Rebecca Hall a halállal és a gyásszal néz szembe Éjszaka a házban
A megváltoztathatatlanba belenyugodni képtelen özvegyasszony fölhánytorgatja a múltat, hogy az elevenen falja föl a jelenét. Ha nem tudsz megbirkózni a gyásszal, alulmaradsz a halállal szemben is.
Mindenkinek megvannak a maga kis titkai. Ez a házasságban hatványozottan igaz. Ezzel szembesül Beth is, aki képtelen férje megmagyarázhatatlan halálába beletörődni. Helyette inkább egyre jobban beleássa magát a férfi dolgaiba, ami persze nem több pótcselekvésnél: így egy kicsivel még tovább érezheti a szeretett elhunyt jelenlétét. Azzal viszont nem számol, hogy Owen, a férj szekrénye tele lehet csontvázakkal. Olyanokkal, amelyek, ha egyszer kiszabadulnak, már lehetetlen visszazárni. Mint a szellem a palackból, aminek a neve légió: bizalmatlanság, sértettség, kétely és szorongás.
A félelem attól, hogy semmi sem volt igazi.
Az Éjszaka a házban ettől még lehetne egy, a középszeren poroszkáló sablonos tucathorror, ám az író-rendező párost, Ben Collinst és David Brucknert nem véletlenül bízták meg Clive Barker kultklasszikusának, a Hellraisernek az újabb feldolgozásával. Beth megrekedt gyászfolyamatával és elmélyülő depressziójával ugyanis újabb jelentésréteget húznak az ördöngös kísértetsztorijukra, amely elemeli a földtől, és művészi távlatokba helyezi a produkciót. Annyira mindenképp, hogy megszabaduljunk a Végső állomás és az Egyenesen át crossoverének zavarba ejtő utóérzésétől. Ehhez persze szükséges egy bejáratott színésznő is, aki az érzelmek széles skáláját képes fölfesteni a vászonra, és elvisz a hátán egy filmet. Rebecca Hallnál keresve sem találhattak volna jobbat, aki a Godzilla Kong ellen zöldhátteres kirakatszerepe után kapva kapott az alkalmon, hogy a színészi kvalitásait jobban igénybe vevő produkcióban dolgozhasson. Ráadásul nem először kap hajba a vásznon a szellemekkel (Kísértetek, Transzcendens).
A film fő feszültségforrása a rejtély, hogy mit és miért rejtegetett Owen, és ez hogyan vezetetett a halálához. Ez azonban kevésnek bizonyul másfél órán keresztül a néző érdeklődésének fenntartásához. Bruckner így rémálmokkal és olcsó jumpscare-ekkel próbálja szinten tartani a feszültséget, kevés sikerrel. Inkább a dramaturgiát kellett volna feszesebbre húzni, ami maga után vonta volna az egész produkciót, mint a cirkuszi ponyvát a feszítőzsinór. Az Éjszaka a házban túlzásba vitt szimbolizmusa csak szétzilálja a végeredményt. A kevesebb néha több, mint bizonyítja ezt a Netflix meglepetés horrorja, a Kinek a háza? című opusz. Szerencsére Hall színészi játéka jó matéria: egyben tartja a produkciót.
A film izgalmas inverz alapötletét még Christopher Nolan Tenetje is megirigyelhette volna: kár, hogy a forgatókönyvíró Collins máshová futtatja ki a sztorit. Bruckner zseniális vizualitással kelti életre a házat: a kameraszögek váltakozásával hozza ránk a frászt. A horror valódi „motorja” azonban maga Hall, aki flegma, szomorú, sír, dühöng, mereng, retteg, nevet, ordít, szeret: gyászol. Nélküle ez az éjszaka és ez a ház csupán egy lenne a sok közül a parton.
Nem lep meg az Éjszaka a házban rendkívül vegyes fogadtatása. Van, aki számára nem több, mint egy blöff, másoknak pokolraszállás az emberi pszichében. Az igazság, mint mindig, most is valahol a kettő között van: horrorfilmes eszközökkel fest rendkívül elnagyolt képet a feldolgozatlan gyászról. Bárhol reked is meg az ember a gyászfolyamatban, az maga a pokol, ahonnan nem könnyű kikecmeregni, pláne egyedül. Ha nem megy, érdemes segítséget kérni. Még egy fontos üzenete van a filmnek, amelyet az öreg szomszéd, Mel önt szavakba: az elhunyt által hátrahagyott űrt ne töltsük meg sötétséggel.
Bányász Attila