William Friedkin, a modern Hollywood fenegyereke mindig egy lépéssel a saját kora előtt járt

Gyakran sorolják a tehetségüket a hetvenes években kibontakoztató mozi-fenegyerekek (George Lucas, Steven Spielberg, Francis Ford Coppola) közé, William Friedkin azonban – a felsoroltakkal ellentétben – a televízióban kezdte karrierjét, és nem is ugyanabba a nemzedékbe tartozott, mint Spielbergék. Ennél is fontosabb, hogy Az ördögűző direktora mindig is magányos farkasnak számított az Álomgyáron belül.

Nyolcvanhét esztendős korában elhunyt William Friedkin, a Hollywoodi Reneszánsz (1967-1975) és Új-Hollywood (1975-1980) egyik legfontosabb amerikai rendezője. Noha gyakorta említik egy lapon a hetvenes évek nagyhatású direktoraival, az úgynevezett mozi-fenegyerekekkel (George Lucas, Steven Spielberg, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola), Friedkin – a felsoroltakkal ellentétben – a televízióban alapozta meg karrierjét, és talán életkorát tekintve is jobban illik a Hollywoodot megújító rendezőgenerációk első hulláma, az úgynevezett „tévérendezők” (Franklin J. Schaffner, Martin Ritt, Alan J. Pakula, Robert Altman, John Frankenheimer) közé.

Igaz, Friedkin esetében nincs túl sok gyakorlati haszna az efféle kategorizációnak. A Francia kapcsolat és Az ördögűző felejthetetlen rendezője ugyanis mindig afféle páriának számított az Álomgyáron belül.

Chicagóban látta meg a napvilágot 1935-ben, Ukrajnából emigrált zsidó szülők gyermekeként. Tinédzserként profi kosárlabdázónak készült, aztán persze magával ragadta a mozi varázslata. Első meghatározó filmélménye Orson Welles Aranypolgára volt, de Henri-Georges Clouzot Ördöngösök, illetve Hitchcock Psycho című klasszikusa is nehezen túlbecsülhető hatást gyakorolt rá. A főiskola után azonnal a televíziózás felé fordult, élő showműsorokat és dokumentumfilmeket rendezett, majd a hatvanas évek derekán Hollywoodba költözött. Első nagyjátékfilmje, a Good Times 1967-es keltezésű, s a zöldfülű rendező később egyetlenegy szóval minősítette: „nézhetetlen”. A hatvanas években Friedkin kétes értékű szárnypróbálgatásokkal (The Birthday Party, Fiúk a csapatban) próbálja meg felhívni magára a figyelmet, majd jön az első nagy, átütő siker, a rendőrthrillerek műfaját újradefiniáló Francia kapcsolat.

A minden tekintetben úttörő bűnügyi opusz a Hegedűs a háztetőn és a Billy Jack mellett 1971 legnagyobb pénzügyi sikere volt Amerikában.

Főszereplője, Popeye Doyle (Gene Hackman) igazi forrófejű, slágfertig New York-i zsaru, aki az Amerikát kábítószerrel elárasztó bűnhálózat, a „francia kapcsolat” felszámolásán munkálkodik. A film egyik legihletettebb és legnyomasztóbb jelenete, a New York kellős közepén zajló autósüldözés minden egyes torokszorító pillanatában valóságos: igazi forgalomban került rá sor, s a stáb előzetesen senkit sem figyelmeztetett arra, mi is következik. A szűkös büdzséből csupán arra tellett, hogy lefizessenek néhány rendőrt, akik cserébe lezárták a környező utcákat. (A felvételek többségét egyébként maga Friedkin készítette, más ugyanis nem vállalkozott a különösen veszélyes feladatra.)

A Francia kapcsolat realisztikus hangvételén túl hősábrázolásában tekinthető igazán újszerűnek. Doyle (Hackman alakítása félelmetes) ugyanis erkölcsileg ellentmondásos, sőt antiszociális figura, kinek a bűnüldözés iránti megszállottsága ugyan vitán felül áll, mégis számos esetben hoz rossz döntést. A film végére két rendőr halála is az ő lelkén szárad: az egyik még a cselekmény kezdete előtt halt meg miatta, a másikat tévedésből ő maga lövi agyon a zárlatban. Ennél is meglepőbb, hogy még kollégái halála sem foglalkoztatja – csupán egyetlen cél lebeg a szeme előtt: a drogpiramis tetején álló Alain Charnier (Fernando Rey) kézre kerítése.

Mindennél többet mond a figuráról a jelenet, melyben – az imént említett autósüldözést követően – kiiktatja Charnier egyik emberét, Pierre-t.

A férfi, akit a rendőr meggyilkol, egyrészt fegyvertelen, másrészt – legalább ennyire fontos körülmény, hogy – Popeye hátbalövi az áldozatát.

A hollywoodi hagyomány szerint a gyilkosság, az emberölés csak akkor tekinthető jogosnak, ha a veszélyelhárítás érdekében történik. Popeye esetében ilyesmiről szó sem lehet, ráadásul korábban nem igazán láthattunk példát arra, hogy egy rendőrfigura ilyen nemtelen módon végezzen egy bűnözővel.

