Stephen King szerint ez a két filmadaptáció mindent visz

Stephen King máig a tengerentúli horrorirodalom koronázatlan királya. Legtöbb regényéből – legyen az klasszikus szabású, hátborzongató horror, érzelmesebb húrokat pengető felnövéstörténet, vagy drámai elemekkel dúsított fantasy – mára nagyvásznas átirat is készült. De vajon melyik a mester kedvence ezen – eléggé hullámzó színvonalú – adaptációk közül?

Igen, hullámzó színvonalat említettünk, és egyáltalán nem véletlenül: az 1970-es évek közepe óta több tucat King-opusz született már újjá az ezüstvásznon (vagy esetleg a televízióban), ám ezek közül elég sokat kirostált a kollektív emlékezet. A kultikus horroríró „mozgóképes életművének” sarokköveit olyan darabok alkotják, mint a Stanley Kubrick által rendezett Ragyogás (1980), az Állj mellém! (1986), a Tortúra (1990), A remény rabjai (1994) vagy épp a Halálsoron (1999), a többi – tetemes mennyiségű – műhöz pedig ma is ellentmondásos érzésekkel viszonyul a nagyérdemű. Igen ám, de vajon melyek Stephen King kedvencei a saját regényeiből született filmadaptációk özönében?

A Slashfilm most felelevenítette, hogy a Deadline még 2016-ban tette fel ezt az izgalmas kérdést a jeles bestseller-szerzőnek, aki természetesen nem említette Kubrick – egyébként felülmúlhatatlanul zseniális – Ragyogását.

Helyette két – nem kevésbé nagyszerű – feldolgozást nevezett meg: A remény rabjait már csak azért is a szívébe zárta, mert felejthetetlen élményt jelentett számára együtt dolgozni az alkotás magyar származású rendezőjével, a hollywoodi fősodorból méltatlan körülmények között kikopott Frank Darabonttal (Halálsoron, A köd, The Walking Dead), de nagy favoritja a Rob Reiner által jegyzett coming-of-age drama, az egyszerre kőkemény és szívmelengető Állj mellém! is.

Stephen King favoritjai

A remény rabjai manapság megingathatatlan kultstátusznak örvend (egyenesen Darabont legragyogóbb filmjeként tételezik), pedig 1994-es bemutatójakor nem volt tőle elragadtatva sem a közönség, sem pedig a szakma. Áttörő sikerét az is meggátolta, hogy abban az esztendőben olyan korszakos jelentőségű klasszikusok robbantak be a mozikba, mint a Forrest Gump vagy épp a Ponyvaregény, s ilyen fajsúlyos ellenfelekkel szemben végül is nem szégyen veszíteni. A remény rabjai (mely King Rita Hayworth and Shawshank Redemption című 1982-es regénye nyomán íródott) melodrámai hangoltságú börtönfilm, mely egy ártatlanul elítélt bankár, Andy Dufrense (Tim Robbins) és egy melegszívű fekete rabtársa, Red Redding (Morgan Freeman) évtizedeken átívelő, viszontagságos barátságába enged bepillantást.

Az Állj mellém! kitüntetett pozíciót foglal el a King által jegyzett drámai felnövéstörténetek között. (A műfaj két további remeke az életműven belül az 1990-es Az, valamint a 2001-es Atlantisz gyermekei.) Az egyszerű, de mély értelmű történet az 1950-es évek végén játszódik, és négy tinédzserkorú fiúról szól, akik felkerekednek, hogy megkeressék a kisvárosból elkóborolt, s szerencsétlen vonatbaleset áldozatává vált társuk holttestét. Az Állj mellém! vitriolos humorral fűszerezett, mozgalmas pikareszk, melynek legfontosabb erénye a precíz jellemábrázolás. A szimbolikus beavatástörténet végére gyermekkorú hőseink lélekben felnőtté cseperednek, ahogy nem csupán a halállal, de az őket belülről marcangoló kételyeikkel, félelmeikkel és frusztrációikkal is farkasszemet néznek.

Gyönyörű Cadillac motor nélkül

Noha sokan minden idők legsikerültebb horrorfilmjének tartják, King máig fanyalogva gondol Stanley Kubrick Ragyogására. Az író szerint a rendezőzseni munkája olyan, akár egy nagy, gyönyörű Cadillac, melyből hiányzik a motor. Csendesen jegyezzük meg, hogy King e tekintetben egy hatalmas félreértés áldozata. A szerző azzal vádolta meg a direktort, hogy az eredeti regényből nemes egyszerűséggel kilúgozta a kísértethistóriára utaló hatáselemeket, leegyszerűsítette a cselekményt, módosította a karakterek motivációit, és az üres, öntetszelgő művészieskedés elefántcsonttornyába húzódott ahelyett, hogy a klasszikus rémmesék rajongóit szolgálta volna ki.

Csakhogy Kubrick szemei előtt sosem egy klasszikus értelemben vett rémhistória lebegett. A rendező ehelyett arról forgatott filmet, ha mi történik, ha egy művészt annyira megigéz az alkotás elemi erejű vágya, hogy mindenét – a családját, a saját szellemi függetlenségét, erkölcsi integritását – feláldozná a siker, a produktivitás oltárán.

Kubrick koncepciója a maga nemében hibátlan. A film álomszerű, az oksági logikára sokszor teljesen fittyet hányó jelenetei, illetőleg szekvenciái nagyrészt nem valós térben, hanem a főszereplő író, Jack Torrance (Jack Nicholson) zavaros elméjében játszódnak. Ha pedig ezt az értelmezést fogadjuk el legitimnek, és kis időre elfelejtjük a klasszikus horrorok által alkalmazott hatásmechanizmusokat, na meg cselekményszerkesztést, akkor bizonyára remekül szórakozunk majd a filmen – igen, az utolsó (finoman szólva is talányos) jelenetet is beleértve.

King egyébként a televízióban hozta tető alá a maga Ragyogás-átiratát, méghozzá házi rendezője, Mick Garris segítségével. Mondanunk sem kell, az 1997-ben bemutatott minisorozat nyomtalanul eltűnt a süllyesztőben, Kubrick mesterműve viszont ma is megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alapnak számít.