A gyűrött ballonkabátos, örökké szivarozó, csalhatatlan szimatú Los Angeles-i rendőrtiszt, aki minden egyes bűnügyét leleményes és szórakoztató módon oldja meg, a hetvenes évek elejétől fogva nyűgözi le a tévénézőket. A nagymúltú sorozat még ma, a különböző streamingplatformok által kínált sorozatok zavarba ejtő dömpingjében is különleges, nem múló varázzsal bír.
Nem csoda, hogy az Egyesült Államokban is töretlen népszerűség övezte sorozat a hetvenes évek során hazánkba is megérkezett. A Peter Falk által megszemélyesített Columbo (aki a magyar szinkronban Szabó Gyula összetéveszthetetlen orgánumán szólalt meg) azóta is a honi tévénézők egyik nagy kedvence. Magyarországon azért is vetíthették viszonylag korán a széria egyes epizódjait, mert a sztori végén a bevallottan kispénzű, puritán életmódot folytató hadnagy mindig a (nyugati) kapitalizmus nyerteseit tartóztatta le: fehérgalléros bűnözőket, gátlástalan üzletembereket, kisiklott életű filmsztárokat, minden hájjal megkent politikusokat. Így aztán a sorozat “üzenete” a vasfüggöny innenső oldalán sem számított kellemetlennek vagy zavarónak.
A Columbo véget nem érő sikertörténet: a produkciónak elképesztően nagy rajongótábora van nem csupán Magyarországon, hanem szerte az egész világon. Ez pedig részben azon erényeinek köszönhető, melyek a mai sorozatok zöméből hiányoznak.
Az egyes részeket kellően lassú – néhol szinte már “öreguras” – tempó jellemzi, vagyis ritmusukat tekintve homlokegyenest eltérnek a legtöbb tévészériától, illetve nagyjátékfilmtől, ami a mai tengerentúli mainstreamből érkezik. Az emberek többsége elsősorban azért ül le egy szuperhősfilm vagy egy thrillersorozat elé, hogy kikapcsolódjon, hogy lelkileg felüdüljön egy-egy izzasztó nap után. Igen ám, csakhogy e produkciók olykor már-már “fárasztóan gyorsak”, a cselekményvezetésük néha követhetetlenül lendületes lehet, arról nem is szólva, hogy rengeteg bennük a vizuális blikkfang. Egyszóval igencsak tömény, intenzív élményeket kínálnak, szőnyegbombázzák az érzékeinket, sokszor inkább leterhelnek ahelyett, hogy sallangmentes, egyszerű eszközökkel szórakoztatnának.
A Columbo viszont egy olyan meghitt, kedélyes hangulatú világba kalauzol, ahol az események megnyugtatóan lassú ütemben bontakoznak ki, és bár gyilkosság minden egyes epizódban történik, az alkotók tapintatosan szcenírozzák az erőszakos jeleneteket: vért voltaképpen sosem láthatunk.
Szerencsére Magyarországon több tévécsatorna is folyamatosan ismétli az örökzöld sorozatot, így a legjobb fejezetek könnyedén újranézhetőek. Ha az elmúlt időszakban mégis parkolópályára került nálad a széria, vagy ha még egyetlen részt sem láttál belőle, akkor kifejezetten a te figyelmedbe ajánljuk most következő listánkat. Összegyűjtöttük a produkció történetének öt legszórakoztatóbb és legizgalmasabb epizódját. Ezeket a részeket sosem lehet megunni, és őszintén reméljük, hogy téged is lehengerelnek majd.
Fekete etűd (Étude in Black, 1972)
John Cassavetes, Peter Falk és Nicolas Colasanto közösen rendezték ezt a lebilincselően csavaros, mesterien fordulatos és humoros részt. Cassavetes (aki a hatvanas-hetvenes években Amerika egyik legnagyobb hatású és legeredetibb szemléletmódú függetlenfilmes rendezője volt) egy Alex Benedict nevű karmestert alakít, aki fiatal szeretőt tart a felesége mellett. A nő azonban le akarja leplezni a viszonyukat, Benedict pedig úgy dönt, elteszi láb alól. Az öntelt művész és a kotnyeleskedő-kíváncsiskodó nyomozó szellemi párbaja az első másodperctől az utolsóig csigázza az érdeklődésünket, a Benedict bukásához vezető motívumok (a kocsi kilométerórája, az írógép stb.) gondosan felépítettek, az pedig egyenesen meghökkentő, mennyire egyszerű, de végzetes hibát vét a gyilkos: a bűntény elkövetése után egy rózsaszálat felejt a szeretője nappalijában, Columbo pedig ezt az apróságot kiszúrva indul el a forró nyomon. Az epizód érdekessége, hogy Cassavetes feleségét Blythe Danner, Gwyneth Paltrow édesanyja játssza. A Fekete etűdben voltaképp a majdani Oscar-díjas világsztár is “szerepel”, de csak Danner hasában, a színésznő ugyanis gyermeket várt a forgatási munkálatok idején.
A bűn jelöltje (Candidate for Crime, 1973)
Ebben a klasszikus epizódban Columbo ellenfele egy Nelson Hayward nevű szenátorjelölt (Jackie Cooper), aki meggyilkolja a saját kampányfőnökét, mivel a férfi túl sokat tud róla. A Cooper által kitűnően alakított gyilkosban megtestesül minden sztereotípia, ami a politikusokkal kapcsolatban elő szokott kerülni: erkölcstelen, önző, megcsalja a feleségét, és még a hatalmával is visszaél. Hayward egyébként még a dörzsölt Columbo eszén is megpróbál túljárni: azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy mindenre elszánt bűnözők terveznek merényletet ellene (és hogy a kampányfőnökét is ezek a rejtőzködő erők iktatták ki), de végül a saját csapdájába sétál bele. Bukása katartikus élményt nyújt a nézőnek, a hadnagy pedig talán furmányosabb és virgoncabb, mint valaha. Érdekesség, hogy A bűn jelöltje azon kevés epizód egyike, melyekben a főhős már a nyitójelenet alkalmával felbukkan. Kevesen tudják, de pár pillanat erejéig a rendező, Boris Sagal lánya, Katey Sagal is látható: egy titkárnőt alakít, aki Hayward kampányközpontjában dolgozik.
