A Menekülés egy afgán menekült szemszögéből mesél a szemkendős és részvétlen világunkról. Az életrajzi dokumentumfilm szétfeszíti a műfaji kereteit, és nemcsak a kézzel rajzolt animációja miatt.
Először fordul elő az Oscar-díj történelmében, hogy egy filmet egyszerre jelölnek a legjobb dokumentumfilm, animáció és nemzetközi film kategóriában. Meggyőződésem, hogy valamelyikben győzni fog. Jonas Poher Rasmussen rendhagyó interjúja rádiós produkciónak indult, egészestés rajzfilm lett belőle. Az életrajzi történet levetkőz minden riportjelleget, hogy húsbavágóan aktuálissá és mélyen személyessé váljon. A képzeletünkben a vasfüggönyt dühödten rázó migráns arcot kap.
A neve Amin. Nem dühös. Kétségbeesett. Csak életben akar maradni. Túl sokat szeretne?
A Menekülésben Amin húsz éve őrizgetett titkáról hull le a lepel. Ez az ő „coming outja”, bár nem úgy, ahogyan azt gondolnánk. Az azonosságtudatunk része saját múltunk is egyben, de mi a helyzet akkor, ha megfoszt tőle a társadalom és a történelem? Hogyan hat az identitásunkra, ha csak hamis emlékekből építkezhetünk? Amin elvesztett valamit útközben. Hogy mit, arról most fellebbenti a fátylat. Nikolaj Coster-Waldau, A Trónok harca Jamie Lannistere (északi kalandjáról legutóbb itt írtunk!) és A fém hangja siket dobosaként Oscarra jelölt Riz Ahmed egy emberként álltak be a produkció mögé, miután megtekintették.
Mindenütt ugyanazt jelenti gyereknek lenni. Az élet a nyolcvanas évek Afganisztánjában – legalábbis a fővárosban, Kabulban – gyerekszemmel nem sokban különbözött a miénktől: akcióhősök poszterei a gyerekszoba falain, menő nyugati zene, labdajáték és fejkendő nélküli nők az utcán. A gyerek tapasztalhatja meg csak igazán a teljes, határtalan szabadság érzését, a felnőtteket gúzsba kötik a következmények. A Menekülés gyerekkori visszapillantása hatalmas nosztalgiával bír, ami a nézőjében is megmozgatja az emlékeket. Amin idilli világára egyedül az apa hiánya vetett árnyékot. Az egypártrendszer valós vagy vélt ellenségeit itt is száműzték a társadalomból. Mint említettem, Afganisztán nem sokban tért el anno hazánktól.
Az afgán polgárháború a gyerek Amin számára sokáig nem jelentett semmit. A kényszersorozásokkal legyintette meg először családját a történelem szele, amely végül felkapta, és messzire ragadta őket. A katonák afgán tinédzserek ezreit hurcolták el az utcákról a frontra. A háború zsenge húsra éhezett. A szovjetek kivonulásával váratlanul magára maradt Afganisztánban a mudzsahed a nem igazhitű lakosságon készült megtorolni a sérelmeit. Aminnak és családjának menekülniük kellett. Az egyetlen ország, amely megadta számukra a turistavízumot az épp darabokra hulló Szovjetunió volt.
A kommunizmus bukása után a kiábrándult oroszokra éhezés, hiperinfláció, emelkedő bűnözési ráta és üres boltok vártak. Az animációt az alkotók archív híradós felvételekkel egészítették ki. A korabeli tudósításokból süt a csalódottság és a beletörődés. Az afgán menekültek Moszkvában cseberből vederbe kerültek, ráadásul a vízumuk lejártát követően számíthattak az orosz rendőrség folyamatos zaklatására.
