Méltó hattyúdal helyett felejthető félsiker az új Mission: Impossible

Tom Cruise a Holdra célzott, de némileg eltájolta magát: a Mission: Impossible utolsó(nak ígérkező) fejezete összeroskad saját ágaskodó ambíciói súlya alatt.

Mindenki úgy hitte, a Mission: Impossible nyolcadik epizódja joggal pályázik „az év legszórakoztatóbb blockbustere” titulusra, s a trailerek, valamint a filmről szállingózó – a forgatás egy-egy különleges kulisszatitkát is felfedő – információk is azt sugallták, hogy a sokat látott mesterkém, Ethan Hunt (Tom Cruise) utolsó bevetése hamisítatlan világszenzáció lesz. A közönség villámgyorsan megrohamozta a filmszínházakat, a bombasztikus siker tehát már előre borítékolható, a kritikusok azonban korántsem elégedettek a végeredménnyel. De ne szaladjunk ennyire előre, először is lássuk a sztorit!

A végső leszámolás középpontjában az Entitás nevű mesterséges intelligencia áll, mely arra készül, hogy átvegye az irányítást az atomhatalmak nukleáris arzenálja felett.

A veszelmes „szuper AI-t” csupán egy különleges kulccsal lehetne megfékezni, s az előző epizód zárlatában Ethan meg is szerezte az értékes „relikviát”, az Entitáshoz csatlakozó, korábban az IMF kötelékében álló Gabriel (Esai Morales) pedig menekülőre fogta. A férfi azonban most emeli a tétet: elorozza a Luther (Ving Rhames) által kreált vírust, melynek segítségével sakkban lehetne tartani az Entitást. Főhősünk tehát hiába kaparintotta meg a kulcsot: megint lehetetlen küldetésre kell indulnia, ha győztesen akar kikerülni az új, minden eddiginél kockázatosabb játszmából.

A The Guardian cikke találóan mutat rá, hogy a nézők és az ítészek hajlamosak túlbecsülni a franchise második, Christopher McQuarrie rendező nevével fémjelzett szakaszának (Titkos nemzet, 2015; Utóhatás, 2018; Leszámolás – Első rész, 2023) értékeit. Ennek egyik oka, hogy McQuarrie a 2010-es évek derekán valóban egységesebb stílussal és konzekvensebb történetvezetéssel vértezte fel a sorozatot. A korábbi rendezők (Brian De Palma, John Woo, J.J. Abrams, Brad Bird) lényegében „a maguk képére formálták” Hunt karakterét, akit láthattunk klasszikus világmegmentőként, mártírként, „szekuláris szentként” és érzékeny, sebezhető átlagemberként is. McQuarrie viszont már világosabb karakterívet rajzolt a figura számára, mindeközben pedig elkezdett nagyobb léptékű sztorikban gondolkodni.

A végső leszámolásban azonban alig-alig érzékelünk valamit ezekből a pozitívumokból. Ami a cselekményvezetést illeti, a készítők elsősorban az arányokat mérik el: a játékidő első negyven-ötven perce voltaképpen az előzmények árnyékában telik el (a nézőnek olyan érzése támad, mintha a karakterek nemes egyszerűséggel „újrajátszanák” a korábbi rész eseményeit), majd lassan, de biztosan beizzik a történet, de az igazi tűzijátékot az alkotók a robusztus (nagyjából 170 perces) játékidő utolsó szekvenciáira tartogatják.

Az, hogy a cselekményben számos logikai ellentmondás éktelenkedik, meg sem kottyan a tősgyökeres rajongóknak. A Mission: Impossible úgyis mindig a merő attrakcióvá csupaszított, de pazar kiállítású akciójelenetekről és a merész kaszkadőrmutatványokról szólt, és noha A végső leszámolás kellemes látványorgiával szolgál, az előző epizód, a Leszámolás sajnos még ezen a téren is maga mögé utasítja.

A forgatókönyv ráadásul a mellékszereplőket sem képes ügyesen kiaknázni. Hunt csapattársai nem zavarnak túl sok vizet, igaz, az őket alakító színészek (Ving Rhames, Simon Pegg, Pom Klementieff, Hayley Atwell) kitesznek magukért, és egy-egy izgalmasabb, drámaibb, vagy épp humorosabb pillanat még a jutalomjáték hálás lehetőségét is tálcán kínálja nekik. Persze A végső leszámolás mégiscsak egy Tom Cruise-projekt, a 62 évesen is bámulatos formában lévő színészlegenda pedig most is uralja a vásznat – mind „szuperügynöki karizmája”, mind fizikai teljesítménye, mind elhivatottsága mély főhajtást érdemel. Más kérdés, hogy ezúttal még ez is kevés az üdvösséghez – és a méltó hattyúdalhoz.