Nem kell megjárnod a mennyeket és a poklokat ahhoz, hogy legyen egy jó történeted!

Friss kutatások szerint az aktív figyelmi képesség ma körülbelül egyetlen perc. Ha nem vagy elég hatásos előadó, akkor a hallgatóság gondolataiban 60 másodperc után megjelennek a múlt emlékei vagy a jövőbeli vágyak.

Hogyan lehet megragadni, a témánál tartani és végigvezetni a hallgatóság figyelmét? Hogyan tarts olyan előadást, amelyre még másnap, a következő héten is emlékeznek vagy hogyan fogalmazz meg akár életre szóló üzenetet?

A storytelling a nyilvános beszéd kulcsszava és a marketingesek kötelező kifejezése lett. Rengeteget beszélünk a történetmesélésről, de sajnos nagyon keveset mesélünk – vallja Györffy Kinga retorikai-storytelling tanácsadó és az Add elő magad! című, a storytellingről szóló első magyar nyelvű könyv szerzője.

Kingával beszélgettünk a profi történetmesélés és a sztorizgatás közötti különbségről, a legnagyobb kommunikációs kihívásokról és arról is, hogy mindenkinek van legalább egy jó története, a storytelling viszont nem életbiztosítás: ha nincs kockázat, akkor azt nem is kell feltétlenül elmesélni.

Mi különbözteti meg a profi történetmesélést a sztorizgatástól?

A storytelling körül kialakult hype természetes velejárója, hogy a retorika egyik leghatásosabb eszköze − pontosabban a kifejezés − túlhasználttá vált, gyakran kerül félreértelmezve rossz kontextusba. Rengeteget beszélünk a storytellingről, de nagyon keveset mesélünk, holott a professzionális történetmesélésnek talán soha nem volt olyan jelentősége, mint ma.

A storytelling kapcsolatot, bizalmat teremt a hallgatósággal, segít megragadni, az adott témánál tartani és végigvezetni a figyelmet. Ha belegondolsz abba, hogy a legfrissebb kutatások szerint összesen egyetlen perc az aktív figyelmi teljesítmény, az a fajta figyelem, ami nem igényel különösebb erőfeszítést a másik ember részéről, amikor nincsenek emlékeid, sem pedig vágyaid és minden figyelmed az előadóra irányul, akkor a storytelling helyes és tudatos használatának különösen fontos szerepe van. A figyelemfelkeltés legősibb, legtermészetesebb és legkézenfekvőbb módja a történet és a történetmesélés.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Ezek szerint nem egy újkeletű úri hóbortról van szó.

Mindig azt gondoljuk, hogy a figyelemfelhívás és -megtartás egy modern kori ügy, holott például a XVI. század egyik legnagyobb történetmesélőjének minden eszköz a kezében volt arra, hogy felkeltse és megtartsa a figyelmet, hiszen más okokból ugyan, de a shakespeare-i színházban az emberek zajongtak, ettek, ittak, bekiabáltak, félbeszakították a darabot, hangosan kifejezték nemtetszésüket adott esetben.

Amikor történetmesélést tanítok, az tulajdonképpen a shakespeare-i történetmesélés. Kell egy jó időpont, egy helyszín, egy erős karakter, konfliktus, feloldás. Ezt alkalmazzuk ma az üzleti történetmesélésben.

Hol van a professzionális történetmesélés helye például egy komoly üzleti konferencián?

Az üzleti történetmesélés jelentőségét úgy lehet a legkönnyebben megérteni, ha behozunk egy másik fogalmat, az érvelést. Az üzleti életben a kommunikáció alapvetően érvelés-központú. Az érvek lehetnek számok, statisztikai adatok, ok-okozati összefüggések – száraz, hűvös tények. Az érvelés lélektana az, hogy azonnal előhív egy ellenérvet a másik emberből. Ha én most elkezdek érvelni, az benned felébreszti a kritikust. Teremt egy vitahelyzetet.

