez oldalán láthatjuk ismét a vásznon a Valentin-napra időzített Vegyél el romantikus vígjátékban. Övé az egyetlen szimpatikus karakter a paranoiás összeesküvés-elmélet specialista mellékszerepében, és ez sokat elárul a produkcióról. Akárcsak a dilettánsok gyülekezetének beállított NASA.

Holdkóros

A Moonfall valahol ott válna igazán érdekessé, amikor a Hold sötét oldalára tévedünk. Kár, hogy az igazságról Demjén Ferenc már közel fél évszázada lerántotta a leplet: „sajtból van a Hold”. A befejezésre az alkotók gyógyszere végleg elgurult, akárcsak a pályájáról letévedt, a földfelszínen végiggördülő mellékbolygónk. Szívesen beülnék a vászonnak háttal a film rendhagyó vetítésére, ahol a nézőtéren helyet foglaló Neal Stephenson, Andy Weir és a NASA fejeseinek elnyíló szájába dobálhatnám a pattogatott kukoricát.

Roland Emmerich: „El kell pusztítanom ezt a világot!” Fotó: Lionsgate

Talán az alkotók abban reménykedtek, hogy a pandémia elhozhatja a katasztrófafilmek reneszánszát, amelyet a Moonfall lovagolhat meg elsőként, helyette a produkciójuk pont az ellenkezőjét bizonyítja: lejárt lemez, amelyre nem igazán kíváncsi senki. Valahol azonban megnyugtató, hogy Roland Emmerich még most is fáradhatatlanul keresi, hogy mivel tehetne pontot az emberiség történetének végére. A XXI. század Nostradamusa ő, aki mindenre elszánt, hogy előbb-utóbb az arcunkba vághassa: „én megmondtam”!

Bányász Attila