Chris Pratt listájáról csak golyóval a fejben lehet lekerülni

Ha összezavarodtál, készíts listát, az rendet vág a fejedben. Halállista esetében másokéban is. Főleg, ha golyóval vagy fejszével nyomatékosítod. Ez a Navy SEALs-es őrnagy, James Reece receptje, akinek Chris Pratt alig fér a bőrébe.

Nem véletlenül lehet újabban az az érzésünk, hogy Chris Pratt mindenhol ott van, ész nélkül rontva neki dínóknak, űrlényeknek, szuperhősöknek, a holnapnak vagy a kormánynak, bárminek, amire az amerikai filmipar célkeresztet rajzol. Hollywood ügyeletes Don Quijotéja az a jópofa srác a szomszédból, aki kalandfilmeset játszik. Ez az, ami jól áll neki, amivel a néző könnyedén tud azonosulni.

A pandémia Chris Prattet is a streamingszolgáltatók felé terelte, az Amazon pedig eltökélte, hogy a dínóháton lovagló Űrlordból marcona akciósztárt farag.

Jack Carr húsz évet húzott le a világ egyik, ha nem a legkeményebb különleges katonai alakulatánál, az amerikai haditengerészet tengeri, légi és szárazföldi csapatainál (ismertebb nevükön: Navy SEALs), mielőtt írásra adta volna a fejét. A James Reece őrnagyról szóló könyvsorozata eddig öt kötetet számlál, és hazájában nagy népszerűségnek örvend. A David Baldacci fénykorát idéző első könyv, A végső lista, amelyből Antoine Fuqua rendező-producer tévésorozatot készített az Amazonnak, magyarul is olvasható.

James Reece őrnagynak csaknem az egész alakulata odavész Szíriában egy félresikerült titkos katonai küldetésen. Az agyrázkódással és poszttraumás stresszel küzdő katona emlékei össze-vissza csúszkálnak az elméjében, elbizonytalanítva a lezajlott küzdelem részleteiben. Úgy érzi, hogy egy összeesküvés áldozata, ami megállíthatatlanul sodorja bele a paranoia torkába. Újra és újra elveszíti a lába alól a talajt, aminek előbb-utóbb a szerettei isszák meg a levét. Alig képes különbséget tenni valóság és képzelet között, mégis bosszút lihegve veti bele magát az igazság keresésébe. De vajon ez az egyetemes igazság vagy csak a sajátja?

Doki, árulja már el: miért nem fér az igazság a fejembe? (Chris Pratt) Fotó: Prime

Fuquának jól áll a realista militarizmus (A Nap könnyei Bruce Willissel vagy az Orvlövész Mark Wahlberggel) és a kőkemény bosszúfilm (A védelmező Denzel Washingtonnal), melyeket vegyítve most még felülöntött egy kis politikai és pszichothrillerrel.

A végső lista tulajdonképpen egy izgalmas hibrid: az Összeesküvés-elmélet találkozása a Bourne-rejtéllyel.

Mindezt nyolc epizódra nyújtva. Ezt a nyolc órányi játékidőt azonban nem igazolja a történet. Fuqua semmit nem bízott a véletlenre, a pilot rendezői székébe maga ült be.

A végső lista komor, borongós, szinte kellemetlenül sötét már a felütésében is, és ezt az atmoszférát a legvégéig megőrzi. A pilot nyitó akciója, amely elindítja az eseményeket, meglepően sótlan. Zárt térben, egy csatornában véreztetik ki a kommandósokat, nehezen követhető, csöppet sem látványos módon. A csalódást keltő indítást az íróasztal mögötti, zavaros bűnbakkeresés követi. Az epizód az első fél óra után indul be igazán, amikor a JAG és az NCIS légkörét szinte elvágja a pszichothriller feszültsége, és a néző a főhőssel együtt bizonytalanodik el, hogy mi a fene is az, ami a szemük előtt kibontakozik. Valójában ez a kétség – tényleg összeesküvésről van-e szó vagy csak Reece fejében nagy a baj? – remekül áll a sorozatnak, kár, hogy csak az első két epizódot képes kitölteni.

Forró nyomon (J.D. Pardo és Christina Vidal) Fotó: Prime

A pszichothriller ügyesen alkalmazott eszköze az emlékképek és a valóság közti határ elmosása, amelyet látszólag vágás nélkül oldottak meg. Úgy kell elképzelni, hogy a főhős az amerikai otthona kényelmes nappalijából egyszer csak kilép a közel-keleti harctérre. Ezzel nagyszerűen tükrözik az őrnagy elmeállapotát. Külön említésre érdemes az ablaküvegnek szálló madár vissza-visszatérő emléke és egyben szimbóluma, amelyet mindig újabb és újabb aspektusból és értelmezésben láthatunk.