Friedkin szikár, dokumentarista stílusban forgatott thrillerje 1972-ben öt Oscar-díjat hódított el, a rendező pedig befolyásos hollywoodi alkotóvá avanzsált. Pályájának következő mérföldköve az 1973-as Az ördögűző, mely – a Francia kapcsolathoz hasonlóan – az egyik legjövedelmezőbb amerikai mozi lett a bemutatója évében. Friedkin ezúttal a horrorműfajt forradalmasította: a mind képi világát, mind pedig nyelvezetét tekintve tabusértő darab egy önálló alműfaj, az ördögűző-horror alapjait tette le, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hollywoodi mainstreamben megszaporodjanak az ördög, a Sátán és a sátánisták körül bonyolódó történetek (Verseny az ördöggel, Ómen, Az őrszem, Angyalszív, Az ördög ügyvédje).

Az ördögűző nem csupán a legborzongatóbb és legvigasztalanabb hangulatú horrorok egyike, de a mozi a korabeli Amerika kritikáját is nyújtja. A démoni erők által megszállt kislány története révén Friedkin és alkotótársai azt is bemutatják, hogyan porladnak szét a korabeli (a Vietnam- és a Watergate-traumától sújtott) amerikai társadalom olyan alapegységei, mint például a család.

Az ördögűző a Francia kapcsolathoz hasonlóan elképesztő sikert aratott, két Oscar- és négy Golden Globe-díjat zsebelt be, Friedkin  ázsiója pedig tovább nőtt Hollywoodban. Következő munkája, A félelem ára (1977) a rendező egyik nagy szerelemprojektje volt, különösebb visszhangot azonban nem váltott ki sem a közönségből, sem a szakmából (egyebek mellett azért sem, mert abban az évben jóformán egyetlen hasonló produkció sem tudott labdába rúgni az első Star Wars-film, az Egy új remény mellett).

1980-ban Friedkin a Portyán című nyomozóthrillerrel rukkol elő. A főszereplő, Al Pacino egy fiatal rendőrt alakít, akinek be kell épülnie a New York-i melegközösségbe, hogy nyomára akadjon egy homoszexuálisokat öldöső sorozatgyilkosnak. Friedkin a tőle megszokott precizitással készült a forgatásokra: a fáma szerint még melegbárokban is végzett kutatómunkát. A Portyán a direktor egyik legkülönösebb hangulatú bűnügyi opusza, mely – A félelem árához hasonlóan – szintén ellentmondásos fogadtatásban részesült, premierje idején számos botrány is övezte, bizonyos körökben azonban máig kultuszfilmnek számít.

Innentől kezdve Friedkin életműve meglehetősen egyenetlenné válik: feledésbe merült komédiák (Az évszázad üzlete, 1983) és akciófilmek (Antiterrorista csoport, 1986) következnek, melyek közül csak néha ragyog ki egy-egy hangulatában és karakterábrázolásában is üdítő bűnügyi alkotás (Élni és meghalni Los Angelesben, 1985).

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szebb napokat is látott rendező karrierje alkonyán ne lenne képes kisebb-nagyobb remeklésekre.

A bevetés szabályai (2000) és a Veszett vad (2003) ugyan tipikus hollywoodi bérmunkák, a Tizenkét dühös ember modern adaptációja (1997) minden tekintetben élvezetes, nemesen konzervatív, sőt letisztult darab, melyet a főbb szerepeket alakító Jack Lemmon és George C. Scott kiváló alakítása koronáz meg.

És akkor még nem is beszéltünk utolsó alkotásáról, a 2011-ben készült Gyilkos Joe-ról, mely zavarba ejtően fiatalos stílusú, szélsőségesen merész, fullánkos szatíra, középpontjában egy lecsúszott, mostoha körülmények között élő texasi családdal.

A főhős egy fiatal srác, aki korpa – és némi drog – közé keveredett, de még ebben a zsenáns helyzetben is feltalálja magát: megbíz egy helyi bérgyilkost, hogy végezzen az anyjával, akinek életbiztosítása fellendíthetné a család többé tagjának anyagi helyzetét. A Tracy Letts (Augusztus Oklahomában) színdarabja alapján íródott történet néhol már-már szürrealizmusba hajlóan cinikus, Friedkin színészinstruálása kiváló (ez a film jelenti Matthew McConaughey másodvirágzásának nyitányát), a hangulatteremtés pedig végig elsőrangú.

Bár karrierje második felében fokozatosan partvonalra szorult, és sosem vált belőle Spielberghez, Scorsese-hez vagy Coppolához hasonló sztárrendező, a modern horror atyja, a trendtörő bűnügyi filmek mestere mégis felejthetetlen életművet épített. Hogy hiányozni fog-e? Nem kétséges. Kihúnyt egy újabb fényesen ragyogó csillag Hollywood egén.

Olvass tovább: 50 év után jön Az ördögűző folytatása