Fácán a királyi udvarban – Ilyennek láttuk Kristen Stewart Lady Diana alakítását a Spencerben

Talán soha nem éreztük még ilyen közel magunkhoz Lady Dianát! Gyarló, emberi és esendő; aki folyamatosan keres valamit, ami könnyen lehet, hogy örökre elveszett. Toronyba zárt hercegnő. A szabadság lehet az önmagunkra találás kulcsa?

Sokan sokféleképpen ábrázolták már Diana hercegnőt, képernyőn és vásznon egyaránt. Legutóbb a kevésbé ismert Emma Corrin színésznőt emelte piedesztálra a szerep A korona című nagysikerű tévésorozatban. Alakításáért Emmy-díjra jelölték. Jövőre Elizabeth Debickire vetül majd walesi hercegnőként a brit uralkodóház árnya a Netflix favorit szériájában. De nem maradunk Lady D nélkül A korona két évada között sem.



Van-e még vajon olyan aspektusa Diana hányatott sorsának, amely nem került bemutatásra?

Pablo Larraín rendező bepillantást engedett a Jackieben a First Lady maszkja mögé, hogy a John F. Kennedy özvegyét ért rettenetes trauma és gyász közepette megmutassa magát az embert. Ezek után keresve sem találhattak volna nála jobb filmes szakit, aki

úgy helyezi Dianát a sandringhami kastélyban töltött három karácsonyi nap fókuszába, hogy szusszanásnyi időt sem enged sem a múzsájának, sem nekünk, nézőknek.

A walesi hercegné görcsös mosolya előttünk foszlik a semmibe, felfedve egy kétségbeesett asszony űzött vonásait. Diana egészen az őrület határáig merészkedik, hogy felfedezze a szabadsághoz vezető ösvényt.

Diana hercegnő, valahol máshol (Kristen Stewart) Fotó: Pablo Larraín

A korona négy évadon keresztül mutatta be rendkívül érzékletesen, hogy a királyi udvar hogyan veszik bele a politikai intrikák és a királyi tradíciók útvesztőibe. Az uralkodói elit kiváltságaihoz csak külsőségekben tartozik hozzá a pompa és a csillogás, valójában nem a maguk urai, hanem születési előjogaik foglyai: marionettbábuk, akiket a hagyományok és az országérdekek mozgatnak. Diana kedvességével és szerénységével eszményi hercegnői alapanyagnak ígérkezett, állhatatosságával és szeretethiányával azonban idővel férges almává vált a királyi család szemében. Megtűrt személlyé, aki képtelen jóravaló feleségként felülemelkedni királyi vérből való férje csapodárságán.

Hogy anyátok hol van? Minden bizonnyal megint álom és valóság határán! (Jack Farthing, Jack Nielen és Freddie Spry) Fotó: Pablo Larraín

Larraín nem megy bele az előzményekbe: filmje kizárólag arra a három napra koncentrál, amikor Dianánál betelt a pohár. Ekkor érlelődött meg benne, hogy útjaik elválnak Károllyal. És legfőképp végérvényesen szakít a királyi házzal. Azt hihetnénk, hogy A korona után már nem érhet minket meglepetés: a Spencer katonás nyitánya a rendező hosszan kitartott képsoraival azonban ismételten állkoppantásra késztethet. Új értelmet nyer a „válogatott ételek” kifejezés, amelyhez a katonaság nyújt díszkíséretet. Hasonló meghökkenést kelthet a karácsonyi összejövetelt megelőző és lezáró „mérlegelés” hagyománya, amely súlyra váltja a jókedélyt. Mintha a tradíciók állattá korcsosítanák az embert.

Diana belépője önmagát jellemzi: elszökik a testőrei elől, mert autózni támad kedve, majd eltéved a szülőföldjén, hogy aztán megálljon megszabadítani egy madárijesztőt a kabátjától. Közben elkésik a családi összejövetelről, ezzel is vérig sértve a hagyományokat és az uralkodói házat. Renitens énje képtelen megfelelni a sokszor megalázó és értelmetlen tradíciók sorának, amelynek az egész királyi család a rabja. Őt megfojtja az örökös megfelelési kényszer, amelynek gyönyörű szimbóluma a Károlytól kapott igazgyöngy nyaklánca – pontos mása annak, amellyel a szórakozott férj a szeretőjét, Kamillát is megajándékozta. Érzelmeinek sárba tiprása rendkívül megalázó számára, vigasztalhatatlan boldogtalansága pedig étkezési zavarokban ölt testet.

