3 zseniális film, amiről alig beszélnek, de Oscart kiáltanak

Noha még csak november végén járunk, a világ filmrajongói máris azt latolgatják, hogy vajon mely nagy port kavart mozik zsebelhetik be a fődíjat a 2025-ös Oscar-gálán. Most három olyan alkotást ajánlunk a figyelmedbe, melyre a Gladiátor második része, Pedro Almodóvar szívfacsaró melodrámája és Demi Moore brutálisan felkavaró testhorrorja mellett alig-alig hull némi reflektorfény.

Habár még csak november végén járunk, a legelszántabb cinephile-ek már lelkesen találgatják, mely nagy kritikai- és közönségsikernek örvendő mozik tarolhatják majd le a mezőnyt a 2025-ös Oscar-gálán. A felhozatal idén különösen erősre sikeredett, hiszen Ridley Scott végre tető alá hozta a Gladiátor negyedszázada várt folytatását, Pedro Almodóvar vadonatúj rendezése az eutanázia különösen érzékeny témáját boncolgatja, Coralie Fargeat A szer című – részben cronenberg-i hagyományokat folytató – fesztiválkedvenc testhorrorja pedig visszahozza a köztudatba a kilencvenes évek egyik legmenőbb hollywoodi színésznőjét, Demi Moore-t, miközben a sztáripar működésmódjával, valamint a megveszekedett fiatalságkultusszal kapcsolatban is erőteljes állításokat fogalmaz meg.

De az illusztris sort a Timothée Chalamet nevével fémjelzett Bob Dylan-biopic-kel (A Complete Unknown), s az Adrien Brody főszereplésével készült epikus történelmi drámával, A brutalistával is folytathatnánk.

Ám érdemes most kicsit eltávolodnunk ezektől a címektől, hiszen már viszonylag régóta keringenek a köztudatban, impozáns színészgárdát vonultatnak fel, sőt zömüket nagy tekintélynek örvendő rendező készítette. A BBC cikke alapján most három olyan díjvárományos mozgóképet mutatunk be, amire az elkövetkezendő hónapokban érdemes lesz fokozottan figyelned.

Konklávé (Conclave, 2024, r.: Edward Berger)

A Konklávé című brit-amerikai thriller világpremierjére még augusztusban, az 51. Telluride Filmfesztiválon került sor, október 31-én viszont a hazai mozik is műsorukra tűzték. Edward Berger feszült, intelligens és elsőrangú színészi alakításokban gazdag thrillere összességében pozitív véleményeket kapott az ítészektől – különösen a mű operatőri megoldásait méltatták -, de nem csupán ezért, hanem módfelett érdekes alaptémája miatt is érdemes tenni vele egy próbát. A történet szerint a pápa halála után a bíborosok – a hagyománynak megfelelően – konklávéra gyűlnek össze, hogy megválasszák az elhunyt katolikus egyházfő utódját. Lawrence bíboros (Ralph Fiennes) dékánként vezeti a konklávét, közben pedig a halott pápa egyik féltve őrzött titkát is megpróbálja megfejteni. A katolikus egyház berkein belül játszódó, de akár politikai thrillerként is értelmezhető Konklávé művészien agyafúrt, okos darab, Ralph Fiennes pedig kiváló teljesítményt nyújt a kétségek közt őrlődő – önnön hitét is megkérdőjelező – főszereplő bőrében. A BBC már most borítékolja, hogy a Konklávé is versenyezni fog a legjobb filmnek járó Oscar-díjért, de valószínűleg Fiennes és az Aldo Bellini bíborost megformáló Stanley Tucci is begyűjt majd egy-egy jelölést.

Nickel Boys (2024, r.: RaMell Ross)

RaMell Ross történelmi drámája Colson Whitehead 2019 nyarán megjelent, nívós díjak sokaságával elhalmozott regényének nagyvásznas adaptációja. A sztori az 1960-as évek elején, Floridában játszódik, amikor a hamar árvaságra jutott fekete kamaszfiú, Elwood egy Nickel Akadémia nevű javítóintézetben találja magát, ahol a nevelők – legalábbis az üres lózungok szerint – „becsületes és tisztességes” embereket faragnak a jellemzően család nélkül tengődő, kiszolgáltatott és céltalanul lézengő fiatalokból. Ám a Nickel Akadémia igazából a becstelenség és a gátlástalanság tűzfészke: a hatalom érzésétől megrészegült, szadista nevelők nemcsak bántalmazzák, de szexuálisan is zaklatják a diákokat, akiknek kifinomult és ravasz túlélési technikákhoz kell folyamodniuk, ha szeretnének ép elmével kikerülni az iskola falai közül. Ross, aki 2018-ban már készített egy Oscar-jelölt dokumentumfilmet az alabamai Hale megyében élő afroamerikaiak viszontagságos életéről (Hale County This Morning, This Evening), szinte az egész történetet a főszereplő srácok szemszögén keresztül mutatja be, olyasfajta személyes és immerzív élményben részesítve a nézőközönséget, melyre mostanában csak a nívósabb videójátékok képesek. A cselekményvezetés és a vizuális stílus e különlegessége már önmagában garanciája annak, hogy a Nickel Boys több komoly díjat is elhódítson a következő időszakban, és arra is mérget vehetünk, hogy az Amerikai Filmakadémia sem fog megfeledkezni e szívfacsaróan őszinte drámáról.

Emilia Pérez (2024, r.: Jacques Audiard)

Jacques Audiard (A próféta, Rozsda és csont, Testvérlövészek) eklektikus műfajú – a musicalt a thrillerrel, a komédiával és a krimivel vegyítő – munkája egy transznemű mexikói gengsztervezérről szól, aki eljátssza a saját halálát, új identitását pedig gondosan eltitkolja felesége és gyermekei elől. Hősünk ezt követően egy nagy cégnél tengődő, túlképzett ügyvédnőhöz fordul segítségért, hiszen eltökélt célja, hogy végre szakítson kétes múltjával, és azzá a nővé válhasson, aki mindig is lenni szeretett volna. A vibráló erejű, provokatív és letaglózó stílusú Emilia Pérez könnyen elhódíthatja a legjobb nemzetközi filmnek járó aranyszobrot a jövő évi Oscar-gálán, de a protagonistát alakító Karla Sofía Gascón is számíthat egy jelölésre a legjobb női főszereplő kategóriájában. Sőt, külön kell szólnunk Zoe Saldanáról, az Avatar női főszereplőjéről, aki az ítészek szerint szintúgy fergeteges alakítást nyújt a már említett ügyvédnő szerepében. Sőt, ha a Netflix kampánya kellően hatásosnak bizonyul, a két színésznő mellett akár Audiard is kaphat egy rendezői jelölést.