Egy ember elég volt a Cosa Nostra bukásához: Az első áruló története

Nehéz Az első árulóról egyértelműen állást foglalni, és azt mondani, hogy nézd meg vagy ne nézd meg.

Nem egy klasszikus értelemben vett jó maffiafilm, nem ér A keresztapa nyomdokaiba, de nem is szabad a műfajt elindító korszakalkotó művel összehasonlítani, hiszen míg előbbi egy kitalált történet keretében ad bepillantást az amerikai-olasz alvilágba, addig Az első áruló valós eseményeket dolgoz fel. Főszereplője Tommaso Buscetta, aki az első dominó volt a Cosa Nostra végnapjaihoz vezető úton. Nem nevezhető egy izgalmas mozinak, mégis komplexebb élmény nézni a filmet tudva, hogy mindez megtörtént. Bár az eredeti premier elmaradt, most a távmoziban otthonod kényelméből nézheted meg a filmet.

Teljesen őszintén, a márciusi sajtóvetítésen kicsit fészkelődve néztem végig Az első árulót. Nem azért, mert ne lett volna jó, csak a két és fél órás játékidő és a komótosan kibontakozó cselekmény együttesen megnehezíti a befogadást. Ebben a tekintetben sokban hasonlít a film Az írhez, mivel a kritikák ott is azt nehezményezték, hogy túl hosszúra nyúlt (három és fél óra) és túl lassú tempójú. Nem biztos, hogy ez a filmek hibája lenne, sőt. Hozzászoktunk a feszes akcióhoz és a pörgős dialógusokhoz, vegyünk csak egy friss gengszterfilmet, az Úriembereket. Ez az ellentét arra mutat rá, hogy a papíron létező történetekben az alvilági figurák élete jócskán színesebb és izgalmasabb, a valóság azonban kevéssé filmes, és a látványos akciójelenetek helyett sokszor füstös szobákban zajló beszélgetések alakítják az eseményeket. A valósághű narratíva pedig épp a szórakoztató faktorból von le. Felhozhatnánk a Fedőneve: Donnie Brascót, ami ötvözte a kettőt, és izgalmasan mesélt el megtörtént eseményeket, de kis utánaolvasás után kiderül, hogy azért erősen fogott a forgatókönyvírók ceruzája, hogy nagyjátékfilmet faragjanak a történetből. Az első áruló pedig már-már dokumentarista pontossággal igyekezetett katalogizálni az eseményeket.

Marco Bellocchio díjnyertes olasz rendező története a palermói és a corleónei maffia párharcának végső éveit, és a Cosa Nostra, a „Mi ügyünk” felszámolásának krónikáját akarja elénk tárni. A rendező igyekezett magyarázó feliratokkal morzsákat hagyni a maffia labirintusában bolyongó nézőnek, de ezek inkább zavarba ejtőek, mintha minden nevet memorizálni kellene, hogy később kikérdezzék. Akire azonban fókuszálni kell: Tommaso Buscetta, a maffia bérgyilkosa, aki bár a rendszer megbízható eleme, csak egy katona, aki valahol középtájon helyezkedik el a ranglétrán.

Különböző megfontolásokból elhagyja Szicíliát, és szűkebb családjával 1980-ban Brazíliába emigrál, hogy itt felügyelje a heroinbizniszt. Otthonról azonban egyre vészjóslóbb hírek érkeznek, ahogy a corelónei maffia sorra kivégzi Buscetta családtagjait és a palermói maffia köreihez tartozókat. A felvillanó kivégzések kegyetlen képeit csak még rettenetesebbé teszi a folyamatosan pörgő számláló, ami halottak egyre növekvő regimentjét tartja nyilván. Buscettát végül Brazíliában letartoztatják drogügyletei miatt, majd hazaszállítják Olaszországba, ahol alkut ajánlanak neki: beszéljen, és újra a családjával lehet. Persze Buscetta büszke rá, hogy nem köp, de a fondorlatos női trükköket bevető felesége nyomására, és az eseményeket átgondolva végül mégis hajlandó lesz részletesen beszámolni a maffia működéséról és az egyes szereplők ténykedéséről Giovanni Falcone vizsgálóbírónak. A Falcone és Buscetta közötti dinamika a film egyik tartóoszlopa, amiből sokat megérthetünk Buscetta személyiségéből, és arról, hogy mi tette őt az első árulóvá. Ahogy Falconét, úgy a film összes szereplőjét Buscetta körül keringő figuraként látjuk, a hozzá fűződő viszonyuk vonatkozásában ismerünk meg. Ez nem azt jelenti, hogy a többi karakter érdektelen lenne vagy a háttérbe olvadna. Az alakítások életszerűek, hihetőek, de abból, hogy olaszokat olaszokkal játszatsz el, amúgy sem sülhet ki semmi rossz.

A felvezetés után itt kezdődik az igazi történelemlecke, amikor sor kerül az azóta ‘maxiper’ néven elhíresült tárgyalássorozatra. Az egész szicíliai maffiát perbe fogni nem egy babazsúr megszervezése, így egy külön bírósági épületet húztak fel ehhez, ahol aztán a filmet is forgatták. Mint ketrecbe zárt állatok, úgy őrjöngenek a magukat a ma született bárány ártatlanságával felruházó keménykötésű gengszterek. Az alkotók alapos kutatómunkát végeztek, igyekeztek minél pontosabban rekonstruálni az eseményeket, és ezért érdemes megnézni a filmet. Buscetta szembesítése a többi gengszterrel, különösen régi barátjával, Pippo Calóval a film egyik legerősebb jelenete. Ugyanebben a teremben egy másik fontos vallomásra is sor kerül, ami a kívülállók (értsd: nem olaszok) számára plasztikusan érzékelteti, hogy milyen súlya van annak, ha valaki ‘siciliano vero’. Például nem tud olyan nyelven beszélni, amit a szárazföldi olaszok megértenének.

Az első áruló tudta, hogy ezzel a döntéssel saját és családja élete is veszélybe került, de úgy érezte ez a helyes, mert nem ő lett hűtlen a maffiához, hanem az saját alapelveihez. Akik egykor a ’tiszteletreméltó’ megnevezést használva hivatkoztak saját magukra, ma gyerekeket és nőket öltek. A közösség őrzőiből a pénz-, drog- és hatalom megszállottjai lettek, így a Cosa Nostrának már nem volt létjogosultsága. Buscetta egészen a ’90-es évekig vívta a küzdelmet a tárgyalóteremben.

Buscetta nem egy hős, de nem is jó ember. Bérgyilkosként valószínűleg rengeteg embert tűntetett el az élők sorából, és a jó és rossz tettek mennyei listáján csak részben tudta ezeket kiegyensúlyozni a Cosa Nostra megbuktatásával. A film sem akarja kimosdatni a bűneiből, sokkal inkább a tettek, jók és rosszak mögötti motivációkat akarja emberi dimenzióba helyezni. A film ezért nagyon ajánlott azoknak, akiket komolyabban érdekel a történelem és az olasz maffia, de egy jó adag türelemmel is meg lettek áldva. Az otthon kényelmében talán könnyebb is lesz végigülni a két és fél órát.