Egy királyi házasságból kigolyózva (Kristen Stewart) Fotó: Pablo Larraín

Hogyan lehet létezni egy olyan közegben, amely szellemként néz át az emberen? Diana elszigetelődik a hatalmas és rideg kastélyban, ahol a szolgák éppúgy nem veszik emberszámba, akárcsak a családtagjai. Fura különcként tekint rá az egyik, fekete bárányként a másik. Bevarrásra kerülő függönyei nem is a kíváncsi tekinteteket vannak hivatva kint tartani, mint inkább szárnyaló valóját odabenn – így ejti csapdába a lelkét az elvárások tömlöce. Károlynak a szeretet ünnepén egy kedves szava sincs hozzá, késhegyre menő vitáik során a szemébe sem mer nézni az asszonynak. Nem bírja elviselni az egyszerre vádló és sebzett tekintetet.

Furcsa egy világ ez, amelynek múltja és jelene összemosódik, és ennek fényében jövője sincs. Diana a három nap során fokozatosan veszíti el a lába alól a talajt, végül a gyermekkori emlékek és Boleyn Anna királyné alakja menti meg az őrülettől. Tekintetbe véve, hogy Diana 1991-ben boldogtalannak írta le a gyerekkorát, nem igazán pontos a történet, de talán annak fényében szemet hunyhatunk, hogy a Spencer egésze a valóság szineztéziája. Larraín Diana pokoljárására fókuszál, olyan erősen, hogy minket is magával ránt az érzelmek örvényébe.

Amikor Pablo Larraín rendező elemel bennünket a földtől Fotó: Pablo Larraín

Pedig filmje ezúttal kevésbé lírai, mint a Jackie, erről Steven Knight forgatókönyve gondoskodik: imádtam Diana cinikus humorát, amely a dialógusaiban nyilvánul meg. Larraín csak egyszer dobja a lovak közé a gyeplőt, amikor a hercegné hazatér: ez az időn átívelő montázs kétségkívül a film érzelmi csúcspontja, melynek végén a néző Dianával együtt egyensúlyoz az őrület peremén. Az emocionális hatás megalapozója az Oscar-jelölt Jonny Greenwood filmzenéje, amelyben a jazz és a klasszikus zene lejt táncot az érzelmeinkkel.

Kristen Stewart Dianája sokkal természetesebbnek hat, mint A korona Corrinjáé: a színésznő nem bújik művi gesztusok mögé, nem fél megmutatni karaktere gyengeségeit. Pőrére vetkezik, fizikailag éppúgy, mint lelkileg. Nem is tudom, hogy melyik kép kifejezőbb: a teljes báli szettben a toalett ülőkéje előtt térdeplő hercegnőé vagy nagyi bugyiban a csempézett fürdő tükre előtt, az estélyit magához ölelve reszkető meztelen asszonyé? Az egyik emberibb, mint a másik. Még közelebb hozza hozzánk a nép hercegnőjét!

Lady Diana (Kristen Stewart) és fiai, William (Jack Nielen) és Harry (Freddie Spry) Fotó: Pablo Larraín

Diana anya is volt egyben, és fiai jelentették az egyetlen érzelmi fogódzót az érzéketlenné fagyott világában. Van egy jelenet a filmben, amikor Karácsony éjjelén felkelti a srácokat, és igazmondósat játszanak. Stewart és a gyerekek improvizálták a jelenetet, amelynek meg is van a maga bája. Aztán ott vannak a kitűnő mellékszereplők, mint Sean Harris séfje, Darren McGrady, Sally Hawkins Maggieje vagy Timothy Spall szigorú Alistar Gregoryja… csupa létező személy, akik rokonszenveztek, és a maguk módján támogatni próbálták a hercegnőt.

Pablo Larraín kiköszörülte a csorbát, amelyet Stephen King Lisey történetének adaptációjával ejtett. A Spencer elképesztő atmoszférával bír, pazarul visszaadja a hercegnő feltételezett hangulatát, mi pedig együtt veszünk el vele a jólét fojtogató ürességében, ami gúzsba köti ezeket a tradíciókba belefásult embereket. A fácánokat a királyi vadászatok kedvéért tenyésztik. Ezek az önmagukban élet-, és röpképtelen madarak megalázó módon gyakran az autók kerekei alatt végzik. Egy értelmét vesztett tradíció áldozatai, pont amilyennek Diana látta önmagát. A nép hercegnője, aki nem kért sokat az élettől. A tömegek szeretete helyett megelégedett volna azzal az eggyel is. Nekünk mindig is a mosolygó Diana hercegnő jutott. Most végre megismerhetjük a mosoly mögött Diana Spencert is!

Bányász Attila

Hirdetés

Hirdetés

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Share on facebook
Share on linkedin
Share on whatsapp
Share on email
Share on print