Mozipótló filmnapok: 6+1 film, amit ajánlunk figyelmedbe, mikor kinyitnak a mozik

A múlt héten újra megrendezésre került a X. Mozinet Filmnapok, igaz, a pandémiának köszönhetően most is csak az online térben, ahol a Budapesti Távmozi felületén jobbnál jobb filmeket tekinthetett meg a nagyérdemű. A bemutatásra kerülő produkciókból kiderül, hogy mit jelent felnőni, és hogyan lehet embernek maradni a mai társadalomban, és a hajdanvolt totalitárius rezsimek árnyékában.

A Mozinet Filmnapokon 6+1 olyan film került bemutatásra, amelyeket mindenképpen érdemes pótolni, ha a járványintézkedések végre lehetővé teszik a mozik újranyitását. A filmeket követően témába vágó beszélgetéseknek lehettek tanúi az online nézők: filmrendezővel, szakpszichológussal, gyászkísérővel, Oroszország-szakértővel és influenszerekkel beszélgettek a neves újságírók. A Mozinet ezzel a 7 filmmel igyekezett a minőségi mozgókép iránti éhségünket a koronavírus-járvány közepén is egy kicsit enyhíteni. Lássuk, mi került felszolgálásra!

Gunda

A Gunda az embertelen mindennapok filmje. Fekete-fehér portréja egy anyakocának, aki látszólagos idillben él egy távoli tanyán. A képernyőnkön kitárulkozó élet, ahogy normális tempóra vált, a mi felfokozott életritmusunkkal úgy érzékeljük, mintha a falnak rohannánk. Az idő itt ólomlábakon jár. Nem sietünk sehova. Isten hozott a természetben! A Gunda főhősei a tányérunk feldolgozott húskészítményei. Ételeink alkotórészei, az élelmiszeripari folyamatok bázisai. Állatok, amelyekre nem szoktunk másként gondolni, csak tárgyiasítva. Ebben a filmben azonban csoda történik: a tárgyak lelket kapnak.

Az anyakoca és malacai álmos mindennapjaiba a végén belerondít az ember. A befejezés fájdalmas és tragikus. Az anyakoca reakciója, hiába van ösztönökből összegyúrva, érző lényt feltételez: percekig hiába keres és kutat, értetlen, összetört, pánikol éppúgy, ahogy mi tennénk, ha eltűnnének a gyerekeink. A disznó okos állat. A vég, legyen bármilyen embertelen, belesimul a mindennapokba. Vajon hányszor történt ez már meg? És hányszor fog még ugyanilyen kétségbeesetten lezajlani? Ezúttal nincs hiba a valóság mátrixában!

Viktor Koszakovszkij filmjében az állatok megkövetelik a figyelmedet. Megérdemlik. Állítólag te is okos vagy. Úgyhogy ne csak nézd, lásd is őket! Ne csak ételként, ami táplál. Ne csak eszközként, ami támogat. Ne szőrmeként vagy tollként, ami a testedet befedve megvéd. Hanem a természet részeként. Aminek egykor, ember, te is a része voltál!

Sarlatán

Ha a szem a lélek tükre, akkor a testé a vizelet. Azt hiszem, Jan Mikolásek természetgyógyász és gyógynövényspecialista értene leginkább egyet velem, akinek ellentmondásos életéről az Oscar-jelölt Agnieszka Holland rendezőnő készített játékfilmet. Mikolásek nem volt orvos, de szinte tévedhetetlenül diagnosztizált a vizelet alapján, és gyógynövényes kúráitól milliók lettek jobban. A „füvesembernek” szenvedélye volt a gyógyítás, épp ezért teljesen mindegy volt számára, ki volt hatalmon: ugyanúgy kiszolgálta a nácikat, ahogy később a kommunistákat is. Ez persze sokak szemét szúrta, ahogy meggazdagodása, és az asszisztensével való tiltott kapcsolata is.

