1938: az első magyar bukás a foci vb-k történetében

A világbajnokságok történetében 1938 volt az utolsó fejezet a világháború előtt. Franciaország rendezte a tornát, a levegőben pedig már érezni lehetett a történelem sötét fellegeit, de a futballpályákon még a tiszta játék és a nemzeti büszkeség dominált. Magyarország számára ez a világbajnokság nem csupán egy torna volt a sok közül: ez volt az a pillanat, amikor a magyar labdarúgás először került karnyújtásnyira a világ trónjától, hogy aztán egy fájdalmas döntőben hulljon porba minden remény.

Ez a történet a zsenialitásról, a taktikai fegyelemről és egy olyan vereségről szól, ami évtizedekig sebet hagyott a magyar sportkedvelők szívében.

Ezt olvastad már?

1934: Amikor a futball Európa szívébe költözött

Kiderült, játszhat-e a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében Kylian Mbappé

Út a döntőig

A magyar válogatott, a legendás Dietz Károly vezetésével, megállíthatatlan erőként érkezett a tornára. A lebonyolítás továbbra is egyenes kieséses rendszerben zajlott, így minden hiba végzetes lehetett. Magyarország azonban nem hibázott:

• A nyitány: Holland-India (a mai Indonézia) ellen egy megsemmisítő, 6–0-s győzelemmel kezdtünk.
• A negyeddöntő: Svájc következett, akiket magabiztos, 2–0-s játékkal búcsúztattunk.
• Az elődöntő: Svédország ellen a magyar futball minden szépségét megmutattuk. Az 5–1-es diadal után a nemzetközi sajtó már tényként kezelte: a magyaroké a világ legkreatívabb és leggólerősebb csapata.

A döntő előtt Magyarország 13 gólt lőtt és mindössze egyet kapott. Úgy tűnt, semmi sem állhat a dicsőség útjába.

Az ellenfél: az olasz fal és Vittorio Pozzo

A döntőben a címvédő Olaszország várt ránk. Vittorio Pozzo csapata nem a szépségre, hanem a kíméletlen hatékonyságra és a fizikai erőre épített. Az olaszok számára a győzelem politikai kényszer is volt: a legenda szerint Benito Mussolini egy rövid táviratban üzente meg a csapatnak: „Vincere o morire!” (Győzni vagy meghalni!).

Míg a magyarok a művészi passzjátékot és a technikai fölényt képviselték, az olaszok a „Metodo” néven elhíresült, kőkemény védekezésre és villámgyors ellentámadásokra építő taktikát alkalmazták.

A párizsi finálé: Csalódás a Colombes stadionban

1938. június 19-én, Párizsban 45 ezer néző előtt zajlott le a dráma. Az olaszok korán vezetést szereztek, de Titkos Pál szinte azonnal egyenlített. A magyar remények azonban hamar elillantak: az olaszok fizikálisan felőrölték a mieinket, és a szünetre már 3–1-es vezetéssel vonultak.

Bár Sárosi György a második félidőben szépített, az olaszok rutinja és könyörtelensége végül 4–2-es vereséget mért ránk. Magyarország elbukott a kapuban. A mérkőzés utáni hangulatot jól jellemzi a magyar kapus, Szabó Antal keserű, de sokatmondó mondata: „Lehet, hogy négy gólt kaptam, de legalább megmentettem tizenegy ember életét.”

Akik meghatározták a magyar játékot

• Sárosi György: A „Doktor”. Világklasszis csatár, aki nemcsak a góllövésben, hanem a játék szervezésében is zseniális volt. Öt góllal zárta a tornát, és ő volt a magyar csapat szellemi vezére.
• Zsengellér Gyula: Az Újpest legendája, aki szintén ötször volt eredményes. Gyorsasága és helyzetfelismerése rettegésben tartotta az európai védelmeket.
• Titkos Pál: A döntő magyar góljának szerzője, akinek sebessége és technikai tudása a korszak legmodernebb szélsői közé emelte.

A stílus és az eredményesség harca

Az 1938-as világbajnokság az első nagy magyar tragédia a futballpályán. Megmutatta, hogy a technikai fölény és a szép játék néha kevés a fizikai erővel és a kíméletlen taktikai fegyelemmel szemben. Magyarország Európa (és a világ) egyik legjobbja volt, de a döntő pillanatban a mentális nyomás és az ellenfél pragmatizmusa győzedelmeskedett.

Ez a bukás azonban csak az első felvonás volt. A magyar futball tanult a leckéből, és elindult azon az úton, amely bő egy évtizeddel később az Aranycsapat legendájához vezetett.

A sorozat 2 nap múlva folytatódik: 1950 – A világháború utáni időszak és a Maracanazo. A VB, amit a világháború után rendeztek Dél-Amerikában.

Borítókép: Krišjānis Kazaks, Unsplash