A minap olvastam egy interjút Vekerdy Tamással. Annyira szépen és egyszerűen összefoglalta saját gondolatait az apaságról. Olyannyira, hogy én is elkezdtem gondolkodni a sajátomon.
Három gyereket nevelek és az igazat megvallva amióta megszülettek, körülöttük forog minden. Persze igyekszik az ember saját magára, a házasságára is időt szánni, és így hat év távlatából elmondhatom – mert igen, ennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek -, nem biztos, hogy az a legjobb stratégia, ha köréjük rendezzük be az életünk.
Sokkal inkább az, ha ők illeszkednek a miénkbe.
Megértem a most kérdőre vonó szemöldököt, mindjárt ki is fejtem a gondolatot! Szóval, miközben az apaságomon és Vekerdy szavain gondolkodtam rájöttem, hogy sok esetben rohanunk a gyerekek után, igyekszünk a társadalmi elvárásoknak megfelelve nekik is mindent megadni. Különórák, programok, szülinapi zsúrok és még sorolhatnám. Pedig nekik nincsenek kialakult társadalmi elvárásaik, mindent a mi és a környezetük alakít ki bennük.
A világuk a család és a szeretet, főleg a gyerekkoruk elején. Mivel mintákat kapnak, később is ehhez a szeretethez nyúlnak majd, azokhoz a lélekmintákhoz, amiket tőlünk, a szüleiktől kapnak, kaptak.
Sokszor érzem úgy, hogy elveszek a saját szülői elvárásaimban és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Szabályokat állítok magamnak mint édesapának: akkor csinálom jól, ha elviszem ide vagy oda őket, akkor vagyok jó apa, ha megkapják ezt vagy azt. Nagy fenéket!
Ahogy Vekerdy is mondta ebben az interjúban, akkor csinálom jól, ha leülök melléjük játszani, ha gurítom azt a labdát, ha össze pattintom azt az építőkockát, ha én leszek a sárkány, aki elől el lehet menekülni, ha megtanítom őket mosogatni, hajtogatni, közösen a „régi, megszokott” életemben élni.
Természetesen a közös programok és a szocializáció is nagyon fontos, ezek az érzelmi szálak lesznek erős alapjai a kapcsolatunknak, melyek később emlékekben gyűrűznek majd.
Rá kellett viszont döbbennem arra, hogy az életünket alakítottuk a gyerekekhez, nem pedig a gyerekeket formáltuk az életünkhöz. Hatalmas a különbség, és ha nem vesszük észre idejében, több kárt csinálhatunk mint hasznot.
Hiszen valljuk be, mind önálló, egyenes, magabiztos felnőttként szeretnénk látni gyermekeinket. Ehhez igenis szükség van az alkalmazkodó képességhez! Ez a lépés pedig azzal kezdődik, hogy meg kell értsék, ők már egy életbe, egy működő rendszerbe csatlakoztak.
Vitathatatlanul a legfontosabb tényező a minőségi idő a gyerekekkel, éppen az az idő, amire a hétköznapi rohanásban, valljuk be maximum a kapkodás jut.
Pedig a közös játékok, az esti mese, a vacsora közbeni hatalmas beszélgetések és a vicces táncok a vacsora elkészítése közben, mind-mind számítanak.
Igyekszem ilyen édesapa lenni, ölelni szeretni őket, nem bírálni, jól nevelni, utat mutatni. Sok-sok szeretet adni, mégis sokszor kapom meg tőlük , hogy milyen sokat emelem fel a hangom. Először, nem értettem, majd rájöttem ezek a negatív emlékek tízszeresen élnek bennük, nem érdekli őket, hogy te egész nap dolgoztál, fáradt vagy, vár a házimunka, mert ők csak rád várnak. RÁD! Arra a szülőre, aki nyugodt, rájuk figyel és így oldja meg a közös feszültségeket is.
Hidd el, tudom milyen nehéz! Jelenleg egy hat éves kis lázadót, saját akaratát próbáló kislányt és egy négyéves ikerpár harcait egyengetem nap mint nap.
Viszont sokszor érzem azt, hogy ez a harc másról nem is szól, csak arról, hogy apa végre teljesen rájuk figyeljen!
Így hát magunkra figyelve, figyeljük gyermekeinket, akiknek a szeretet, az odaadás, a nyugalom és biztonság, vagyis a család a legfontosabb!