Holland nem farag szentet Mikolásekből: felvillantja a gyógyító nyugtalanító jellemvonásait, az önzést és az arroganciát. Kíméletlenül képes eltaposni másokat, hogy megszerezze, amit akar: a gyógyítás lehetőségét, az embert, akit szeret és a komfortos életet. Ebben a sorrendben. Ugyanakkor Mikolásek (bal)sorsa egyben valamennyi tehetséges emberé is a rendszerváltó rezsimek árnyékában. A Sarlatán életrajz, történelmi tabló és egy önfeláldozó szerelem elhallgatott története. Ahol a vizeletben tükrőződő arc elől nincs menekvés.

Wendy

Valami elfeledett vonatállomáson áll egy kis kifőzde, ahol csonka családjával él történetünk címszereplője. Wendy megfogadja, hogy sosem nő fel, nem kér a felnőttek kiábrándító világából. Két fivérével az egyik éjszaka elszöknek: felszállnak egy arra tartó tehervonatra, ahol találkoznak a velük egykorú, vad és zabolátlan Peterrel. A fiú elvezeti újdonsült barátait egy varázslatos szigetre, ahol belekóstolhatnak a határtalan szabadság érzésébe. A szigetnek azonban van egy másik oldala is, ahol az önmagukról megfeledkezett gyerekek örökre kihullanak a gyerekkor bűvös öleléséből.

Sokat kellett várnunk A messzi dél vadjai író-rendezőjének, az Oscar-jelölt Benh Zeitlinnek következő filmjére, de nem csalódtunk benne. A Wendy a klasszikus Pán Péter-történet földre rángatott verziója, amelyet ezúttal Wendy nézőpontjából követhetünk nyomon. A kislány, bár kezdetben eltökélt amellett, hogy nem akar felnőni, seholszigeti tapasztalatai töprengésre késztetik. Vívódása és szívvel-lélekkel megélt szeleburdisága e történet gyöngyszemei. A Wendy ennek ellenére sem gyerekfilm. Inkább arra keresi a választ, hogy mi az, amit hátra hagyunk a gyerekkorban, és ami után a nosztalgia fájón-szép cókmókjába bugyolálva egészen halálunkig hiába epekedünk? Az egész élet, minden egyes állomásával, egy hatalmas kaland, és Zeitlin a Nagy halba oltott mágikus realizmusával ezt most gyönyörűen megmutatja.

Amíg tart a nyár

Mit tehet az ember, ha a lánya egy drogfüggő sráccal állít haza? Mit mondhat neki, ha kétséges, hogy megéli a következő évszak végét? Az Amíg tart a nyár Milla zsákutcába torkolló felnövéstörténete, egy lányé, aki indulatosan és kétségbeesetten próbálja habzsolni az élet utolsó morzsáit, először és utoljára megtapasztalni a szerelem édes-keserűségét, még egy picit élni, mielőtt életigenlő száguldását örökre megállítja a halál téglafala.

Milla szülei képtelenek megbirkózni a helyzettel, képtelenek belenyugodni az elkerülhetetlenbe, ahogy képtelenek szembenézni is vele. Diszfunkcionálissá érett családjuk mázas felszíne alatt éppoly szédítő táncot járnak a függőséggel, mint az általuk lesajnált Moses. Shannon Murphy filmje mégsem a halálról, hanem az életről szól. Az el nem mondott érzésekről, a le nem játszott csatákról, a felnőtté nem válásról. Az ittről és a mostról, amíg tart ez veszettül rövid, élethosszig nyúló nyár.

Berlin, Alexanderplatz

Francis illegális bevándorlóként érkezik Németországba. Nincs pénze, nincs csomagja, csak a bűntudata. Francis elhatározza, hogy a múltját maga mögött hagyva mostantól jó ember lesz. Ám az általa mehódítandó földrész ezt nem akarja. Európa két utat biztosít számára: építkezéseken alamizsnáért dolgozva feketén építheti azt a szép új világot, amelynek sohasem válhat részesévé, vagy friss húsra éhesen vár rá az alvilág darálója. Francis rendkívül naív. Azt hiszi, hogy a felszínen képes tartani a fejét, de a bűn tengerének európai homokfövenyein nincs szükség parti őrre: itt a bűnös lelkek egymásról gondoskodnak, hogy egyikük se érhesse el a megváltást jelentő sekélyebb vizeket. A szép új világ háromszor próbálja megtörni Francist, mire a szívét célba véve végül sikerrel jár. Ez itt bizony a Grimm-mesék földje, amelyet levágott kezekkel és összetört álmokkal trágyáznak.