A rend korrupt őrei a menekülteken élősködtek. Amíg a migráns pénze el nem fogyott, maradhatott, különben kíméletlenül kiutasításra került az országból. A visszatoloncolás Afganisztánba pedig egyet jelentett a halállal. A szemrevalóbb afgán nők más módon is fizethettek a tartózkodásért. A Menekülés e képsorai láttán garantáltan nehezen csúszik majd le a hamburger a torkokon Moszkva első mekis éttermében. Az afgánok tranzit megállóként tekintettek Oroszországra. Sokaknak mégis végállomásnak bizonyult.
Nehéz az embernek megértenie, hogyha az életéért kell futnia, akkor miért kell zárt kapukat döngetnie. Az afgán menekültekből nem kért Európa. Az észteknél például borzalmas körülmények között sínylődtek hónapokig, míg döntéskényszerbe nem hozták őket: maradhatnak, ahol vannak, elkülönítve a fertőben, vagy mehetnek vissza Moszkvába. Ahol persze már várta őket az orosz hatóság, hogy továbbküldjék őket Afganisztánba. Dominó-effektus. Még „szerencse”, hogy, ugye, az orosz rendőrök korruptak!
Egyetlen “járható” útként marad az illegális határátlépés, ám az embercsempészet veszélyes és drága, ahol a magasabb ár sem garancia a kényelemre és a biztonságra. Vagy akár az életben maradásra. Egy többtagú család számára pedig egyenesen megfizethetetlen. Gyakori, hogy az illegális bevándorlók azért gürcölnek éjt-nappallá téve, hogy előteremthessék a pénzt, amellyel biztonságba juttathatják a családjukat Európában. Súlyos összegeket nyel el az embercsempészet feneketlen torka.
Amin is így kerül végül gyerekfejjel Koppenhágába, magára utalva és teljesen egyedül egy idegen országban, egy más kultúrában. Csak az embercsempész által szájába rágott történetre támaszkodhat, hogy a háborúban meghalt a családja. A hamis szavak varázserővel bírnak: bezárják az Afganisztánba visszavezető ajtót. Azonban megvan az a rossz szokásuk is, hogy sokszor elismételve igaznak tűnnek.
Menekülés közben az embernek kurva gyorsan fel kell nőnie. Pedig a felnövéshez, akárcsak a bizalomhoz, idő kell. A visszatoloncolástól való rettegés képes megmérgezni a lelket. Egy hazugság pedig az egész életet. Amin évekig nem merte elmondani senkinek az igazságot a családjáról. Emiatt pedig nem lehetett mások szemében önmaga. Valaki mást láttak benne, ez pedig megmérgezte a kapcsolatait. Inkább választotta a gyorsabban megtérülő karriert, amellyel enyhíthette valamelyest a mardosó bűntudatát: mennyi mindent megtett azért a családja, hogy ő most itt lehessen, Európában. Tartozik nekik. Amit meg kell értenie Aminnak, hogy a szerettei nem egy hivatáshoz teremtettek neki lehetőséget, hanem a élethez.
Nem csoda, hogy az immár megbecsült egyetemi kutatóban mennyire felértékelődött a család intézménye. Referenciaponttá vált Amin kaotikus életében. Évekbe telt, mire újra találkozhatott velük. És rettegéssel töltötte el, hogy újra elveszítheti őket. Amin ugyanis fiatal kora óta tisztában van vele, hogy a férfiakhoz vonzódik. Ám Afganisztánban a homoszexualitás nem létezik. Még szavuk sincs rá. Egy tradicionális afgán család számára nincs ennél nagyobb szégyen. A Menekülés egyik jelenetében a Koppenhágába megérkező kamasz arra kéri a gyermekvédelmi hatóságot, hogy gyógyítsák ki a vonzalmából. Helyette Aminnak meg kell tanulni elfogadnia, mi több, felvállalnia önmagát. Ez jelenti a kulcsot a boldogsághoz.
Amin mintha egész életében futott volna. Előbb a tálibok és az oroszok elől. Majd a családja és önmaga elől. Vajon véget vethet valaha ennek a menekülésnek? A valóságban mindenképpen. Lélekben még hosszú út áll előtte.
Bányász Attila