Az érvelés egy háború, amire az üzletben nyilván szükség van, ez visz közelebb a lényeghez, az eredményekhez. A történetmesélés ezzel szemben a leghatékonyabb kommunikációs eszköz arra, hogy kapcsolatot, kötődést alakítsunk ki a másik emberrel, csökkentsük az egymás közötti távolságot.

Tízből nyolcan arra a kérdésre, hogy kompetensnek vagy megbízhatónak szeretnének-e inkább tűnni, a kompetenst választják, miközben a hatáskeltés szempontjából a bizalomteremtésnek van nagyobb szerepe. A storytelling a legkézenfekvőbb eszköz arra, hogy a lehető legtermészetesebb módon megteremtsd és megtartsd a bizalmat anélkül, hogy azt erőltetni, sulykolni kellene. Ennek többek között az a neurobiológiai oka, hogy az agy sokkal könnyebben dolgozza fel a melegséghez, erkölcshöz kapcsolódó szavakat, mint amilyen például a bizalom vagy az őszinteség, mint a kompetenciához kapcsolódó kifejezéseket.

A történet nem versenytársa az érvnek, nem egymást kizáró eszközök, hanem társak, amik kiegészítik egymást. Ez azért lehetséges, mert egészen mást tud egy jó történet és egészen más hatása van egy érvnek. A történetmesélés mára olyan területekre is betört, amelyek akár még tavaly is elképzelhetetlenek lettek volna. A Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben ma modern retorikát és professzionális történetmesélést tanítok.

Mi jelenti ma a legnagyobb kommunikációs kihívást?

Érdekes, hogy ma már a mesterséges intelligencia képes tökéletes stílusban folytatni például Orwell 1984 című regényét anélkül, hogy észrevennéd, hogy azt egy gép írta. Tulajdonképpen tökéletes témaérzékenységgel, tökéletes stílusban, tökéletes hangon tudja előállítani a történetet anélkül, hogy te felismernéd, hogy az egy gépi lelemény. Joggal merül fel a kérdés, hogy hol van az emberi hozzáadott érték, hol van a plusz.

A hozzáadott érték valószínűleg a mesélő fizikai jelenléte lesz. Fel fog értékelődni az, hogy a test milyen érzelmeket és miként képes közvetíteni, az érzelmi átélés jelentősége egyre intenzívebb lesz. A másik, amit belátható időn belül a mesterséges intelligencia nem fog tudni megvalósítani, az a képzelőerő, ennek pedig óriási jelentősége van a storytelling szempontjából. Az asszociációs erő, merészség, bátorság, annak a képessége, hogy egymástól távol eső, látszólag össze nem függő történeteket, területeket össze tudok kapcsolni és annak lesz egy releváns üzenete.

Mondok erre egy viszonylag friss történetet, ami egy európai szoftverfejlesztő konferencián hangzott el itt Budapesten: “A rendszertesztelés olyan, mint a szűrővizsgálat. Az a feladatunk, hogy időben észrevegyük a kockázati tényezőket és azokat kiszűrjük a rendszerből.” A történet előzménye, hogy az előadó testvére egy évvel korábban meghalt egy olyan betegségben, amely akár egyetlen szűrővizsgálattal megelőzhető lett volna. A történetmesélés valahol itt kezdődik:

hogyan tudsz meglátni és összekapcsolni akár távoli területeket is úgy, hogy annak a hallgatóságra nézve releváns üzenete, akár többlet-üzenete is legyen. Hogy valaki egy helyzetben meglátja a lehetőséget arra, hogy valami sokkal többről beszéljen, mint a kötelező feladat. A történeten keresztül plusz missziót tud teljesíteni a történetmesélő. Helyzetből alkalmat teremt.

A történetmeséléshez éppen ezért kell egy adag bátorság, kockázatvállalás, amikor túllépünk a jól bevált sablonokon, jól bejáratott sémákon. A történetmesélés nem életbiztosítás, ha nincs vesztenivalód a történet elmesélése során, akkor azt a történetet nem kell feltétlenül elmesélni.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Mikor nincs helye a történetnek?

