A spanyolok már a saját turistáiktól is besokalltak

A madridiak sűrűn látogatnak el Spanyolország északi autonóm régiójába, Galíciába, ugyanis mágnesként vonzza őket az Atlanti-óceán hűvösebb partvidéke, csakhogy jelenlétükkel – és viselkedésekkel – heves ellenérzéseket váltanak ki a helyiekből.

Galícia és Spanyolország egyéb, az Atlanti-óceánhoz közel eső vidékei régóta felkapottnak számítanak a madridiak körében – írja a The Guardian. Az ország északnyugati csücskében található történelmi régió komoly plusz bevételekhez jut azáltal, hogy a fővárosi utazóközönség felpörgeti a helyi idegenforgalmat, a lakosoknak azonban számos kellemetlen percet is szereznek az önteltnek és felelőtlennek bélyegzett fővárosiak. Az ellenségeskedés mára odáig fokozódott, hogy a galíciaiak még egy nem túl hízelgő gúnynevet is a madrileños közönségre aggattak: a „fodechinchos” kifejezés nemes egyszerűséggel „haltolvajokat” jelent, de a csúfondáros kedvű névadók ennél kicsit tágabban értelmezik a kifejezést.

Miguel Vega, a Barcelonai Egyetem galíciai származású munkatársa elárulta: a fodechincho olyan madridi turistát jelöl, aki gőgös, szórakozott, s egyáltalán nem tiszteli a helyi kultúrát és társadalmi normákat.

Ainhoa Rebolledo író, aki szintén Galíciában látta meg a napvilágot, hozzátette: az ironikus elnevezés általánosságban is vonatkoztatható a pimasz, hanyag, helytelenül viselkedő utazókra, de legtöbbször mégiscsak a madridi vendégeket értik alatta. A fodechincho folyamatosan lamentál a gagello táblák miatt, pedig a helyi nyelv minden spanyol állampolgár számára jól érthető; vircsaftot csap, ha nem kap ingyen tapast az itala mellé (Galíciában az ilyesminek nincs tradíciója), s nem veszi észre az árapályokat.

„A Földközi-tengeren az árapály nagyjából 20 centiméter, itt viszont méterekben mérjük. A klasszikus fodechincho dagálykor elakad a parton az autójával” – világította meg a helyzetet Rebolledo.

De mi köze a modortalanságnak és a nagyképűségnek a haltolvajláshoz? Nos, a régi időkben a halászok, miután a partra vonszolták a halakkal megtöltött hálójukat, megengedték, hogy a turisták hazacipeljék a zsákmány egy részét. Amazok viszont egy idő után óriási vödrökkel tértek vissza a tengerpartra, kihasználva a helyiek túlzott engedékenységét és jóhiszeműségét. Ezt a szokást ma már nem engedélyezik Galíciában, de olybá tűnik, a hajdani turisták mentalitása napjainkban is tovább él.

Persze nem csupán a fővárosiak gerjesztenek feszültséget vendéglátóikban. Spanyolország Földközi-tengeri régióiból érkezett utazók magatartása szintúgy kifogásolható. Egy Kantábriából – egy másik spanyol autonóm közösségből – származó hölgy például a közösségi médiában panaszolta el, hogy a turisták a víz túl alacsony hőmérséklete és a magasra szökő hullámok miatt is rendszeresen kifakadnak, de még az sem tetszik nekik, hogy algás a tenger. „Úgy látszik, nem tudják megérteni, hogy léteznek dagályok” – morfondírozott a kantábriai vendéglátásban tevékenykedő nő, aki a baszkokról sincs túl jó véleménnyel: „Úgy csinálnak, mintha megmentenének bennünket a szegénységtől, amikor vesznek egy szendvicset, utána meg gorombák a pincérrel.”

Összességében véve viszont elmondható, hogy Spanyolország egyik táján sem szívlelik túlzottan a fővárosi utazóközönséget. Ez persze nem „nemzeti specialitás”, hiszen Franciaország vidéki régióiban is vitriolos kritikával szokták illetni a párizsiakat. Sőt, ha mélyen magunkba nézünk, rájöhetünk, hogy e szempontból idehaza sem rózsás a helyzet: általában a budapestiek sem örvendenek töretlen népszerűségnek, ha eldugott falucskákba – az ország ritkábban lakott, csendesebb szegleteibe – látogatnak.