A harmadik epizódra azonban az alkotók kénytelenek felfedni a lapjaikat, és letenni a voksot. A sorozat ismét zsánert vált: egy akciófilmbe oltott bosszútörténet és egy szürkébe hajló politikai thriller képkockái keverednek a szemeink előtt. Az epizodikusság rendesen le is ülteti a sztorit, a vállalati manipulációkat pedig kifejezetten unalmasan sikerül tálalni, de legalább az akciójelenetek minősége javul. A negyedik részben lezajló mexikói lövöldözés valami egészen pazar, a befejezése pedig kifejezetten brutális.

Bumeráng, tényleg te vagy az? De akkor hol az unikornisod? (Jai Courtney) Fotó: Prime

Az ötödik epizódra A végső lista szökevényfilmmé avanzsál, hogy aztán az utolsó két etapra teljesen magára találjon. A végére erőssé és kifejezetten érdekessé válik a krimiszál, nagyobb hangsúlyt kap Constance Wu egyébként jól eltalált újságíró karaktere. A végső lista története kiszámítható ugyan – mégiscsak egy bosszúfilm –, de sokkal fontosabbakká válnak a Reece címbéli halállistáján gyarapodó nevek helyett a „hogyanokra” és a „miértekre” adott válaszok. Dirr-durr akció mellett a gyógyszeripari magántőke és az állami korrupció konvencionális táncában is gyönyörködhetünk. Teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz szándék vezeti-e az embert, ha a végeredmény ugyanaz. A következményeket mindig fel kell vállalni.

Én nem Chris Prattet választottam volna James Reece őrnagy szerepére. Ő ehhez a figurához túl érzékeny, és az alakítását elnézve nem is igazán tud mit kezdeni vele. Kevés ide a fájdalmas és megtört nézés, valami hiányzik, ami pont a meghittnek távolról sem nevezhető családi pillanatokban a legnyilvánvalóbb. A fegyver azonban jól áll a kezében, de ezt már a Zero Dark Thirtyben is megállapíthattuk. A leghitelesebb karaktere a sorozatnak Taylor Kitsch, aki viszont bele is kényelmesedett már a laza ex-kommandós szerepekbe.

Fegyvertársak (Chris Pratt és Taylor Kitsch) Fotó: Prime

Jai Courtney ezúttal nem szúrja el a filmet, mint tette azt a Terminator vagy a Die Hard esetében, bár sokat hozzá sem tesz. Szemben Jeanne Tripplehorn színésznővel, aki a kevés játékideje ellenére egy árnyaltabb miniszteri szerepben láthatunk. Ismerős lehet a Kemény motorosok spin-offjából, a Mayans M.C. tévésorozatból az Ezékielt alakító J.D. Pardo, akit karizmatikus FBI ügynökként látunk viszont. A Vészhelyzetben Romano doktort játszó Paul McCrane most nem sok vizet zavar, akárcsak egy apróbb mellékszerepben Arnold Schwarzenegger fia, Patrick sem (Pratt Arnold lányát, Katherine Schwarzeneggert vette feleségül, amivel a színész kvázi beházasodott a Kennedy családba). Feltűnik még a sorozatban a James Reece-regények szerzője, Jack Carr is: ő az a bérgyilkos, akit a főhős a nyílt utcán lő le az autójában.

Az egyenetlen színvonal dacára A végső lista nem rossz tévésorozat. Ha valahogy be kellene határolni, azt mondanám, hogy lényegesen jobb, mint A holnap háborúja, de gyengébb a februárban debütált (tehát nem a Tom Cruise-os) Jack Reachernél. A szerző Jack Carr nagyon is tisztában van azzal, hogy mit beszél, elvégre a hadsereg berkeiből érkezett. Ráadásul egy lerágott csontnak számító témát – amit többek közt a Jákob lajtorjája is sikeresen földolgozott – aktualizál, ráirányítva a figyelmet a katonai veteránok kiszolgáltatott helyzetére. Szinte mellbe vágó az a mondat a sorozatban, hogy ha egy katona begőzöl, és kiirtja a családját, az kisebb hírértéket képvisel ma az amerikai médiában, mint egy bérgyilkosság. Mert annyira mindennapos. A végső lista segélykiáltás, amelynek a végén nem lobog az amerikai zászló büszkén a szélben, hanem inkább elemészti a tűz.

Bányász Attila