A vasárnapi ebéd intimitásáról nem mesélek például egy olyan közegben, ahol az emberek hétvégén is dolgoznak. Nézőpontváltás mindig kell ahhoz, hogy a személyes történet elérje a hallgatóságot. A legszemélyesebb történetben is ott kell lennie a hallgatóság nézőpontjának, az fog téged történetmesélőként megóvni a hencegéstől, önfényezéstől, hogy ott lüktet benne a másik ember élete, rá kell ismernie valamire a saját életéből.

Már az ókori görögök is óriási jelentőséget tulajdonítottak a kairosznak, a megfelelő, alkalmas pillanatnak. Az ideális, tökéletes időzítés a sikeres történet egyik kulcsa. Remek példa erre Oprah Winfrey tavalyi Golden Globe története, ami arról szólt, hogy “Their time is up”, az elnyomó hatalmak ideje lejárt. A Metoo mozgalom érzelmi csúcspontján, egy, a témára fogékony közönség előtt mondta mindezt.

A közönséged körülbelül 20 százalékát viszont mindig el fogod veszíteni. Nem tud máshogy történni, ezzel a megosztottsággal szembe kell nézni, mert amelyik történet mindenkinek tetszik, az senkinek sem tetszik igazán. Ezt a kockázatot viszont vállalni kell.

A storytelling mellett a hatszavas történetek itthoni nagyköveteként is találkozhatunk veled.

Angliából indult a “hatszavas mozgalom”, itthon én kezdtem el beszélni róla, a tréningjeimre pedig azonnal bevittem. Ennek lassan tíz éve, azóta rengeteg hatszavas történet született. Az egyik kedvencem a Digital Hungary pályázatára érkezett, Tréfás Hajnalka írta: “Apátokkal egy társkeresőn találkoztam. Öt perce.” Attól zseniális, hogy annyiféle értelmezési lehetőséget ad, ahány ember, ahány személyes történet, emlék, sors. A passzív befogadóból aktív alkotótársat varázsol. Arról nem is beszélve, hogy szerkezetileg és stilárisan mennyire fantasztikus, az általam is tanított eszközökből több is megjelenik benne, mint például a karakter vagy a késleltetés.

A hatszavasok kiváló lehetőséget kínálnak arra, hogy olyan szakemberek, akik eltávolodtak a nyelv tudatos használatától, visszataláljanak a kreativitáshoz, a szavakkal való alkotás öröméhez. Az egyszerűsítés hatalmas kihívást jelent és nem azonos a lebutítással: hogyan lehet a lehető legkevesebb szóval a lehető legteljesebb, leggazdagabb tartalmat kifejezni, ez a kérdés. Az agynak egyetlen vágya van, hogy időt és energiát spóroljon meg magának, ezekkel a hatszavasokkal pedig ezt a vágyat lehet kielégíteni.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Az Add elő magad! című könyved már engem is többször megmentett egy-egy előadás előtti felkészülésben, úgy tudom, hamarosan érkezik a folytatás!

Az Add elő magad! című könyvnek éppen a napokban jött ki a harmadik kiadása, ami fantasztikus dolog az üzleti könyvek piacán! A második rész abban lesz újdonság, hogy kifejezetten a professzionális történetmesélés kerül fókuszba és olyan kérdéseket vet fel, mint például hogyan tudom megóvni magam és a hallgatóságom attól, hogy egy érzelemdús történet szentimentálissá váljon. Szintén érdekes kérdés, hogy mikor szabad egyáltalán egy történetet közönség elé vinni, vagy például az, hogy hogyan érdemes egy kudarcról beszélni.

A nyilvános beszéd az egyik legrettegettebb kommunikációs műfaj. Hogyan lehet legyőzni a félelmet?

A közönség előtti nyilvános beszédtől, színpadi kiállástól való rettegés egy teljesen természetes evolúciós félelem. Túl azon, hogy vannak kulturális sajátosságok, különbségek, amikor kiállsz a színpadra és veled szemben ott a közönség, megjelenik a csoporttól való elkülönülés félelme. Megítélnek, véleményt formálnak, tekintetek kereszttüzébe kerülsz.

