Alexander Payne (Schmidt története, Kerülőutak, Nebraska) egyszerű vonalvezetésű, de színvonalasan megmunkált karácsonyi filmmel jelentkezett, mely vetekszik a nyolcvanas-kilencvenes évek legszebb és legnemesebb felnövéstörténeteivel.
Payne, a dramedy műfajának koronázatlan királya szinte mindig ugyanazzal a cselekménysémával dolgozik. Egymástól homlokegyenest eltérő, elfojtott traumákkal küszködő férfihősei érzelmileg és földrajzilag is óriási távolságokat járnak be, hogy aztán révbe, vagy épp a kételyek, a félelem, a kétségbeesés útvesztőjébe érkezzenek. Ecsetkezelése az évek során alig-alig módosult: az egyszerre kacagtató és szívszorító Schmidt története, a szertelenül gunyoros Kerülőutak és a hetvenes évek road movie-jait idéző Nebraska mind-mind ugyanazt a problémakört járja körül, legfeljebb a perspektíva változott.
Ebbe a sorba illeszkedik Payne legújabb dolgozata is, a The Holdovers. A történet 1970 karácsonyán játszódik egy New England-i bentlakásos iskolában. A nebulók többsége repesve várja az ünnepi szünetet, azonban akadnak tanulók, akik eltáv helyett – merő kényszerűségből – a szigorú intézmény falai között töltik az év utolsó napjait. Az elit suliban dekkoló “ünnepi árvák” (angolul “maradványok”, azaz “holdovers”) felügyelete a morózus és távolságtartó történelemtanárra, Paul Hunhamre (Paul Giamatti) hárul.
A Paul gondjaira bízott diákok kis társasága egy szép napon egyfősre apad: végül csak a megrögzött bajkeverő hírében álló Angus (Dominic Sessa) marad, házsártos hősünknek tehát vele, és a vietnami háborúban frissen elhunyt fiát gyászoló főszakáccsal, Mary-vel (Da’Vine Joy Randolph) kell elütnie a drága időt. A The Holdovers e három, teljességgel különböző jellem közös kalandjainak egyszerű, de színvonalas története. Angus szülei közönyével, Paul a lelkét belülről őrlő magánnyal, Mary pedig a gyásszal dacol – de vajon hogyan tudnak egymáshoz kapcsolódni, és egymás révén túllendülni a holtponton?
Payne és David Hemingson forgatókönyvíró apránként mélyülő, komótos történetben mesélik el e három figura kálváriájának és megigazulásának történetét.
A cselekmény – ahogy azt a rendezőtől már megszokhattuk – pikareszkszerűen töredezett, a dévaj, de a közönségesség határát nem súroló poénok szinte minden esetben nagyot szólnak, az információadagolás üteme is jó, de a The Holdovers legfontosabb erénye a színészi alakításokban rejlik. Giamatti, aki 19 éve, a már említett Kerülőutakban állt utoljára Payne kamerája elé, valóságos színészi mesterkurzussal felérő performansszal kápráztatja el a publikumot. Játéka rugalmas és ezerárnyalatú, s a színész bámulatosan kerüli el az öncélú ripacskodás buktatóit. Az újonc Dominic Sessa méltó partnere a lázongó, de intelligens kamasz szerepében: már ketten is felperzselnék a vásznat, ám a dinamikus duót pompásan egészíti ki Da’Vine Joy Randolph érzékenysége, empátiája, karakterének keserédes melankóliája.
A The Holdovers a történet bizonyos fordulataival, a miliőfestésével, a karakterábrázolásával a nyolcvanas-kilencvenes évek olyan emlékezetes felnövéstörténeteire is kikacsint, mint a Nulladik óra (1985), a Holt költők társasága vagy (1989) vagy az Egy asszony illata (1992), miközben végig érződik rajta a kizárólag a rendezőre jellemző, rezignált derű és lefojtott életigenlés.
A produkció érdekessége, hogy bár digitális kamerával készült, az alkotók a korhűség illúziója érdekében megpróbálták reprodukálni az 1970-es évek nyersanyagra (celluloidra) forgatott filmjeinek képi világát. A The Holdoversben így szándékolt kópiahibákat, szemcséket, szennyeződéseket is felfedezhetünk (erre az ötletes stilizációra az utómunka szakaszában került sor).
Alexander Payne új rendezése maga a tökéletes karácsonyi film. Nem szirupos, nem akarja mindenáron megváltani a világot, és még a könnyzacskóinkat is megkíméli. Ennek ellenére – sőt: épp ezért – átforrósítja a szívünket.
(Kiemelt kép: FOCUS FEATURES)
