A korona negyedik évada fejest ugrik a ’80-as évekbe, és leszedi a királyi családról a keresztvizet. Margaret Thatcher, az első női brit miniszterelnök és Diana hercegnő háttérbe szorítják a királynőt. A Netflix legdrágább produkciója folytatja töretlen és kíméletlen menetelését a brit történelmen keresztül.
A Netflix televíziós sorozatával Peter Morgan író-producer nagy fába vágta a fejszét, és a brit királyi család hátán látott hozzá felaprítani. A II. Erzsébet királynő közel hét évtizedes uralkodásán végigloholó sorozat rendkívül ambiciózus, nagyobbrészt hiteles és csöppet sem szemérmes. Morgan a szerfelett drámai, Golden Globe-díjas A királynővel és a roppant feszült, Oscar-jelölt Frost/Nixonnal bizonyította rátermettségét a politikai témájú filmek zsánerében, a Netflix sorozata pedig kétségkívül felteszi a koronát nemcsak Erzsébet, hanem az ő fejére is.
A korona a ’40-es évek végével veszi fel a történelem fonalát, és gyönyörűen bemutatja, mi vezetetett ahhoz, hogy fél évszázad után ismét királynő kerüljön a trónra. Ezután nemcsak a nagy történelmi pillanatokat idézi meg, hanem az uralkodóház szennyesét is kiteregeti. Nem a hatásvadászat vezérli, inkább az, hogy megmutassa az uralkodói elit emberi oldalát: erényeikkel, és igen, bűneikkel egyetemben. Mindenki esendő, ez az emberi lét velejárója. Akik pedig kevésbé lehetnek önmaguk, azokra ez hatványozottan igaz.
Édesapja, VI. György (a dadogós király, akiről egy évtizede 4 Oscar-díjas film készült A király beszéde címmel) halálával az ifjú és tapasztalatlan Erzsébetre szállt a korona. Nehéz dolog összeegyeztetni a különböző szerepeket (anya, feleség), különösen, ha a királynői abszolút elsőbbséget élvez. Mégis helyt kell állni mind a politikában, mind a magánéletben. Még ha ez azzal is jár, hogy elhidegül a párjától vagy a gyerekeket hónapokra idegenekre kell bíznia. Ilyen, ha az ember elsősorban királynő. Minden egyéb csak másodlagos.
A királynő és fia, Károly (Olivia Coleman és Josh O’Connor)
Ugyanez a helyzet a közeli és a távoli családdal is: a királyi cím árnyéka rájuk is vetül, amelyben csak fázni lehet. A felelősség összenyomja és megnyomorítja a lelket; hogy a pompa és a rivaldafény elég ellenszolgáltatás-e ezért, erősen kétlem. Különösen a legutóbbi, negyedik évad végkicsengése erősen pesszimista: a Buckingham-palota termeit pókhálóként szövi át a reménytelenség, a kétségbeesés és a boldogtalanság. A királyi család az emberségével fizeti meg a vére kékségének az árát. Eközben pedig vadul tombol körülöttük a viharos XX. század.
A korona évadai nagyrészt egy-egy évtizedet ölelnek fel, és két évadonként megújul a teljes színészgárda. Az első kettőben a Millenium Lisbeth Salandereként és Neil Armstrong agilis nejeként megismert Claire Foy színésznő Golden Globe-díjas alakításában láthattuk II. Erzsébetet, akinek idősebb alteregóját a harmadik, és a legutóbbi évadban A kedvencért Oscar-díjat kapott Olivia Coleman játssza. A harmadik évadért ő is megkapta a maga Golden Globe-ját, a mostaniért azonban biztosan nem fogja. Na, nem a rossz színészi játék miatt, hanem mert az X-akták Scully-ja, Gillian Anderson Vaslady-ként és a még zöldfülű Emma Corrin Lady Dianaként ellopja a showt.
A Vaslady és a faragatlan bugrisok (Gillian Anderson és a kabinet)
Ó, azok a csodálatos ’80-as évek, amikor a brit politika lapjait még bájos női kezek keverték! A korona azonban nem áldoz a feminizmus oltárán: „…a nők általában alkalmatlanok magas hivatalokra, mert túlságosan érzelmesek.”, hangzik el a kiábrándító válasz az első női brit miniszterelnök szájából a királyi kérdésre, hogy miért nincsenek nők Thatcher kabinetjében. A később érzéketlenséggel is megvádolt miniszterelnök a pragmatizmus híve, amely áthatja egész ambivalens személyiségét. Thatcher munkamániás, az ünnepnapokat is keményen átdolgozó, állhatatos asszony, aki ráadásul mindenki mást lenéz, aki nem olyan, mint ő – különösen igaz ez az arisztokrata osztály tagjaira. A királyi család vidéki meghívása is csak teher a számára, mert elvonja őt a munkától. „Bugris, faragatlan sznoboknak” tartja őket, és a tervezett, országot érintő változásokban szerepet szán az arisztokráciának is.