Ezt a félelmet és kellemetlen helyzetet egy olyan hangulat megteremtésével lehet oldani, ahol előadóként azt érzed, hogy része vagy a csoportnak. A professzionális történetmesélés természeténél fogva erősíti a csoportkohéziót és oldja a lámpalázat. Erre introvertált személyiségként én vagyok az egyik legjobb példa.

Hogyan jelenik meg a storytelling ereje a magánéletben?

A gyereknevelés az egyik kedvenc példám erre, amikor iskola után megkérdezem a gyerektől, hogy „mi történt ma”? Erre a válasz, hogy semmi érdekes. Ha megkérdezném, hogy „és nem érdekes dolog történt-e”, akkor azt a választ kapnám, hogy azt pedig elfelejtette, itt pedig szülőként hamar zsákutcába lehet jutni. Azt szoktam mondani, hogy mi lenne, ha faggatózás helyett mi magunk kezdenénk el mesélni? A tükörneuronok megnyitják és befogadóvá teszik a másik embert és a történet történetet hív elő.

A kritikán alapuló visszajelzési rendszer sajnos csírájában fojtja el a történetmeséléssel kapcsolatos ambíciókat, ráadásul sokszor találkozom az imposztor-szindrómával is, amikor a legnagyobb sikereinket és teljesítményeinket külső körülményeknek tudjuk be, ez a belső bizonytalanság pedig visszaköszön a színpadon. A profi történetmesélés viszont tanulható, nem egy bennünk élő, ösztönös képesség. Nagyon kevés professzionális történetmesélőt ismerek, aki ösztönösen jó, aki születetten jól tud történetet mesélni. A storytelling egy elsajátítható, megtanulható képesség. Az egy másik kérdés, hogy amit elsajátítok, megtanulok, hogyan lesz annyira természetes és magától értetődő, mintha a kisujjadban lenne. Anthony Hopkins mondta a tanítványainak egyszer, hogy „tanuljátok meg a technikát, utána pedig felejtsétek el!” Így lesz előbb-utóbb a retorika is olyan automatizmus, mint az úszás, autóvezetés vagy biciklizés.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Említetted, hogy gyakori a storytelling félreértelmezése. Melyek a legnagyobb tévhitek?

Az egyik legnagyobb tévhit, hogy a storytelling és a sztorizgatás ugyanaz. A professzionális, üzleti történet stabil struktúrával, szerkezettel rendelkező építmény. A mentoráltjaimnak, ügyfeleimnek azt szoktam mondani, hogy nem kell azon aggódni, hogy beszakad a talaj, nem szabad a befogadónak azt éreznie, hogy rezeg a struktúra.

Egyetlen tréning után profi történetmesélő leszel – ez is egy tévhit. A storytelling mögé ma már komoly tudományág épült a néhány évvel ezelőtt elkezdődött professzionalizálódásnak köszönhetően. Elindul a folyamat, egyre magabiztosabb leszel, egyre több lesz az öröm, az élvezet, de ez egy élethosszig tartó tanulási folyamat. Egy szemlélet, amelynek lényege, hogy észreveszem a történet-lehetőségeket, a saját érzéseimet tetten érem, azok mögött pedig meglátom a történet kezdeményeit.

Az egyik legnagyobb félelem pedig, hogy “nekem nincsenek érdekes történeteim”. Mindenkinek van története.

Egy-egy tanácsadói folyamat arról szól, hogy ezeket a mélyre elásott, eltemetett történeteket előhozzuk. Nem kell megjárni a mennyeket és a poklokat ahhoz, hogy valakinek történetei legyenek. A big data korában egyre nagyobb jelentőségük lesz az apró történeteknek. Mindenkit arra szoktam bátorítani, hogy legyen egy saját történetbankjuk, ahonnan egy-egy előadás előtt meríteni tudnak, mert a történet olyan, mint a tavaszi zápor: gyorsan jön, gyorsan megy, akkor kell begyűjteni, amikor itt van.

Kép: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu

Köszönjük a helyszínt a Centrál kávéháznak!