Drámai hangokkal sokkol az új Holokauszt-film

Tíz éven át készült Jonathan Glazer egyedi hangvételű Holokauszt-drámája, az Érdekvédelmi terület (Zone of Interest), mely az auschwitzi láger parancsnokának és családjának szemszögén keresztül mutatja be a borzalmak egyetlen, ám annál felkavaróbb epizódját.

Se szeri, se száma a valóban megrázó, hiteles és nyers Holokauszt-filmeknek, melyek keresetlen őszinteséggel tárják fel a náci Németország által a második világháború során elkövetett népirtás legszörnyűbb mozzanatait. Spielberg Schinder listája, Polanski A zongorista és Nemes Jeles László Saul fia című alkotása egyaránt úgy hozta testközelbe az iszonyatot és a rettegést, hogy alapvetően az áldozatok nézőpontjára összpontosított.

Jonathan Glazer Érdekvédelmi terület (Zone of Interest) című, a jelenlegi díjszezonban számos rangos kitüntetést bezsebelt filmje azonban az elkövetőkre, továbbá azon kívülállókra helyezi a hangsúlyt, akik szem- vagy épp fültanúivá váltak a népirtásnak. Például az auschwitzi láger parancsnokának közvetlen hozzátartozóiként.

A mű főhőse, Rudolf Höss (Christian Friedel) feleségével, Hedwiggel (Sandra Hüller) és gyermekeikkel úgy élnek a koncentrációs tábor közvetlen szomszédságában, mintha egy hétköznapi, kedélyes polgárcsalád volnának. Glazer erre a fonák alaphelyzetre építi szenvtelen stílusú, invenciózus formanyelvi truvájokkal gazdagon tűzdelt filmjét. A néző arra kényszerül, hogy Hössék perspektívájával „azonosuljon”, de – ahogyan azt előre várhatjuk – gondosan körülbástyázott, hamis álomviláguk díszletei olykor-olykor megrepednek, s rajtuk keresztül beszüremlik a letaglózó valóság.

Glazer azonban szinte végig következetesen ragaszkodik a távolságtartó stílushoz. Kamerája nem csókolózik a rettenettel, a direktor inkább a hangok erejére alapoz, amit már a hipnotikus erejű nyitány is megelőlegez. „Azt akartam, hogy a nézők érezzék, alá fognak merülni ebbe a világba” – idézi a BBC Glazer szavait. „Van egy film, amit látsz, és van egy film, amit csak hallasz” – mutatott rá a rendező. Míg a képeken a Höss-család mindennapjainak banális, már-már unalmas pillanatai sorjáznak – sőt a família tagjai olykor viccelődnek azzal, ami a szomszédban zajlik -, addig a hangok egy önálló – sokkal rémisztőbb – történetet mesélnek el.

Az Érdekvédelmi terület zenéjét Mica Levi szerezte (aki már A felszín alatt című 2013-as horrorban is Glazer alkotótársa volt), de a rendező tudatosan minimalizálja a kísérőzenét: helyette a különböző zajok és zörejek uralják a hangsávot. Hatalmas feladat hárult Johnnie Burn hangzástervezőre, akit e munkájáért méltán jelöltek Oscar- és BAFTA-díjra is (utóbbi elismerést be is zsebelte alkotótársával, Tarn Willersszel). A szakember megpróbálta reprodukálni az auschwitzi haláltábor jellemző hangjait: a foglyok kétségbeesett halálsikolyai, az őrök üvöltözése, a pisztolylövések mind-mind meghatározó összetevői a miliőnek, nyílt erőszakot viszont egyetlen töredékmásodpercig sem látunk.

„A hangok révén szándékosan fokoztuk az ellentmondásosságot” – nyilatkozta Burns. „Sikolyt hallunk vagy vonatfüttyöt? Esetleg egy síró kisbabát a házban? Az alaphangulatodtól függően másként azonosíthatod a hangokat az egyes szituációkban. Az elme néha elkezd sajátos látomásokat gyártani, mi pedig olyan képekkel töltjük meg, melyek az emberek kollektív képzeletéből és tudásából táplálkoznak” – magyarázta a hangzástervező.

Burns – aki korábban Jordan Peele Nem (2019) és Jórgosz Lánthimosz Szegény párák (2023) című alkotásához is a nevét adta, elmondta: „Óriási felelősséget éreztem, hogy hűen mutassam be a Holokauszt áldozatait és túlélőit, mindemellett pedig biztosítsam, hogy az egész filmként is jól működik”. A végeredmény több mint meggyőző: a nagyközönségre valóságos mentális-érzelmi pörölycsapásként hatott az Érdekvédelmi terület, amit február 15-től a hazai mozik is játszanak.