Egyrészt mert Renée Zellweger játszik benne, aki az alakításáért január elején megkapta a Golden Globe-ot, és a február 9-i Oscar-gálán is izgulhat a legjobb női főszereplőnek járó szobrocskáért.
Másrészt amellett, hogy Judy Garland nagyon személyes tragédiájának záró akkordját mutatja be a Somewhere over the rainbow dallamaira, univerzális kategóriákkal is megbirkózik, úgymint függőség, depresszió és a siker mögött húzódó rengeteg áldozat. Az Óz, a csodák csodája ikonikus alkotás a filmtörténetben és hivatkozási alap a mindennapokban, de Dorothy-val ellentétben Judy a történet végén nem talál haza. A kezdet és a vég drámaian éles jelzőfényekként figyelmeztetnek a boldogság és az élet törékenységére.
A Judy nem egy kiemelkedően jó film, ezt elöljáróban érdemes elmondani. Maga a film nem is kapott jelölést se a Golden Globe-on, se az Oscaron – bár a Rocketman sem, ami viszont nagyon is ütősre sikeredett, de ez valószínűleg a Bohém Rapszódia fiaskónak is betudható -, viszont teljes nyugalommal kijelenthetjük, hogy a mesélnivalójáért és azért, ahogy Renée Zellweger lebiggyesztett ajakkal és megtört testtartással elmeséli azt, azért megéri a mozijegy árát. Nagyon őszinte és torokszorító történet arról, hogy a szivárvány fölött sem minden tökéletes, és akárcsak a Rocketmanben, a rivaldafénybe a sztárság árnyoldala került, csak Elton Johnnal ellentétben Judy Garland története nem happy enddel ért véget.
A Judy egy musical, Peter Quilter 2005-ben bemutatott End of the Rainbow-jának mozgóképes adaptálása, ami érződik is a film töredezett cselekményszálán. Ebből is adódik, hogy míg a legtöbb életrajzi alkotás igyekszik a teljes életutat a film adta keretek és a nézők türelmének határai között maximálisan lefedni, a Judy keretes szerkezettel dolgozik. A cselekmény a ’60-as évek végén játszódik, a jelenből pedig flashbackek formájában repülünk vissza a múltba az 1939-es Óz, a csodák csodája forgatásának napjaiba, így egyszerre látjuk Garland kisasszony fényes karrierjének indulását és annak végét, amit Judy nem is élt túl, utolsó londoni fellépése után hat hónappal, 1969-ben hunyt el gyógyszer-túladagolásban. Két és fél évesen állt először színpadon, és ahogy a filmben maga is elmondja, úgy kellett onnan lerángatni. Színésznő volt, énekelt és táncolt, és a közönség tartotta életben. Imádott szerepelni, de éppen ez is tette tönkre. Na meg Louis B. Mayer, az MGM stúdió feje.
A film főszereplője egy gyógyszer- és alkoholfüggő anya, aki addikciói és hangulatingadozásai hullámvölgyében képtelen egyenesbe hozni az életét, ami úgy kanyarog, mint a sárga köves út. Teljes önbizalomhiány jellemzi a megtört és beteg nőt, akit megbízhatatlannak és szeszélyesnek könyvel el a külvilág, a hozzá közel állók pedig nem tesznek semmit, inkább megpróbálnak minél több pénzt keresni rajta. Francis Ethel Gumm kálváriája 10 évesen kezdődött, amikor leszerződött a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióhoz. Külsejét tekintve nem felelt meg a korszak glamúros és nőies szépségideáljának tipikus szomszéd lány megjelenésével, így nem volt éppenséggel a stúdió álma, de fantasztikusan énekelt és táncolt. Olyan színésznőkkel járt együtt az MGM iskolájába, mint Ava Gardner vagy Elizabeth Taylor, ha pedig amúgy nem érezte volna magát csúf kiskacsának közöttük, a stúdió vezetői gondoskodtak róla, hogy pontosan tudja mennyire előnytelen a külseje, annak ellenére, hogy ő volt az aranytojást tojó tyúkjuk.
A verbális megalázás mellett más atrocitások is érték Judy-t, amiket élete végéig sem tudott feldolgozni. A film nem szól róla, de például az Ózban szereplő 40 éves törpe színészek rendszeresen benyúltak a szoknyája alá, az egyik nagyfőnök pedig szexuális együttlétre próbálta rávenni. Amit viszont a film is kihangsúlyoz, és valóban betett Judy életének és karrierjének, az a belé diktált töménytelen mennyiségű gyógyszer volt. A 17. születésnapját töltötte be a forgatás során, amikor a 12-13 éves Dorothy-t kellett alakítania, kissé hízásra hajlamos alkata miatt ezért étvágycsökkentő tablettákat kapott a leves és a saláta mellé. Ezektől azonban nem tudott aludni, így altatókkal tömték, amire aztán pörgőket kapott, hogy bírja a tizenpár órás forgatási napokat, így nem csoda, hogy élete végig drogproblémákkal küzdött. Persze a ’30-as években bevett gyakorlat volt, hogy a gyereksztárokat, így Mickey Rooney-t és Elizabeth Taylort is, gyógyszerrel “segítették”, hogy bírják a megterhelő munkát. A forgatás drága mulatság, így nem engedhették meg a késlekedést, a színészek pedig mindent a stúdió akarata szerint tettek, hiszen ez volt a siker ára.
Judy a színpadra született, előadóművész volt a szó minden értelmében, akit a fellépések és a rajongói éltettek – akik aztán ugyanúgy elfordultak tőle. Ezt láthatjuk élete utolsó pár hónapjában, amikor egy kis pénz reményében Londonba szerződött, ahol még a dívát látták benne és nem a lecsúszott csillagot – magányosságában két rajongójával tölt egy estét, ahol a 47 évesen elhunyt Garland találkozik mindazzal, ami nem adatott meg neki: melegség, család, szeretet.
Ma már persze szigorúan szabályozzák mennyit dolgozhatnak egy nap a gyerekszínészek és nem tömhetik beléjük úgy a gyógyszereket, mint a multivitamint, a sikerrel megbirkózni és megfelelni az elvárásoknak viszont ugyanúgy nehezére esik azoknak, akik fiatal korban kerülnek bele a showbiznisz gépezetébe. Mindennek ára van, a siker és csillogás pedig ha óvatlan az ember, akár az életébe is kerülhet.