A konzervatív párt vezetőjeként radikális elképzelései vannak, amelyekért párton belül is bírálják. Ezzel szemben nézeteiben és magánéletében a hagyományos értékrend mellett tör lándzsát: nemegyszer látja vendégül a kabinet tagjait otthonában, süt-főz nekik vagy egy-egy hosszúra nyúló nap után esténként még kivasalja a férje ruháit. A Vaslady, aki hadat üzen az IRÁ-nak, és megnyeri a brit koronának a Falkland-szigeteki háborút, otthon igazi, hamisítatlan háziasszony.
A tekintet, amely az egész világot elbűvölte (Emma Corrin)
Thatcher asszony nem igazán nyeri el a királyi család jóindulatát, szemben Diana Spencerrel, aki viszont elbűvöli a társaságot. Diana igazi jelenség, aki őszinteségével és természetes kedvességével leveszi a lábáról az embereket. A grófi család sarja óvodai kisegítőként és takarítóként dolgozik. A család jobban megkedveli, mint maga Károly herceg, aki még mindig a férjezett Camilla Parker-Bowles után ácsingózik. Károly és Camilla nem titkolt kapcsolata rányomja bélyegét Lady Diana házasságára. Bár a királyi család örömmel fogadja belépőjét soraik közé (remélve, hogy jó útra téríti a csapodár Károlyt), sosem válik igazán családtaggá. A szeretetéhes lány teljesen magára marad a házasságában. Megkapó, amikor az egyik epizódban görkorit húzva magányosan végiggurul a Buckingham-palotán. Házassága kezdetén alakul ki a bulimiája is, amelytől közel egy évtizedig szenved. Boldogtalanságát és depresszióját ugyanakkor kifelé nem mutatja: a nép jobban kedveli, mint a saját hercegét, Károlyt, bárhol is teszi tiszteletét (Ausztrália, Amerika), elbűvölt rajongókat hagy maga mögött (egy harlemit idézve: “Nem kell odahaza? Mi szeretnénk.”). Károly ezért is gyűlöli, és házasságuk, bár két gyermek a gyümölcse, idővel mind inkább tönkremegy. A herceg szíve másé, ez ellen nem tud tenni egyikük sem.
Mind Gillian Anderson Thatchere, mind pedig Emma Corrin Lady Diana alakítása méltó a sorozathoz. Ketten együtt még Olivia Coleman visszafogott alakítását is elhomályosítják. Nagyobb játékteret kap az évadban a Margit hercegnőt alakító Helena Bonham-Carter, aki egy szörnyű családi titokról lebbenti fel a fátylat, egészen sötét oldalát mutatva meg az uralkodóháznak. Önálló epizódban látható a Buckingham-palotába többször is betörő Michael Fagant, aki szót vált a királynővel is; a rész hátterét a ’80-as évek súlyos munkanélküli válsága adja.
A szépség, de hol a szörnyeteg? Diana egyedül, mint mindig (Emma Corrin)
A korona ezúttal mintha kevesebbet politizálna: érintőlegesen említi az IRÁ-t, többet foglalkozik a Falkland-szigeteki háborúval és egészen mókásan mutatja be a Dél-Afrikai Appartheiddel szembeni szankciók történetét, de a középpontban inkább Lady D és Károly herceg kapcsolata, a Vaslady és II. Erzsébet csörtéi, valamint a család érzelmi kiüresedése áll. Időnként már-már szappanoperához méltó melodrámába csomagolva, de a sorozat végül ezeket a hullámvölgyeket ügyesen lekezeli.
A negyedik évaddal búcsúzik a jelenlegi stáb, a következő etapban a királynő karakterét a Harry Potter-filmek közutálatnak örvendő, rózsaszínbe csomagolt Dolores Umbridge-e, Imelda Staunton fogja eljátszani (papírforma szerint lehetőleg Golden Globe-díjhoz méltón), Diana hercegnőt pedig a Tenetben mindenkit elvarázsoló, nyurga Elizabeth Debicki. Bár korábban Peter Morgan úgy nyilatkozott, hogy az eredetileg hat évadra tervezett sorozatból csak öt fog elkészülni, időközben megerősítést nyert, hogy mégis lesz hatodik. Örömünkre szolgál, mert A korona nemcsak a legdrágább, de egyben a legmerészebb és legjobb sorozata is a Netflixnek, amely kendőzetlenül mutat rá az igazságra: teljesen mindegy, hogy hova születik, az ember mindig csak ember marad, és bizony többet ér egy korona a fogadon, mint a fejeden.
Bányász Attila