Zavaros vizeken (Troubled Waters, 1975)
Úgy tűnik, egyszerűen felülmúlhatatlanok azok a fejezetek, melyeket direktorként Falk cimborái jegyeznek. Az imént említett Fekete etűdben a színész régi alkotótársa és barátja, John Cassavetes társrendezőként és színészként is közreműködött, a Zavaros vizeken című részt pedig Falk másik nagy szövetségese, Ben Gazzara dirigálta. (A triumvirátus tagjai együtt szerepeltek Cassavetes 1970-es melodrámájában, a nagyszerű Férjekben.) Columbóval – rendhagyó módon – ez alkalommal is a nyitányban találkozunk először: hadnagyunk és felesége nyernek két jegyet egy egzotikus hajóútra, csakhogy a luxusgőzös fedélzetén rövidesen gyilkosság történik. Hősünk megszakítja vakációját, és a tőle megszokott elánnal veti bele magát a nyomozásba. Az elkövető egy rámenős és öntelt autókereskedő, Hayden Danziger (Robert Vaughn), aki szeretőjét, a hajó zenekarának aranytorkú énekesnőjét segíti át a másvilágra. A Zavaros vizeken az egyetlen olyan fejezet, ami “kamarakörülmények” között forgott (az epizódban látható sétahajó, a Naphercegnő egyébként 2016-ban süllyedt el), és ez szemlátomást jót is tett a történetnek: Danziger fondorlatai igazán ötletesek (még a szívrohamot is eljátssza, hogy hamis alibit gyártson magának), az atmoszférateremtés kifogástalan, az pedig már csak hab a tortán, hogy Columbo a lehető legravaszabb módon csalja tőrbe ellenlábasát: élvezet nézni, ahogy a fölényeskedő gazfickó megsemmisül a zárlatban. Érdekesség: noha Columbo felesége is a hajón utazik, egyetlenegyszer sem látható a képernyőn.
Hattyúdal (Swan Song, 1974)
Nicolas Colasanto rendezte ezt a bravúros epizódot, melyben maga Johnny Cash alakítja a negatív hőst. Természetesen egy zseniális countryénekest játszik, akit azonban egyre inkább feszélyezni kezd érdekházassága, melyet egy fanatikus hittérítővel, az Ida Lupino által alakított Ednával kötött. Végül úgy dönt, megszabadul a zsarnoki asszonytól, méghozzá úgy, hogy az emberölést megpróbálja repülőgépbalesetnek álcázni. Sokáig működőképesnek is tűnik a terv, azonban váratlanul feltűnik a színen Columbo, és – ahogy az lenni szokott – homokot szór a fogaskerekek közé. A Hattyúdalban nem is a nyomozómunka, az egymásra épülő apró motívumok vagy az obligát humor az igazán megnyerő, hanem Columbo és a Cash által megformált Tommy Brown ellentmondásos kapcsolata. Riválisok ugyan, de messzemenőkig tisztelik egymást, és ha más körülmények között találkoztak volna, talán szívbéli cimborákká válnak. Brown háttértörténete ráadásul mélyen tragikus: a Hattyúdal azon ritka alkalmak egyike, amikor a gyilkos már-már azonosulásra csábít.
Vihar egy pohár borban (Any Old Port in a Storm, 1973)
Columbo végül a saját kocsiján fuvarozta be a rendőrségre Tommy Brown-t, és ugyanez a megtiszteltetés éri a Vihar egy pohár borban gyilkosát, Adrian Carsini-t is, akit a mindig remek Donald Pleasence (a Halloween Loomis doktora, a James Bond Blofeldje) játszik, méghozzá parádésan. A kaliforniai hobbiborász élete és karrierje derékba törik, amikor öccse bejelenti, hogy el akarja adni a családi borászatot. Adrian, akinek egész élete a mennyei nedűk körül forog, egy kétségbeesett pillanatában megöli a testvérét, aztán balesetnek álcázza a tragédiát. A Vihar egy pohár borban című rész – melyet Sean Penn édesapja, Leo Penn rendezett – számos toplistán ért el igencsak előkelő helyezést, sőt sokan minden idők legjobb Columbo-epizódjaként emlegetik. Voltaképpen hasonló erényekkel bír, mint az imént említett Hattyúdal, de Carsini egy fokkal rokonszenvesebb és esendőbb figura, mint Brown, ráadásul egy kifinomult ízlésű, régi vágású gentlemant ismerhetünk meg benne. Mire a végefőcím legördül, azon kapjuk magunkat, hogy – kedvenc detektívünkkel együtt – mi magunk is botcsinálta borszakértővé váltunk. És végül egy apró érdekesség: Peter Falk egy interjú során árulta el, hogy neki is ez a kedvenc epizódja.
Reméljük, e kedvcsinálóval sikerült felkeltenünk az érdeklődésed a széria iránt. Akár régi, megrögzött rajongó vagy, akár újonnan kezdesz ismerkedni a Columbo egyedülálló univerzumával, azt tanácsoljuk, ülj le a tévéd elé, készíts be magad mellé egy adag harapnivalót, és merülj el újra a hetvenes évek fülledt, bűnös Los Angelesében. Annyi bizonyos, hogy egyetlen percig sem fogsz unatkozni.