Burhan Qurbani író-rendező Alfred Döblin azonos című, 90 éves klasszikusát modernizálta, amely aktuálisabb, mint valaha. Bevándorlás, drogbiznisz és prostitúció lejt körtáncot a berlini Alexanderplatzon egyre szédítőbb iramban, miközben a normális életre áhítózó Francis kétségbeesett vergődésével mind mélyebbre süpped Európa pöcegödrében. Világnyi vállon áll a maroknyi szerencsés. Kérdés, hogy te vajon meddig bírod még a felszín alatt?

Sweat

Magnus von Horn filmje egy mai divatos jelenség, az influenszerkedés árnyoldalait mutatja be. Főhőse a közösségi médiában erőnléti motivátorként rendkívül sikeres Sylwia, aki hatalmas rajongótáborral büszkélkedhet. Ő mosolyog ránk a tévéből, a videomegosztó-portálokról, a magazinok címoldaláról vagy a nyilvános fitnesz-rendezvények izzadtságszagú színpadairól. Mindennapjait az interjúk, a fotózás, az edzés és az online térben való jelenlét tölti ki. Gyönyörű, szexis, imádni- és kívánni való fiatal lány, aki majd kicsattan az egészségtől. A kutyáján kívül más már nem is nagyon fér bele az életébe, és ez a kiindulópontja háromnapos mélyzuhanásának, amit nyomon követ a kamera.

Sylwia ugyanis besokall, és minden keserűségét – izolációját, magányát és depresszióját – megosztja a rendelkezésre álló médiafelületeken. Az álarc mögül előbukkanó emberrel pedig nem tud mit kezdeni a nagyvilág: a szponzorok hangot adnak nemtetszésüknek, a sajtó csupán az aktuális gumicsontot látja benne, a követői pedig zavartan félrefordítják a fejüket. A lány feltámadó szeretetéhségében az anyja a mindenki mást háttérbe száműző szereplési vágyat, a Sylwia körül megforduló férfiak a kóbor numerát látják. Így szép lassan ismét visszacsúszik a helyére az álarc, amilyennek mindenki látni szeretné.

+1: DAU.Natasa

A Berlinale botrányfilmje úgy értékelhető igazán, ha tisztában vagyunk a forgatási körülményeivel. Anélkül egy meglehetősen unalmas, vontatott művészfilm benyomását kelti, amit az első húsz perce után kikapcsolsz vagy felállsz, és otthagysz a moziban. A sztálini diktatúrában valahol egy orosz kutatóintézet kantinjában a középkorú Natasa és az ifjú Olga teljesít szolgálatot. Natasa bele van fásulva az életébe, így kapva kap az alkalmon, amikor a vendégségbe érkezett francia kutatóval ágyba bújhat. A pillanatnyi gyönyörnek azonban hatalmas ára van: Natasát másnap a titkosügynökség megkínozza és együttműködésre kényszeríti.

Ilja Hrzsanovszkij filmjében a totalitarizmus kerül bemutatásra önkényuralmi eszközökkel. Az író-rendező hagymázas víziójához monumentális díszletet építtetett, amelybe statiszták százait költöztette be évekre, hogy eljátsszák a maguk kis szerepeit a hajdanvolt történelmi keretek között. A DAU-projekt végül 14 játékfilmet, 3 sorozatot és számos egyéb mozgóképes anyagot fialt, amelynek első produkciója a most napvilágot látott DAU.Natasa. Ám az ambíciózus kísérlet eddig nem igazán igazolta önmagát: amatőr színészek kínosan önismétlő improvizációi közepette pusztán a megaláztatás, a kihasználás és az erőszak naturalista ábrázolásának lehetünk tanúi. Kevésnek érzem, hogy szereplői talán nem is szerepet játszanak, hanem rendhagyó performanszként a valóságot élik át. Vajon megéri-e megmutatni a Sátánt, ha ehhez nekünk is Sátánná kell válnunk?

Bányász Attila